2019. április 24. Címlapra!






Feliratkozás a hírlevélre:

Budapest - Irisz Webcam

Nem minden papsajt....
MagyarOnline.net/ Ferencz Zsuzsanna
2002. október 06.





Rövid bevezető:

 

Pápuai és új-zélandi rovarok, amelyeket Szent-Ivány József fedezett fel:

 

Batracomorphus szentivanyi

Ragwelellus szentivanyi

Pantorhytes szentivanyi

Pseudodoniella szentivanyi

Coccorchestes szentivanyi

Papeza szentivanyi
Thalattoscopus szentivanyi

Urhopalothrix szentivanyi

 

- Édesapám entomológus volt, rovarokkal foglalkozó kutató. Mint tudósembert, csak a háború végén hívták be, de a csapatokkal kivitték őt is Németországba. Ott élt öt évig, majd kivándorolt Ausztráliába. Az 56-os forradalom után sikerült találkoznunk vele, Melbourne-ben.

 

Közben a Szent-Ivány családot odahaza kitelepítették Budapestről: az új rendszernek nem tetszett a származás.

 

Wetherellné Szent-Ivány Ildikó és egyik unokája
Ildikó édesanyjának a leányneve Lakatos Mária (a székelyföldi Csíkszentsimonból származott el a család, nagyon régen), édesapja, Lakatos Géza vezérezredes (1890-1967), Horthy utolsó miniszterelnöke, az 1944 október 15.-i puccs előtt. Mint időközben ismertté vált, Horthy és Lakatos ki akart ugrani a háborúból, ez nem sikerült, a németek az egész kormányt letartóztatták. Horthyt pedig kicsempészték - félig-meddig elrabolták- az országból, egész családjával együtt. Lakatos Géza könyvet írt ezekről az eseményekről, Ahogyan én láttam címmel. Először magyarul jelent meg, Münchenben, 1981-ben, majd angolul az Egyesült Államokban, 1992-ben pedig ismét magyarul az Extra Hungariam sorozatban, Dr. Szakály Sándor jegyzeteivel.

 

Az édesapja családja sem éppen „egészséges munkásszármazású": felvidékiek, Ildikó apai nagyapja, Szent-Ivány József, csehszlovákiai nemzetgyűlési képviselő és a magyar nemzeti párt vezére.

 

Dédapja báró Wlassics Gyula volt, szülővárosában, Zalaegerszegen idén ünnepelték meg születésének 150. évfordulóját. A Révai kislexikon szerint államférfi, jogtudós volt, 1895 és 1903 között pedig vallás- és közoktatási miniszter. A millennium alkalmából ezer népiskolát állított fel, nevéhez fűződik a vallásszabadság törvénye, az izraelita vallás elismertetése, a bölcsészet, orvosi és gyógyszerészeti szakok megnyitása a nők számára. 1903-ban visszatért az egyetemre, három év múlva a közigazgatási bíróság elnöke, 1918-tól pedig a főrendi ház elnöke. Számos cikket, tanulmányt írt, több könyve jelent meg.

 

Lakatos Mária, Ildikó édesanyja, tanult róla a gimnáziumban, úgy emlékszik, hogy 1937-ben halt meg.

 

- Amikor elkezdtem iskolába járni, egyszer azzal jöttem haza, hogy mi mindent köszönhetünk mi a kommunista rendszernek. A család sürgős kupaktanácsot tartott, hogy mit mondjanak el nekem. Ha nem szólnak semmit a rendszerről, akkor megtanulom, milyen jó nekünk, hogy a Vörös Hadsereg felszabadított, szovjetrendszer van hazánkban, Sztálin atya vigyáz ránk, és hogy az ezzel együtt nem értő szüleinket fel kell jelentenünk. Viszont ha elmesélik nekem, hogy mint osztályidegenek, mi mindent „köszönhetünk" a szovjetrendszernek, Sztálin apánknak - pl. azt, hogy édesapám nincs itthon, hogy mindenünket elvették, hogy nagyapámtól megvonták a nyugdíjat, hogy az egyik rokon még mindig „ül". Féltek, hogy esetleg valahol elszólom magam. Végül megmagyarázták nekem, én pedig betartottam, hogy ilyesmikről kívülállókkal soha nem szabad beszélni. Egyszer mégis elszóltam magam, a kitelepítés alatt, a Hortobágy szélén.

 

Azt tanultuk, hogy a Szovjetúnióban, amióta kietlen vidékeken termővé tették a talajt, Szibéria is benépesedett. De közelebb is van egy példa. Amióta a Hortobágyon elterjedt a földművelés, ott is növekedett a lakosság, magyarázta a tanító bácsi...

 

Ennél tovább nem is jutott, mert lemartam, hogy amióta Árkus Pusztára hurcolták a kitelepítetteket, akik kétszázötvenen laknak egy hodályban, hát persze, hogy a Hortobágy be van népesítve. A többi gyerek is rávágta, ők is hallottak erről … Mondhatom, hogy otthon legalább hat hétig pánikszerűen rezzentünk össze minden kis zajra, mert féltünk, hogy mi is Árkus Pusztán vagy Szibériában fogunk kikötni…

 

Szent-Ivány Ildikó édesanyja tudományos illusztrátorként az Akadémiai Kiadóban dolgozott. A kitelepítés során keze a fizikai munkától eldurvult, de később sikerült visszaszereznie mozgékonyságát. Hogy miket rajzolt? Gombákat, rovarokat, madarakat, ilyesmiket.

 

- A kitelepítés számomra, gyermek számára, valami kalandot jelentett, viszont a forradalom nem. Hogy mit akartam akkor a világon? Hogy hazajöjjön az édesapám, és kimenjenek az oroszok. Egyik sem következett be.

 

Amikor elindultunk, november 25-én, furcsa, új, ismeretlen szituációba kerültünk. Elsősorban egybevegyültünk tizenkilenc emberrel, akinek a zömét nem ismertük, és elvonatoztunk velük Levélbe (Hegyeshalom határállomás előtti megálló). Ott leszálltunk este hat óra körül, majdnem sötét volt. Bandukoltunk az elhagyatott főutcán, megszólítottunk egy atyafit:

 

- Merrefelé lakik Kovács Alajos, kérem?

 

- Hát disszidálnak?- kérdezte ő erre.

 

- Nem, dehogy, látogatóba jövünk, régi ismerős a Szabó, dehogy is, mit beszélek, a Kovács úr…

 

Csak egy marslakó nem sejtette volna, hogy miről van szó.

A Kovács - vagy Szabó? - úr és társai árkon-bokron keresztül átvittek minket a határon. Egyszer azt láttam, hogy valaki cigarettázik, pedig az meg volt tiltva. Hát ti megőrültetek? Mire a válasz: Ne aggódj, a saját nagyméltóságú jobb lábammal ráléptem a határkőre. Nekem elfacsarodott a szívem. Elhagytam a szülőföldemet, talán örökre, és nem is tudom hogy pontosan melyik percben.

 

Hat hetet töltöttünk Bécsben és a novemberi Magyarország szürkesége után Bécs olyan volt, mint valami mesebeli város. Azok a színes, sziporkázó, karácsonyra felöltözött utcák, a fényben úszó kirakatok a szebbnél szebb árúkkal, a kedélyes járókelők, mintha álmodtunk volna. Persze dolgunk volt: egy család befogadott minket, mint házvezetőnőt és pesztrát. Ezenkívül intézni kellett kijövetelünket is. Csodálkozva, hogy a Vörös Kereszt ingyen és bérmentve foglalkozott ez embereknek kívánságaival és a sürgönyök küldésével. Az ingyenjegy, amellyel kivittek Ausztráliába, szintén csodának tűnt. Persze az volt életem első hajóútja.

 

Az édesapját 1957 március elsején látta viszont.

 

- Melbourne! Elámított. Első benyomások? Már-már elmosódott bennem a kép. Viszont két emlék megmaradt. Az első: felismertem az édesapámat, akit egész pici korom óta nem láttam, de emlékeztem valakire, akinek a jobb felső karján volt egy kis bibircsók… hát ő volt az! A másik, az ú.n. Moomba fesztivál, amelynek szerves része egy felvonulás. Otthon mi május elsején vonultunk fel, és ezt nagyon komolyan vették. Szerencsére nekem csak egyszer kellett felvonulnom nyolcadikos koromban, amikor az iskola élén én vittem a nemzeti színű, „poloskacímer" nélküli zászlót. Ahhoz a felvonuláshoz viszonyítva, ez a Moomba teljesen komolytalan összevisszaságnak tünt nekem. Tarka, zajos, vicces, rezesbandák, bohócok, a feldíszített teherautók tablókat vittek lépés- sebességben, a gyerekeknek léggömböket osztogattak, a tömeg ujjongott - tehát nem is üthetett volna el jobban az otthoni május 1-től. Elámultunk. Ilyet is szabad?

 

Életem első repülője! Mikor felszálltunk Melbourne-ből, azt láttam, hogy a belvároson kívül a kertvárosokban mindenki saját földszintes vagy egyemeletes házában lakik és majd minden második ház udvarában van egy teniszpálya. Viszont mikor megérkeztünk Sydneybe, észre vettük, hogy majd minden második hátsókertben van egy uszoda! Sydney fölött repülni és azt a mesebelien szép öbölt csodálni - ilyen szépet soha nem láttam se azelőtt, se azóta. Pár napi tartózkodás után "haza" kellett mennünk Port Moresby-be, Új-Guinea fővárosába. A trópusi meleg mellbe vágott, mikor kiléptünk a gép ajtaján, pedig reggeli hat óra és töksötét volt. Sose szoktam meg a trópusi párás klímát. A Port Moresby-i társaság nagyon felkapott minket, édesapámnak köszönhetően. Édesapám akkor már közismert és általában közkedvelt egyéniség volt, úgyhogy mindenki szurkolt neki, amikor Magyarországon kitört a forradalom, s egyre több menekült érkezett Ausztráliába. Örvendtek, mikor megérkeztünk Új Guineába. Ahol különben akkor rajtunk kívül nem volt több disszidens.

 

Három hónap múlva véget ért az aranyszabadság, nem volt mese, el kellett mennem iskolába. Ez egy Wau című városkában volt, fent a hegyekben, ahova Port Moresby-ből csak repülővel lehetett eljutni. A Wau-i Katherine Lehmann School az Új Guinea- evangélikus missziója gyerekeinek készült, első elemitől kb. hetedik osztályig. Én pedig Magyarországon már harmadikos gimnazista lettem volna! Hát ez is egy élmény volt! Egyedül a kicsik között! A cél az volt, hogy megtanuljak angolul.Ezt a célt elértem.

 

1958 elején elkerültem Brisbane-be, Queensland állam fővárosába, ahol nyolc évet maradtam. Itt beraktak az első gimnáziumi osztályba, azzal, hogy hátha nem tudom az itteni anyagot. Persze a tananyag legnagyobb részét ismertem már otthonról. Osztálytársaim sokszor kértek hogy magyarázzak meg nekik dolgokat.

 

Furcsa volt intézetbe járni, ahol tizenhat éves fejemmel el kellett kezdenem egyenruhát viselni. Az ottani életem? Beletörődtem, kibírtam, és sokszor élveztem is, néhány kellemetlenség és furcsaság ellenére. Például az ausztrálok a villát fordítva tartják a bal kezükben, ami azzal jár, hogy mindent fel kell szúrni a villára. Ha én véletlenül úgy tartottam a villát, ahogy otthon, akkor valaki biztos megjegyezte, hogy: Na, ti új ausztrálok, ti nem tudjátok, hogy mi az illem.

 

Egy másik furcsa példa: miután ez egy protestáns iskola volt, sok németszármazású diák járt oda, de nem volt szabad német órán kívül németül beszélni! Pedig az igazgató harmadik generációs poroszszármazású ember volt, és szintén beszélt németül, a németet anyanyelvének tekintette.

 

Azt persze már csak nagyon halkan említem, hogy négy év alatt nem volt képes megtanulni a nevem kiejtését, inkább kitalált egy félig meddig olaszos verziót: Ildíko Csentívany, ahol a hangsúlyt a hosszú í betűkre tette.

 

Már akkor sokat gondolkoztam azon, hogy mit tegyek az iskola után. Megfordult a fejemben, hogy építészmérnök leszek, de egy nagyon konzervatív családi barát (aki a harmincas években jött ide) azt mondta, hogy itt Ausztráliában nem érvényesülnek a nők ebben a mesterségben. (Később kiderült, hogy ez nem felel meg teljesen a valóságnak, dehát most már mindegy!) Szerettem volna szépművészeti főiskolára jutni, de el kellett volna mennem Adelaide-be lakni, ami nagyon messzinek tűnt. A végén bölcsészetre mentem, bár tudva tudtam, esetleg munkanélküliség vár rám ezzel a diplomával.

 

Az egyetemen angol-német szakos voltam, s miután érdekelt a nyelvészet, felvállaltam csomó mindent, ófelnémetet, középfelnémetet, óangolt, középangolt, óizlandit, sőt a vicc kedvéért ebbe a koktélbe a mai holland nyelv is beletartozott. Hát mit mondjak, angolul még tudok! Később foglalkoztam ausztrál bennszülött nyelvekkel is egy rövid ideig, a Sydney-i Egyetem antropológia osztályán.

 

Időközben Szent-Ivány József és Mária nyugdíjba ment, tartalmas esztendők után. Szent-Ivány József munkahelye, a mezőgazdasági minisztérium számára megalapított egy 100 000 példányból álló rovargyűjteményt, egy biológiai kontrollrendszert az ültetvények számára, rendszeresítette Új-Guinea rovarállományát, felállított emléktáblát Bíró Lajos és Fenichel Sámuel emlékére, akik a századforduló táján gyűjtöttek Új-Guineában. Nyugdíjba vonulása után is sokat dolgozott, például Wau-ban, a Hawaii-i Bishop Museum kutató állomásán, ahol elneveztek szüleimről egy laboratóriumot. Húsz évig volt édesapám a Dél-ausztráliai Múzeum tiszteletbeli munkatársa, mindennap bejárt, hacsak nem voltak szüleim külföldi tanulmányi úton, vagy rovargyűjtő kiránduláson. Ausztrália föderális kormányától megkapta az AM nevű kitüntetést, vagyis az ausztrál érdemrendet. A Magyar Tudományos Akadémia egyhangúlag tiszteletbeli tagjává választotta.

 

Szent-Ivány Mária szintén folytatta Magyarországon megkezdett szakmáját, amelyben kiváló: a tudományos illusztrálást.

 

- Másodikos egyetemista koromban találkoztam a férjemmel. Ez úgy történt, hogy abban az évben az egyetemek közötti kórusfesztivált Adelaidében tartották, tehát én is beléptem az egyetem zenei társaságába, hogy olcsón le tudjak utazni családi látogatásra (bérelt autóbuszon, több mint 4000 km oda vissza). Mindjárt az első próbán szemembe tűnt ez a jóképű, rettentő magas fiatalember. A többi már a sors dolga volt.

 

1966 januárjában tartottuk az esküvőt Brisbane-ben, ami után leköltöztünk Sydney-be, ahol férjem vegyészmérnöki állást kapott, én pedig az egyetemen dolgoztam.

 

Újságírói emlék: Budapest, 2000 áprilisa, a MVSZ tanácskozása. Jóképű, fiatalos, mosolygós asszony, akit mindenki ismer, és Ildikónak nevez. Aki mindenkit ismer. Akinek mindenki elmondja a baját. Épp vigasztal valakit, akit elhagyott a férje, és emiatt rosszul áll az idegeivel. Amit mond, azon látszik: nagy rendet tart a gondolataiban. Osztályoz, pontokba foglal, struktúrát keres az összevisszaságban. Tulajdonképpen talán tudósalkat.

 

Részlet egy leveléből:

 

1968-ban született első gyermekünk, Melinda Louise

 

1971-ben elmentünk három évre Angliába

 

1972-ben mentem először haza Magyarországra. Összesen négyszer voltam otthon Melindával, míg Angliában laktunk (a férjem kétszer velünk jött)

 

1974-ben vissza Ausztráliába, de nem Sydney-be, hanem Melbourne-be, mert áthelyezték a férjemet

 

1975-ben született Christopher Joseph Thomas

 

1980-ban áthelyezték a férjemet Adelaide-be.

 

- Tehát 14 évi "hányattatás" után, mondhatni, végre letelepedtünk, és végre belekerültünk egy magyar környezetbe, ami azelőtt nem volt meg, és bizony nagyon hiányzott.

 

Más előnye is volt. Itt laktak a szüleim, tehát eljött az első alkalom, hogy a gyerekek legalább az egyik ági nagyszülőkkel együttlegyenek.

 

Egy másik hatalmas előny: működött egy magyar iskola (még ma is megvan), ahová a gyerekeket be lehetett adni magyar tanulásra.

 

Itt meg kell mondanom, hogy nagy hibát követtem el a gyerekekkel szemben: kicsi korukban beszéltem ugyan hozzájuk magyarul, de csak akkor, amikor egyedül voltam velük, mert nem akartam hogy az apjuk úgy érezze, ki van zárva az életünkből.

 

Ma már azt mondanám neki, hogy tanuljon meg ő is magyarul! De amikor mi idejöttünk, és utána is több évtizedig, nagyon elvárták az embertől, hogy olvadjon be az itteni társadalomba. Mintha az embernek különálló poggyásza lenne a saját kultúrája, amelyet el lehet dobni, lehetőleg a tengerbe, mielőtt kiszáll az ember a hajóból.

 

Tulajdonképpen itt, Adeleidéban, kezdtem el a magyar ügyek iránt komolyabban érdeklődni, sőt társadalmi munkával is foglalkozni.

 

Akkoriban az Adelaide-i Magyar Közösségi Iskola belépett a dél- ausztráliai etnikai iskolákat összefogó szövetségbe, és ezen keresztül valami segítséget kaptunk mind az állami, mind pedig a föderális kormánytól. Ehhez meg kellett teremteni egy hivatalos szervet, amely az iskolát adminisztrálja. Ennek én lettem az első elnöke 1981-ben. Két év múlva beválasztottak az Etnikai Iskolák Szövetségének a bizottságába, és később annak is elnöke lettem. Az oktatásügyi miniszter kinevezett egy másik bizottságba, amely a multikulturális oktatás terén működött miniszteri tanácsadó testületként. Itt ügyvezető titkár lettem, 1986-tól 1999 végéig. Közben több hasonló bizottságnak is tagja voltam: hol állami kinevezést kaptam, hol a tagság választott be.

 

Így kerültem bele nyakig a „multikulturális iparba".

 

- Az imént még tökéletes beolvasztásról beszéltél, most pedig multikultiról. Azt hiszem, ez nemigen érthető kis történelmi kirándulás nélkül.

 

- Ausztrália már kezdettől a bevándorlók országa volt. Mikor Amerika már nem fogadta be az angliai börtönökbe nem férő bűnözőket, máshol kellett új helyet találni. Szerencsére addigra felfedezték a Nagy Déli Földet (Great South Land) (később Australia Felix, még később Ausztrália), amelynek egy részét 1780-ban elfoglaltak gyarmati fegyenctelep céljára, és 1788-tól szállították is a fegyenceket. Hogy ezt hogy lehetett megtenni? A kontinenset kikiáltották terra nullius-nak, lakatlan földnek, tehát nem törődtek azzal hogy itt éltek bennszülöttek. Csupán 1967-ben vették be az őshonosokat is a népszámlálásba, tehát állampolgárok lettek. Alig egy évtizede fogadták el törvényesen is, hogy az ország, avagy kontinens, mégsem volt terra nullius. De ez más lapra tartozik.

 

Rövidesen szabad bevándorlók is kezdtek érkezni, és az 1860-as években megszűnt a fegyencszállítás. A kolóniák mind-mind külön települést alapítottak, valahol a tengerparton, tehát mindegyik főváros a tengerparton fekszik, a föderális főváros kivételével. Ezek aztán államokat alkottak, majd 1901-ben megszületett az Ausztrál Államszövetség. Tehát az első európiak megérkezése után alig 200 év alatt alakult ki ez a modern ország, alig 100 évvel a letelepedés után hatalmas világvárosok születtek… még sok mindent sorolhatnék, ami tiszteletre és csodálatra méltó.

 

Miután a második világháborút követően nagy fejlődés indult el, amelyhez munkaerőre volt szükség, kidolgoztak egy bevándorlási tervezetet. Akkoriban még érvényes volt egy ú.n. White Australia Policy (amelyet 1901-ben iktattak be, azzal a céllal, hogy a lakosság mindig fehérekből álljon), így vigyáztak arra, hogy az új bevándorlók kinézésükkel ne térjenek el az átlag ausztrál lakosságtól, ezért többnyire baltiakat és más észak-európaiakat hoztak be. Az első kép, amelyet az újságban leközöltek, jó kinézésű, nevető szőke lett lányokat ábrázolt, amint a hajóról kedélyesen lesétálnak. A további években Európa minden részéről érkeztek ide, majd a Fehér Ausztrália törvény is megszűnt, tehát Ázsiából és Afrikából is vannak bevándorlók.

 

Érdekes, hogy a 19. században a már itt született ivadékok megőrizték azt a nyelvet és kultúrát, amelyet a szülők magukkal hoztak. Példa erre a több német, lengyel és más nyelvű iskola, ahol minden tantárgyat anyanyelven tanítottak, (általában a mai "etnikai" iskolákban csak az anyanyelv oktatása folyik azon a nyelven). Ez azt is jelentette, hogy a többnyire angol származású lakosság még mindig angol alattvalónak érezte magát, tehát sürgősen és lelkesen bevonult katonának mikor az "anyaország" ezt megkívánta. Mikor kitört a Nagy Háború (az első világháború), rengetegen elmentek a világ másik végére harcolni, és nagyon sokan nem jöttek vissza. A hazatérő katonák aztán terjeszteni kezdték a gyűlöletet a németek ellen, miután főképpen ellenük harcoltak. A következmények közé tartozott, hogy nem volt ajánlatos németül, aztán bármilyen idegen nyelven beszélni, a német elnevezéseket törülték (az utca-, faluneveket stb. mind angolra fordították), és már-már általánossá vált egy bizonyos idegengyűlölet, amely csak megerősödött a Második Világháborúval.

 

Nem csoda hogy a második világháború után az Angol Birodalomból származott ausztrálok gyanakodva figyelték a sok új embert, különösen mikor már kikerültek a kétéves szerződéses munkakötelezettségből. Különösen akkor, mikor azt állították, hogy otthon orvosok, mérnökök, tanárok voltak. Azt mindenki mondhatja, ugye kérem, menjen csak el egy gyárba dolgozni. Az orvosoknak annyira nem fogadták el a diplomájukat, hogy Ausztráliában ismét el kellett végezniük az egyetemet. Volt egy olyan ismerősünk, aki a saját maga által írt, majd angolra fordított tankönyvből kellett hogy tanuljon és vizsgázzon. Ez nem vicc!

 

- Tehát Ausztrália nem integrálódást, hanem asszimilációt követelt meg a bevándorlóktól.

 

- Igen, teljes asszimilálódást követeltek meg az embertől. Én is ebbe cseppentem bele 1957-ben. Aztán kezdtek rájönni, hogy az asszimiláció nem megy, az emberek makacsul ragaszkodnak szokásaikhoz, nyelvükhöz, vallásukhoz, és mindezt továbbadják a gyermekeiknek. Akkor is, ha a tanító néni azt mondja a szülőknek, hogy ne tanítsuk a gyereket arra a bikkfanyelv… izé, hogy is mondjam, az otthoni nyelvre, mert a gyerek rovására megy. Esetleg összekeveri a k betűt a kay-vel vagy a kappával. Némely szülő ezt elfogadta, és inkább rossz angolsággal beszélt a gyerekekkel. Azzal nem segítettek a gyereknek, csak éppen megfosztották anyanyelvétől. Milyen veszteség!

 

Viszont ebben az időben az asszimiláció kezdett helyet adni az integráció elvének: a bevándorlók nyugodtan beszéljenek otthon a saját nyelvükön, tartsák meg szokásaikat, és esetleg időnként néhány ausztrál részt is vehet valamilyen ünnepélyen, vallásos felvonuláson. Arról nem is beszélve, hogy a bevándorlók ízletes ételei csábosabbak voltak, mint az átlag, Angliából örökölt ausztrál konyha.

 

Hosszú évek tapasztalata kimutatta, hogy nem mindenki tud tökéletesen megtanulni angolul. Így akár munkahelyükön, akár otthon, akár az iskolában vagy az orvosi rendelőben nem boldogulnak. Valamit muszáj volt tenni. 1979-ben a kormány kiadott egy nagyszabású, mindenre kiterjedő tanulmányt arról, hogy a bevándorlók hogyan boldogulnak. A riport kimutatta a hibákat és javaslatokat tett azok orvoslására.

 

- Tudtommal ekkor vette kezdetét az igazi multikulti Ausztráliában.

 

- Igen, így történt hogy lassacskán áttértünk a multikulturalizmusra, ami:

 

1. Leírja, hogy mi a helyzet: vagyis Ausztrália lakossága ténylegesen vegyes kultúrájú,

 

2. előírja minden állampolgár azaz letelepedett (még nem állampolgár) lakos jogait, három pontban:

 

§ mindenkinek joga van a saját kultúráját gyakorolni és ápolni (cultural identity)

§ mindenkinek joga van egyéni képességei szerint érvényesülni (social justice)

§ mindenki képesítése szerint hozzájárul Ausztrália gazdasági fejlődéséhez (economic efficiency később „productive diversity")

 

Ehhez kiegészíti, hogy mindenki számára kötelesség Ausztrália érdekeit szolgálni (commitment to Australia).

 

Ezek az irányelvek a National Agenda for a Multicultural Australia című könyvben jelentek meg, a kormány kiadásában, 1989-ben. Ennek alapján fokozatosan átírták elsősorban a minisztériumok, majd más hivatalos szervezetek szabályait: a társadalmi szolgáltatások (social services) kis pozitív különbségtevés (positive discrimination) révén segítették elő a bevándorlók "boldogulását".

 

Tíz évvel később újabb, Australian Multiculturalism for a new century - toward inclusiveness című kiadvány fejlesztette tovább a multikulturális elveket, még átfogóbbá téve azokat.

 

- Tehát: Ausztrália az igazi tolerancia hazájává vált?

 

- Még mindig vannak olyan ausztrálok, akik nem éppen toleránsak. Különösen, amikor jönnek a közép-keleti menekültek, akik hajlandók az életüket egy-egy lyukas hajóra bízni, vagy kalózokra bízni, csak hogy elmenekülhessenek mondjuk Afganisztánból, és bevándorolhassanak ebbe a földi paradicsomba. És amikor valahol terroristák működnek, akkor minden mohamedán gyanús, és esetleg leégetik a mecsetüket, mint pl. Sydney-ben is megtörtént.

 

Egy másik eset egy magyar szakorvossal történt, akit Darwin város kórháza hozatott ki. Nyolcévi kemény munkát végzett kietlen vidékeken az őslakosokkal. Mikor lejárt a szerződése, szélnek eresztették, és nem tudom, hány évi tovább tanulás és kórházi gyakorlat után még mindig nem tisztázódott a helyzete.

 

A hasonló példák ellenére az átlaghelyzet javult. Hogy néhány pozitívumot is mondjak, Dél-Ausztráliában például közel 50 nyelvből lehet érettségizni, akkor is ha alig néhány kandidátus van. Aki nem beszél jól angolul, tolmács áll a rendelkezésére. A társadalmi szolgáltatások sok mindenre kiterjednek, ezen kívül nagyon sok önkéntes intézmény működik jótékonysági célból. Általában megvan az emberek lehetősége a boldoguláshoz. Nem csoda, hogy a nagyvilágból sokan ide akarnak települni. Csak álljon mindenki sorba a vízumért.

 

Ausztráliai magyarok

 

Nyilvánvaló, hogy az ausztráliai történelmi-társadalmi háttér rányomta a bélyegét mindarra, amit a magyar emigráció és személyesen Wertherellné Szent-Ivány Ildikó átélt.

 

- Ez a háttér világossá is teszi, hogy miért kellett nekem belekerülnöm az itteni magyar életbe. Az iskolával kezdtem, mert alapvetően fontos ahhoz, hogy magyarságunk megmaradjon. Hogy milyen sikeres az iskola, az sok mindentől függ, pl. attól, hogy esetleg a szülő azért hozza oda a gyermekét, hogy pár órára megszabaduljon tőle. De legtöbbje ott marad a klubban (mi az Adelaide-i Magyar Klub helyiségeiben tartjuk az oktatást), és élvezi, hogy pár órán keresztül magyar társaságban lehet. És igen, a tanárok lelkesedéssel és odaadással tanítják a gyerekeket és felnőtteket egyaránt.

 

Az Adelaide-i Magyar Közösségi Iskola 50 éve áll fenn, és a tanulók több korosztályt és tudási szintet képviselnek. Vannak elemisták, kétéves érettségi tanfolyam, újabban egy felnőttekből álló osztály is, amely három hónappal ezelőtt két nem magyar ajkú asszonnyal indult, s ma már tizenketten vannak.

 

Amikor az iskolát 1981-ben beléptettük az Etnikai Iskolák Szövetségébe, én voltam a szülői bizottságnak az elnöke s így én képviseltem az iskolát a DAMESZ-nél.

 

- Mi a DAMESZ?

 

A Dél-Ausztráliai Magyar Egyesületek Szövetsége, ami az állambeli magyarok csúcsszervezete. A DAMESZ-be tartozik a dél-ausztráliai szervezetek nagy része, mint pl. a Adelaide-i Magyar Klub, a jótékonysági szervezetek, mint a Karitász és a Hungarian Welfare and Culture Club, a református és katolikus egyházak, az Iskola, az MHBK (Magyar Harcosok Bajtársi Közössége), a Horgász Klub, a Focisták, a cserkészek (pillanatnyilag nem működnek, de a testület fenntartja magát, hogy a jövőben újra lehessen kezdeni). Ide tartozik a Magyar Közösségi Rádió, amely tagjai minden héten kétszer egy-egy órás magyar nyelvű műsort készítenek saját stúdiónkban, a klubban, amelyet aztán az etnikai rádió közvetít.

 

10. Magyar Találkozó, Adelaide - Kiállítás
2000-ben nagyszabású ünnepélyt rendeztünk Hungarian Millennium címmel, ahol az állam miniszterelnöke mondta el az ünnepi beszédet, az Államszövetség miniszterelnöke küldött szívhez szóló üzenetet és Magyarország nagykövete bemutatta azt a millenniumi zászlót, amelyet az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor, hozott ki az ausztráliai magyarságnak a sydney-i olimpia alkalmával.

 

2001-ben pedig emléktáblát helyeztünk el a Bevándorlási Múzeumban a magyar közösség emlékére. Ezt a dél-ausztráliai kormányzó leplezte le.

A tagok ezekben a szervezetekben mind önkéntes munkát végeznek, és hosszú éveken át hozott áldozattal teremtették meg azokat a szellemi, kulturális kincseket, amelyeket most mindannyian élvezünk. Szintén nekik köszönhető, hogy külön épületünk van. A másik: az itt vázolt tevékenységek minden államban többé- kevésbé ugyanúgy léteznek.

 

- Van-e felettes szerve a DAMESZ-nek?

- Más ausztráliai államok szövetségeivel együtt az Ausztráliai és Új-Zélandi Magyar Szövetséget alkotjuk. A szövetség tanácsa pedig egyben a Magyarok Világszövetségének az ausztráliai országos tanácsa is.

 

Visszatérve a magam pályafutására, DAMESZ bizottsági tagból elnökhelyettes lettem (rettentő sok évig), majd elnök. Ahol a Találkozót tartjuk, rendszerint ott van az AÚZMSZ is.

 

- Kérném, beszéljen a Találkozóról is.

 

- Az AÚZMSZ egyik legfőbb feladata a háromévente megrendezett Ausztráliai - Új-Zélandi
10. Ausztráliai Magyar Találkozó - Színpadon
Magyar Találkozó
. Amely valóságos fontos esemény. A 12. Találkozót itt tartjuk, Adelaide-ben, 2002 december 30 és 2003 január 8 között. Nagyon izgalmas egy ilyen Találkozó, az is érdekes, ahogy kibontakozik, kiderül, hogy hány ember fog közreműködni, nemcsak innen, hanem az egész kontinensről, sőt a tengeren túlról is. A kulturális műsor is kiváló, beletartozik három koncert, egy szilveszteri bál és egy szilveszteri diszkó, egy védnöki ebéd, elhangzanak irodalmi előadások magyarul és angolul. Történelmi és nemzetpolitikai előadásokat, további hangversenyeket követhet a közönség, lesznek ebédek, ifjúsági színdarab, szavalóverseny, táncház, fél tucat tánccsoport szerepel. Továbbá: sakk, bridzs, kirándulások, művészeti kiállítás - a listának nincs vége. Még mindig jelentkezhetnek azok is, akik be akarják mutatni a tehetségüket! Mindenkit szeretettel várunk, a földgolyó bármely részéről. Ha nem szereplőként akar, jöjjön el védnöknek, csak 130 ausztrál dollár, ami alig több mint az amerikai dollár fele, és öt nagy esemény belépő díját fedi. A program többi része pedig túlnyomóan díjtalan. Nagyszerű muri lesz!

 

A találkozó egyben egy kulturális és lelki megújulást jelent nekünk, magyaroknak, itt, a messze Ausztráliában. Büszkék vagyunk, hogy nemcsak egymásnak, de a szélesebb társadalomnak is bemutathatjuk kultúránkat.

 

10. Magyar Találkozó - Felvonulás

Befejezésül szeretném, ha azt tudnám mondani, hogy magunk között igenis minden papsajt - de sajnos, ez nem fedi a valóságot.. Mint mindenütt a világon, itt is vannak olyanok, akik félreértésből, vagy más okok miatt nincsenek benne a csúcsszervezetekben. Ez itt is megtörténik, de nem föltétlenül vonulnak vissza a közös életből, csak más partnereket keresnek. De hiszem, hogy a legfontosabb célunk mégis csak egy közös cél, az pedig a magyar közösség megmaradása. Júniusban, Melbourne-ben tartottak egy konferenciát erről a témáról. Beszédemet a Magyar Hitvallással kezdtem, majd kifejtettem, hogy akárhogy nézzük a feladatunkat, vagyis a magyarság fenntartását, az a mi felelősségünk, nem pedig a másé. Nem várjuk, és nem is várhatjuk el azoktól, akik nem élték a mi életünket, és nem tapasztalták az itteni problémáinkat. Végül a Magyar Hitvallás egy ránk jobban passzoló változatát mondtam el akkor befejezésül, a beszélgetésünket is ezzel szeretném zárni:

 

Hiszek egy Istenben,

Hiszek egy hazában,

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek magyarságunk megmaradásában...



Kapcsolódó linkek:

Ausztráliai és Új-Zélandi Magyar Szövetség ismertetője
FÓRUM: 12. Ausztráliai Magyar Kulturális Találkozó
FÓRUM: Cikkeink Kapcsán


Kereshet név, földrajzi fogalom, foglalkozás, hobbi alapján!







· Nem minden papsajt.... - okt. 06




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó