2017. február 23. Címlapra!






Feliratkozás a hírlevélre:

Budapest - Irisz Webcam

Grétsy László és a "valóságos csodapalota"
MagyarOnline.net/ Hajdú Mónika
2001. április 12.





Egy sárgás fényű, kis lámpával megvilágított íróasztal mögül állt fel úgy, mint amikor a Himnusz tiszteletére emelkedik valaki, holott csak engem kísértek be abba a csendes, félhomályos szobába, ahol szolíd eleganciával és megszokott, kedves mosolyával várt. Kézfogásában (élet)erő volt, hangjában kellemes dallam és végtelen udvariasság, melyet utánozhatatlan gesztusai tettek olyanná, hogy konstatáljam, mindenben annyira ő. Olyan, hogy is mondjam ... "grétsys".

Szerénysége mindig is egyenes arányban állt intelligenciájával ... kerülte a személyest, a magamutogatást viszont szakértői egyszerűséggel reflektált a kérdésekre, hogy tudása akár egy interjú által is hasson. Mindez, a magyar nyelv érdekében.

- Kedves László, foglaljon helyet kérem!

- Közben elmeséli hogyan indult az éve? Milyen (szakmai) tervei vannak idénre?

Az én koromban - a 74. évemet taposom; mire ez az interjú megjelenik, talán be is töltöm - az ember már nem olyan részletességgel készít terveket, mint ifjabb korában, vagy mint akkor, ha ezt meg is követelik tőle. Amikor én huszonévesen a Nyelvtudományi Intézetbe kerültem, ott bezzeg kötelező volt a részletes szakmai terv elkészítése, majd a megjelölt idő eltelte után az ugyancsak részletes szakmai jelentéstétel, a végzett munkáról számot adó beszámoló. De azóta sok víz lefolyt az öreg Dunán; ma már inkább csak "fejben" vázolom magamnak a terveimet, anélkül, hogy egy sort is leírnék ezekből a tervekből. Most azonban, hogy késztet rá, szívesen elmondom Önnek, mik foglalkoztatnak, milyen terveim s főleg milyen feladataim vannak. Kezdetnek csupán egy mondattal válaszolok: folytatom azt a jobbára nyelvművelő, anyanyelvápoló tevékenységet, amelyet már hosszú évek óta végzek, s amely - szerteágazó volta miatt - időm legnagyobb részét leköti. Ennél részletesebben a következőket mondhatom.

Rékai Gábor rádiós kollégámmal közösen szerkesztem s vezetem a Kossuth Rádió hétfő esténkénti félórás, Értsünk szót! című anyanyelvi műsorát, amelyben legalább egy rovat - a Nyelvőrködés című rovat - erejéig személyesen is részt veszek, illetve öt-hat hetenként a műsor teljes fél órájában élő adásban válaszolok a hallgatók kérdéseire.

Anyanyelvi őrjárat címmel vezetek egy rovatot a Szabad Föld című - s A vidék családi hetilapja alcímű - népszerű lapban, mindegyik számban valamilyen érdekes, színes, egyúttal szándékaim szerint tanulságos cikket írva valamilyen közérdekű nyelvhasználati kérdésről. Mivel ez a rovatom már 12. éve él, nem csoda, hogy anyagából már eddig is két, egyenként 210-220 oldalas kötet megjelent A Szabad Föld kiskönyvtára sorozatban. S itt mindjárt szólok egyik idei tervemről. Szeretném, ha az év végére napvilágot láthatna a sorozat harmadik kötete is Anyanyelvi őrjárat III. címmel. Hogy valóra válik-e a tervem, arról majd év végén beszélhetünk.

- Mosolyom szaván fogja. Figyelek. Folytatja?

Mint az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának immár nyugalmazott tanszékvezető tanára, akit már nem köt a tanítási időszakon belüli egyetemi-főiskolai oktatás kényszere, megengedhetem magamnak, hogy évente tíz-tizenöt vagy akár még több alkalommal részt vegyek különféle szakmai, tudományos vagy ismeretterjesztő rendezvényeken, tanácskozásokon, s tartsak ott előadást vagy mondjak megnyitóbeszédet, köszöntőt. Legszívesebben pedagógusokhoz megyek előadni, mivel véleményem szerint napjainkban nem a család környezetétől, nem is a tömegtájékoztató eszközök, kedvenc szavammal a hírközegek szedett-vedett műsoraiból kapja a legtöbb muníciót a hat-, tíz- vagy tizenöt éves diák ahhoz, hogy csodálatos anyanyelvünket megszerethesse és minél alaposabban megismerhesse, hanem tanítójától, magyartanárától s általában tanáraitól. Márpedig olyan lesz a jövő magyar nyelve - mondjuk, húsz, harminc vagy ötven év múlva -, amilyenné az iskolával csak most ismerkedő kisdiákok, valamint a tizenévesek teszik. Ebben pedig - persze, azért nem becsülve le a családi otthonból, a rádióból-televízióból, továbbá az elektronika, az internet világából eredő hatásokat -, úgy érzem, a pedagógusnak van a legnagyobb szerepe. Ez a magyarázata annak, hogy elsősorban tanárok körébe megyek előadni, nyelvünk, nyelvhasználatunk várható jövőjéről s az e téren ránk háruló feladatokról szólni. Akkor érzem igazán, hogy jó ügyet szolgálok, ha nem 20-30, hanem 100, 200 vagy akár 500 hallgatója van előadásomnak. S mint már utaltam rá, hagyományos rendezvényekre is elmegyek, legalábbis amíg egészséggel, erővel bírom. Így rendre ott vagyok s előadok A magyar nyelv hete elnevezésű, idén épp 40. évébe lépő rendezvénysorozat ünnepi ülésén (többnyire áprilisban, de idén a választások miatt május elején), a Simonyi Zsigmond helyesírási verseny Kárpát-medencei döntőjén, ahol rendszerint előadást is tartok, s a zsűri elnöke is vagyok (általában május végén), Celldömölkön, a TANYÁ-n, azaz a tanítók nyári akadémiáján (mindig júniusban), az Anyanyelvápolók Szövetségének csongrádi anyanyelvi diáktáborában (augusztus végén), a Kossuth Lajos országos szónokversenyen, amelynek első napján egy tudományos ülésszak keretében előadások hangzanak el a retorika főbb kérdéseiről (novemberben), és még sorolhatnám tovább.

Felelős szerkesztője vagyok az Anyanyelvápolók Szövetsége, de a nyári szünet figyelembevételével évente ötször megjelenő folyóiratának, az Édes anyanyelvünk-nek, amely csak 5200 példányban jelenik meg ugyan, de legalább háromszor ennyien olvassák, s több száz példánya a határainkon túlra is eljut. Egy-két éve már az interneten is olvasható, s így a külföldön élő magyarok is könnyen hozzájuthatnak. A szövetség - s benne a folyóirat - honlapja: www.anyanyelvapolo.hu.

Végezetül, hogy ne nyújtsam még tovább a kérdésre adott válaszomat, megjegyzem, hogy már évek óta magamban hordozom egy testes, terjedelmes könyv megírásának gondolatát, mindig azzal hessegetve el magamtól az ezzel való rendszeres foglalkozást, hogy ezt majd nyugdíjas koromban, amikor jobban ráérek. Nos, mint említettem, már nyugdíjas vagyok, s bár a részben felsorolt, részben itt nem említett munkák: tudományos és társadalmi testületekben, bizottságokban való részvétel, ilyen vagy olyan funkció betöltése, szerkesztőbizottsági tagság több lapnál stb. csak igen lassan csökkennek, elhatároztam, hogy idén, ha törik, ha szakad, hozzáfogok ehhez a munkához. Címe még nincs, de munkacíme már igen: Anyanyelvünk játékai, rejtvényei. Így, együtt, mert a kettő között nincs éles határ. Az a célom, hogy minél részletesebben és minél érzékletesebben bemutathassam, hogy a nyelvi játékok és rejtvények tekintetében milyen csodálatosan gazdag, kimeríthetetlen kincsesbánya a nyelvünk. Valóságos csodapalota, csak éppen ismerni kell a titkait; tudni kell eligazodni a termeiben, zegzugos folyosóiban. Befejezni ezt a sok száz oldalasra tervezett könyvet idén bizonyosan nem fogom tudni, de hogy elkezdjem, azt már szinte kötelességemnek érzem.

- Mi volt - ha volt - az a konkrét fordulópont, amikor az irodalomtörténetről érdeklődése e "valóságos csodapalota" felé fordult? Hol vagy miben rejlett az a (magyar) nyelvi varázs, ami megfogta és magával vitte?

Konkrét fordulópont tulajdonképpen nem volt. Amikor bölcsésznek jelentkeztem, költői ambícióim voltak, de Pais Dezső professzor, akinek később aspiránsa is lettem (az ún. aspirantúra a szovjet mintájú tudósképzés egyik fajtája volt), továbbá Szabó Dénes és más nyelvészek előadásai - holott sokan száraznak, unalmasnak ítélték őket - annyira megragadtak, hogy egy fél év eltelte után már minden évfolyamtársam tudta, hogy a Grétsy nyelvésznek készül. Éveken át naponta este hétig, nyolcig bent búvárkodtam a magyar nyelvi tanszék remek könyvtárában. Leginkább nyelvünk régi írott emlékei érdekeltek. Heltai Gáspárnak, ennek a 16. századi protestáns prédikátornak A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus című munkáját pl., amely épp akkoriban jelent meg hasonmás kiadásban, s így könnyen hozzáférhető volt, ugyanolyan élvezettel olvastam, csemegéztem, persze igyekezvén megfejteni a benne található, számomra addig ismeretlen szavakat is, mint a 20. század közepének bármelyik irodalmi alkotását. Ezért lett a kezdet kezdetén még irodalmárnak készülő ifjúból nyelvtörténész. Ez a magyarázata annak, hogy bár első megjelent tanulmányom még inkább irodalomtörténeti, mint nyelvészeti (Ady versmondatai: Irodalomtörténet 1954: 302-19), a figyelmem egyre inkább a nyelv felé fordult. Több mint egy fél évszázad elteltével csak azt mondhatom: örülök, hogy így történt.

- Grétsy László nyelvész és/ vagy nyelvművelő?

Természetesen mindkettő, s ez a kétféle tevékenységem nemegyszer úgy összefonódik, hogy nem is tudom, nyelvészként vagy nyelvművelőként teszem ezt vagy azt. Alapjában véve helytálló az a megkülönböztetés, hogy a nyelvész csupán leírja a nyelvi jelenségeket, a nyelvművelő pedig értékeli azokat, ezáltal befolyásolni akarván az embereket abban a tekintetben, hogy ez vagy az a nyelvi jelenség (szó, szókapcsolat, grammatikai forma, szerkesztésmód, hangsúlyozási, írás- vagy kiejtésforma stb.) hol, mikor, milyen környezetben és körülmények között számít kifogástalannak vagy legalábbis elfogadhatónak, s hol, mikor stb. nem.

Mint említettem, ez a megkülönböztetés nagyjából helytálló, ám ehhez újabban azt is hozzá szokták tenni, hogy aki a nyelvet csupán leírja, az tudományos tevékenységet végez, aki ellenben értékeli, minősíti, annak a munkája kívül esik a tudományosság körén. Nos, ez a szembeállítás hamis, megtévesztő. Hamis, már csupán azért is, mert a kétféle tevékenység jól megfér egy emberben, s gyakran együtt is jár a kettő. Az ismertebb magyar nyelvművelők csaknem mindegyike képzett nyelvész, aki a maga szűkebb szakterületén számos eredményt tett le a tudomány asztalára, másrészt pedig az elméleti kutató nyelvészek között is egyre több olyan is van, aki szakmabeli témáinak művelésén kívül a nagyközönséghez is akar szólni, s ilyenkor - akár bevallja ezt magának, akár nem - nyelvművelő, nyelvi ismeretterjesztő munkát végez. Miért volna ez baj, s miért kellene a kétféle tevékenységet élesen elválasztani egymástól? Egy bizonyos, én magamban sohasem igyekeztem s nem is igen tudnám a szorosabb értelemben vett szakmai (nyelvtörténeti, a szaknyelvek kutatására irányuló, anyanyelvünk szóalkotásmódjait vizsgáló stb.) munkásságomat elkülöníteni nyelvművelő és anyanyelvi ismeretterjesztő tevékenységemtől, amely semmivel se kíván, illetve követel meg kevesebb energiát a másiknál, a társadalmi hasznossága pedig még jelentősebb is annál.

Más kérdés, hogy a nyelvhasználat dolgába beleavatkoznak, beleszólnak olyanok is, akiknek ehhez nincs meg a szakmai vértezettségük, nem ismerik a nagy hagyományú nyelvművelés könyvtárnyi szakirodalmát, s így véleményalkotásuk többnyire valóban esetleges, megalapozatlan, tudománytalan. Ugyanakkor ezeknek a többnyire lelkes, buzgó amatőr nyelvészkedőknek a munkája sem teljesen haszontalan, mivel nemegyszer ők hívják fel a hivatásos nyelvész-nyelvművelő figyelmét nyelvünk egy-egy új fejleményére, divatjára, változási irányára, de az ő, önmagában véve tiszteletet és elismerést érdemlő tevékenységük - említett haszna ellenére - valóban nem tudományos, hanem a tudományos kutatást segítő tevékenység.

- Akár a média. Speciál arra gondolok, hogy azért ennek szerepe sem nélkülözhetetlen egy-egy tudományág népszerűsítésében. László elsősorban a TV-ben vezetett műsorával hívta fel a figyelmet nyelvünk buktatóira, míg korábban Lőrincze Lajos tette ezt a rádióban. Apropó! Mikor ismerte meg őt? Gondolom, a kollegiális kapcsolat mellett baráti szálak is fűzték hozzá.

Már az előtt megismertem, hogy a Nyelvtudományi Intézetbe kerültem volna. Elég gyakran találkoztunk akár a Magyar Nyelvtudományi Társaság keddenkénti felolvasóülésein, amelyekre már hallgatóként is eljártam, akár Pais Dezső híres asztaltársaságában, a "Kruzsok"-ban. (A szó még a szlavista tudós, Melich János révén honosodott meg.) Lőrinczét rendkívül rokonszenves, mindenkivel barátságos embernek ismertem meg, aki utolérhetetlen kapcsolatteremtő képességével mindenhol a társaság központja, lelke volt, ahol csak megjelent. Örültem is, hogy aspiráns éveim leteltével az ő osztályára kerülhettem a Nyelvtudományi Intézetbe, s ez természetesen kihatott a pályámra is. Nyelvtörténész maradtam továbbra is, de figyelmem egyre inkább nyelvünk közelebbi múltjára irányult, s egyszer cak észrevettem, hogy amivel foglalkozom, az legalábbis részben már mai nyelvünk, nyelvhasználatunk.

- Mesélne egy anekdotát, amire szívesen emlékszik vissza?

Íme, mondok egyet; egy olyat, amely meg is történt. Magától Lőrincze Lajostól hallottam 1958-59 táján, az intézetbe kerülésem első hónapjaiban, de aztán néhány évvel később, egy kicsit megszelidítve, az esemény színhelyét elhallgatva megtaláltam Nyelvőrségen című kötetének egy cikkében is. Az ötvenes évek elején, a Rákosi-éra kellős közepén igen szigorú, katonás rend volt az intézetben; havonta hosszú jelentéseket kellett készíteni a végzett munkáról: az ÉrtSz. ilyen és ilyen betűi kefelevonatának javítása, ennek és ennek a tanulmánynak a lektorálása, adatgyűjtés ehhez vagy ahhoz stb. (Erre már utaltam is az első kérdésre adott válaszomban.) Ám Lőrincze negyedévi - vagy talán évi - munkajelentésében volt egy ilyen tétel is: Nyelvművelés. Mikor fejeződik be? - kérdezte homlokát ráncolva a szigorú gazdasági szakember. Mire Lőrincze: "Mit válaszolhattam? - Majd ha meghalunk. Meghökkenve nézett rám, azt hitte, tréfálok. Pedig nem tréfáltam, csak nem voltam egészen pontos. Mert akkor sem fejeződik be, csak számunkra. - A "téma" továbbra is időszerű marad."

- Lőrincze nagy barátja volt Kodály Zoltánnak, aki mély szakmai beleérzéssel mondta, hogy "az idegen szó, az még a legkisebb baj, mert az idegenséget magán viseli. Nagyobb baj az észrevétlen idegenség, ami onnan keletkezik, hogy most nagy nekidurálással tanul mindenki idegen nyelveket. Iparkodik, hogy annak helyes kiejtését elsajátítsa, ezáltal magyar beszédébe is belekerülnek idegen fonetikai elemek, amik azt megrontják. Elsősorban éppen a ritmusba és a dallamba."

Mi a véleménye az anyaországon kívül élő magyarok beszédkultúrájáról, nyelvhasználatáról?

Minden nyelv örökösen változik, így természetesen anyanyelvünk is. Csak holt nyelv vagy mesterségesen megalkotott nyelv maradhat változatlan, de az is csak addig, ameddig valamilyen kisebb-nagyobb réteg, csoport tagjai nem kezdik (újból) használni. Érthető, hogy a magyar nyelv is folytonosan, szakadatlanul változik, de azzal is tisztában kell lennünk, hogy ez a változás nem egységes formában megy végbe, hanem egymástól eltérő feltételek, körülmények, külső és belső hatások következtében kisebb-nagyobb eltérésekkel, nem teljesen azonos módon. Az anyaországon belül élő magyarság nyelvhasználata lényegesen gyorsabb ütemben változik a határokon kívül élőkénél, mert aki birtokon belül van, az sokkal könnyebb szívvel fogadja be az újat, a hagyománytól eltérőt, mint az, akinek anyanyelve megtartásáért szinte mindennap meg kell vívnia a maga harcát.

Ez az eltérő irányú és arányú változás, illetve fejlődés azonban véleményem szerint nem fenyeget azzal, hogy egy idő után már nem egy, hanem több magyar nyelvvel kell számolnunk. Kétségtelen tény, hogy az erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai stb. magyarságnak számos olyan szava is van, amelyet a magyarországi magyar esetleg nem is ismer, de ettől a magyar nyelv még nem töredezik szét több darabra, hanem alapjában véve egységes marad. Persze, azt azért észre kell vennünk, hogy a határokon kívüli magyarság anyanyelvhasználata az asszimiláció és egyéb, a magyarság e részét érintő külső és belső hatások következtében egyre gyengül, egyre szűkebb területre szorul vissza. Sajnos, még fokozottabban, még határozottabban vonatkozik ez a megállapításom a szórványmagyarságra. Ugyanakkor viszont örömmel látom, hogy a magyarságnak épp ez a része, legalábbis e részének számos tagja megítélésem szerint a magyarországi magyaroknál még talán mélyebben át tudja érezni Kölcsey Ferencnek azt az intelmét, amelyet Parainesisében Kölcsey Kálmánhoz intézett, s amely így hangzik: "Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog."

- Néhány évszázaddal korábban Bessenyei György a nyelv fejlesztését elsősorban a fordításokon keresztül képzelte el. Mit gondol erről Grétsy László a XXI. században?

Ugyanazt gondolom, amit minden valószínűség szerint Bessenyei is gondolna, ha ma itt élne köztünk, vagyis az utóbbi bő két évszázad tapasztalataival gazdagabb lenne. Azt ma is hirdetné, hogy "Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem". Hirdetem én is, ilyenkor rendre idézve is Bessenyei szállóigévé nemesült mondatát. Napjainkban a tudományok anyanyelven való művelésének és fejlesztésének lehetővé tétele a legégetőbb feladatok egyike. Már vannak olyan tudományágak Magyarországon, amelyeket nem lehet anyanyelven művelni, mert nem fejlődött ki a szóban forgó tudományágak megfelelő magyar szókincse. Ma már nemcsak a magamfajta nyelvész-nyelvművelők, hanem a szigorúan elméleti nyelvészek közül is többen úgy látják, hogy égető szükség van egy új, nem általános, hanem elsősorban szakmai nyelvújításra, mert különben nyelvünk fejlődése megreked, elakad. Ki nem pusztul, hiszen egy olyan nagy - igenis, nagy! - nyelv, amelyet a világon összesen mintegy tizenhárommillió ember használ anyanyelveként, nem pusztulhat ki; de ha bizonyos tudományok művelésére már nem alkalmas, előbb-utóbb perifériára sodródik, s fokról fokra veszít jelentőségéből.

A tudományok művelésének lehetővé tevésén kívüli nyelvfejlesztésben már némileg túlhaladottnak érzem Bessenyei elveit. Itt a fordításnak, a mindent azonnal magyarul kifejezésnek ma kisebb a szerepe s a fontossága, mint két évszázaddal ezelőtt. Mi magunk is nemzetköziesedünk; már az Európai Unió ege boltozódik fölénk, fiataljaink idegennyelv-tudása végre érzékelhetően nő, s ez a tendencia a jövőben még bizonyára erősödik is majd. Az idegen szavak korlátlan befogadása persze nem volna kívánatos, de attól, hogy a divat hatására bizonyos felkapott angol és más idegen szavak is elterjednek, köznyelvünket még nem fenyegeti az elidegenesedés veszélye. Az ellenben igenis kötelességünk, hogy hagyományainkat híven és szigorúan őrizzük. Mindazt, ami nemzetünk, népünk múltját örökíti át nekünk: nyelvünk ősi gramatikai sajátságait, múltidéző szólásainkat, népszokásainkat, népmese- és mondakincsünket, népdalainkat, táncainkat stb. Mindazt, ami magyar.

Ha Bessenyei ma is élne, azt hiszem, ugyanígy vélekedne.

De jó lenne tudni! Fantáziám azonnal beindult és máris elképzeltem egy kerekasztal beszélgetést Grétsy és Bessenyei között ... milyen egyszerű gondolatban összehozni múltat és jelent. Keverni korokat, ahogyan ma keverünk nyelveket. Lásd hunglish vagy denglish, franglais ... de erről már az utcán elmélkedtem. László pedig biztosan visszaült az íróasztalhoz ...



Kapcsolódó linkek:

FÓRUM: Cikkeink kapcsán


Kereshet név, földrajzi fogalom, foglalkozás, hobbi alapján!







· A Határon Túli Magyarok Hivatalának köszöntője olvasóinkhoz - márc. 23
· Duna TV a MagyarOnline.net-ről - ápr. 03
· "...Ne hagyd elveszni...!"? - júl. 01
· Grétsy László és a "valóságos csodapalota" - ápr. 12
· Az EU és Magyarország csatlakozása - dec. 09
· Gesztus értékű felkérés - nov. 03
· Karácsony - egy szemszögből - dec. 16
· Magyarság, büszkeség, vér, nemzetiség - feb. 17




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó