2019. július 21. Címlapra!






Feliratkozás a hírlevélre:

Budapest - Irisz Webcam

A beesési szög egyenlő a visszaverődési szöggel…
MagyarOnline.net/ Ferencz Zsuzsanna
2003. január 25.





Kolozsváron, a Tordai út 30 szám alatt, nagyon sokféle népség lakott a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején. De párthelyzettől függetlenül mindenkinek az volt a véleménye, hogy messze a környéken Fischer Pista a legpimaszabb kölyök.

 

Azt mondták róla, szemtelen, mint a piaci légy.

 

Hírneve bejárta a távolabbi szomszédságot is, miután több kolozsvári gimnáziumból is kicsapták hosszabb-rövidebb időre. Tanárai zöme állítólag rosszul lett, ha összetalálkozott vele az utcán.

 

Amikor 1953-ban Leningrádba került az egyetemre, mindenki azt képzelte, gyárigazgatóként látja viszont, hiszen az édesapja is gépészből lett gyárigazgató az akkor még eléggé új rendszerben. Nem így történt: az 1956-os forradalom idején nem tartotta a száját, így hát Kolozsvár éppenséggel lakatosként üdvözölhette viszont fiát. Nemcsak a leningrádi egyetemről rúgták ki, hanem kitiltották Románia minden főiskolájáról.

 

Fischer István
Mégsem lehetett sajnálkozni rajta: orra hegyét az égnek szögezve járkált, mint az Élet Hercege. Továbbra sem tartotta a száját. Sőt, ennyi idő után végképp megállapítható, Fischer Pista nem tanulta meg soha se befogni a száját. Öt évig volt lakatos, a kolozsvári hűtőgépgyárban. Majd megenyhült a hatalom, és felvették a bukaresti filmfőiskolára. Azzal sokkolta a kolozsváriakat, hogy megjelent operatőrként Jean Marais oldalán, egy koprodukciós film forgatásán. 1967-ben már filmrendező és operatőr volt, a dokumentumfilm stúdióban dolgozott, és egy rövidfilmjével megnyerte a legjobb román dokumentumfilm díját.

 

Ekkor újabb váratlan fordulatot vett az élete: a Prágai Tavasz utóhatásaként Bukarestben megalakult a Román Televízió magyar és német szerkesztősége, ahova az akkor még román állampolgár Bodor Pált nevezték ki főszerkesztőnek. Bodor Pál Fischert is „behálózta": átment a magyar szerkesztőségbe és három év alatt mintegy 1200 percnyi ragyogó portréfilmet, Tv-játékot, kisjátékfilmet készített a magyar adás számára. Többek között Kovács Györgyről, a színészfejedelemről, Kőmives Nagy Lajosról, Incze János Dés és Nagy Imre festőművészekről, meg a marosvásárhelyi színház legendás kellékeséről, Nagy Sándorról is. Azonban egyre kisebb hivatalos sikerrel: a bekeményedő Ceau-hatalom s a napról napra éberebb cenzúra egyre többet akadékoskodott.

 

Végül a Páskándi Géza novellájából készült Legalább Európát c. kisjátékfilmet (mely egyébként az első Romániában készült magyarnyelvű játékfilm volt Janovics Jenő óta!) végleg betiltották.

 

Fischer István levonta a következtetést, vette a kalapját, és 1973-ban lelépett Németországba. Ismeretsége alig volt, németül nem tudott, mégis csodakarriert futott be: még abban az évben az ARD, a német első műsor saarbrückeni stúdiójának a munkatársa lett. Az utóbbi tizenkét esztendőben a televízió kultúra-főosztályán főmunkatárs.

 

- Remélni nem reméltem semmit. Amikor kilógtam, arra számítottam, hogy valahol valami futószalagon fogok melózni, ami az öt év kolozsvári lakatosság után nem tűnt túl ijesztőnek. Elmentem a munkaközvetítőhöz, ahol egy hivatalnok azt mondta, filmoperatőrként és rendezőként soha az életben nem kapok munkát Németországban. Ilyesmi ugyanis nem szerepelt a kartotékjukban. Fotolaboráns talán lehetek, mondta a bácsi a két diplomámra. Tíz nap múlva - hatalmas szerencsével - már a helyi ARD-stúdióban operatőrködtem, ám némileg megrendült a hitem a nyugat-német intézményrendszerben. Pár hónap múlva ugyanabban a munkaközvetítőben forgattam, megkérdeztem azt a bácsit, emlékszik-e még, mit mondott lehetőségeimről. Találd ki, mit válaszolt.

 

- Tudom, hogy a magyaron kívül beszélsz románul, oroszul, franciául, kicsit angolul. De hogy tanultál meg németül?

 

- Valamennyit tudtam már odahaza. Megérkezésem után két nappal egy saarbrückeni drogéria kirakatában láttam egy reklámot, hogy azt mondja: "Fussgesundheitspflegewoche" (Lábegészség-ápolási hét). Mellette állt egy speciális orrszőrvágó olló ajánlata: "Seien Sie kein Nasenhaarmuffel" (Ne legyen orrszőrmuflon). Ettől a két szótól az az erős gyanúm támadt, hogy nehézségeim lesznek ezzel a nyelvvel. Ám még aznap este láthattam a tévében, hogy Willy Brandt kétszer is elvéti a der-die-dast. Ja, gondoltam, ha itt ennyit megengednek egy kancellárnak, akkor egy hülye bevándorlónak még sokkal több szabad. És otthagytam a Sprachlabornak (nyelvészeti laboratóriumnak) fenségelt teljesen hülye nyelvkurzust, és elmentem dolgozni. 28 évvel később egy kollega jóindulatúlag figyelmeztetett, hogy néha elvétem a nemeket, és itt lenne az ideje, hogy rendesen megtanuljam a nyelvet...

 

Most meg már minek? - kérdeztem.

 

- Tényleg ... - válaszolta ő.

 

- Elég kacifántos az életpályád. Számításod szerint hányszor kezdted újra?

 

- Egyszer se. És most már nem is lenne nagy kedvem hozzá, tán csak ha valami hosszúcombú Gretchen nagyon nyomatékosan biztatna. Attól, hogy különböző színhelyeken, különböző partnerekkel éltem és dolgoztam, meg sok országban töltöttem huzamosabb időt, attól ez még az én egyetlen, sajnos, végéhez közeledő életem. Ne tévesszük össze a színdarabot a díszlettel, s a nagy büdös lájfot se a lakberendezéssel, se a bankszámlával.

 

Viszont nem nagyon lehet kihagyni a számításból, hogy amikor nyolcéves kisfiú voltam, bizonyos mérges bácsik el akartak gázosítani, pedig akkor még nem is rosszalkodtam. Hajszál szerencsén múlott, hogy elszalasztottak. Ezt lehetne esetleg újrakezdésnek számítani. Én azonban inkább véletlen ráadásnak tekintem, s ma már nyolcszoros, tehát átlagon felüli a túlélési együtthatóm. Mások, mint ismeretes, nem voltak ilyen szerencsések. Viselhetnék, mondjuk, egy trikót, a következő felirattal: „Túléltem Hitlert, túléltem Sztálint, túléltem Ceausescut. És Önt hogy hívják...?"

 

- Mi sérti ma a magyar zsidót? Mi sérti a német zsidót?

 

- Fogalmam sincs. Ezt talán kérdezd meg tőlük, én ugyanis csupáncsak Fischer István, teljesen megkereszteletlen, örökös felekezetnélküli, örökös hitközségen kívüli vagyok. Való igaz, a nürnbergi fajvédő törvények értelmében zsidónak minősülök, de azok, - ha nem tévedek, - már nincsenek mindenütt érvényben. 1944-ben nemcsak az SS és a magyar csendőrség, de a kolozsvári hitközség és a cionisták is a gázkamrába igyekeztek tanácsolni. Ennek történetét szeretném a közeljövőben papírra vetni. Azóta is meglehetősen feszült a viszonyunk, s azóta csak olyan embercsoportok tagságát vagyok hajlandó vállalni, amelyeket magam választok meg. Ezért - leszámítva a német újságíró-szövetséget, a kötelező gyermekkori úttörőséget és a Román Munkásifjak Szövetségének iskoláskoromban ugyancsak kötelező tagságát (két utóbbiból egyébként ismételten ki-kirúgtak) - önszántamból csupán egyetlenegy, igen előkelő-elitáris szervezett embercsoportnak voltam a tagja: a Maledicta nevű, káromláskutató egyletnek. (International Association for Verbal Agression) Sajnos, megszűnt, így most szervezetlenül szidalmazgatok. Ami engem egyáltalán sért, az nem mint zsidót sért, hanem mint kétlábút.

 

- Ama Fussgesundheitspflegewoche-mozzanat után meg is kezdődött beilleszkedésed a német társadalomba?

 

- Azonnal? Soha ebben az életben. Nem is akartam integrálódni. Minek, ha dolgozhatok és nyugton élhetek mint Auslaender?

 

- Külföldi maradtál? Csak így, egyszerűen, külföldi?

 

- Dehát mit csináljak, ha valóban „külföldi" vagyok? Próbáld csak egy német átlagpolgárnak megmagyarázni, hogy mi egy romániai magyar! Hiszen Bukarestet Budapesttel is összetévesztik, s a legtöbbjük számára Bécsen túl a gyanús higiéniájú klozettek rettenetes balkáni világa kezdődik. Egyébként gyakran mondogattam viták során, hogy nem azért jöttem el Romániából, hogy bárhova is integrálódjak, hanem azért, mert Németországban működik az Alkotmány, ami azt jelenti, hogy: ha csak egy kicsit is a sarkadra állsz, akkor hagynak az lenni, aki vagy. Gyakorlatilag: ha valaki azért utál, mert nem olyan vagy, mint ő, azzal csak egyet tehetsz: nyíltan és őszintén viszontutálod. Igy aztán a dolgok gyorsan helyükre kerülnek. Előfordult az ilyesmi, ha nem is túl gyakran. Ha nem akartam volna az lenni, aki vagyok, ha befogom a pofám, akár Ceausescunál is maradhattam volna, nem kellett volna - távollétemben - hatévi börtönre elítéltetnem magam, az illegális lelécelés miatt.

 

- Vannak az integrálódásnak fokozatai?

 

- Persze. Mint mondtam, szerintem a nullfokozat a legjobb. Ennek kapcsán emlékeztetnék arra, hogy már a romániai vasúti kocsikból, villamosokból és állomási vendéglőkből is régen eltűntek a „Földre köpni tilos!" feliratok. Ez máris integrál.

 

De tréfán kívül: nincs nevetségesebb emigráns, mint az, aki teljesen oktalan alacsonyabbrendűségi komplexusát azzal kompenzálja, hogy erőnek erejével „integráltnak", sőt, „szuperintegráltnak" akarja magát mutatni. Rengeteg röhejes példát, németnél németebb bevándorlót láttam Németországban, órákig tudnám sorolni. Dehát a kivándorlás nehéz sport, egy fajta szellemi öngyilkosság, vagy, ha akarod, halálugrás, és nem csoda, ha némelyeknek az agyára megy. Velem azonban korán elkezdették a tréninget: kétszeres kisebbségiként születtem, kétszeres kisebbségiként szocializálódtam, kisebbségiként éltem és dolgoztam, jó néhány színhelyen, és ezt valójában életem egyik nagy szerencséjének tekintem. Kisebbséginek lenni, tulajdonképpen egy hatalmas kiváltság. Csak meg kell tanulni élni vele. Szeretnél te Popescu lenni Bukarestben?

 

Hadd tegyem még hozzá: ha valamit sikerült teljesítenem a szakmámban, akkor azt nem utolsósorban annak köszönhetem, hogy kiismertem magam az előbb említett gyanús klozettek világában, befogadóim viszont sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem. Így meg tudtam mutatni nekik sok olyasmit, amit ők maguk nem vettek észre. És ezért bizony hálásak voltak.

 

30 percen felüli filmek filmográfiája Németországban 1976-1999 között:

 

Valamennyi alább felsorolt filmet a német televízió 1. Műsora, az ARD készítette és közvetítette, sokat közülük átvett az ARTE, valamint különböző európai, amerikai, ausztráliai, stb. TV-társaságok. Több közülük mint kereskedelmi VHS-kazetta is forgalomba került. Ahol más nincs jelezve, ott Fischer István a filmek szerzője és rendezője.

A pillanat vezérel - André Kertész magyar fotóművész portréja New Yorkban, 1976,

Tíz dollár egy másodperc - Az amerikai kereskedelmi televízió kulisszái mögül 1977,

The Lady from the Plymouth Hoe - Beryl Cook angol festőnő vidám világa 1978, (szerző, rendező és operatőr)

Amakané - Expedíció Új-Guinea ismeretlen hegyi törzseihez 1979, (társszerző és operatőr)

Grúzok lakomája - 1983,

Véget nem érő búcsú: Jurij Ljubimov emigrált - Portréfilm,1984,

Min szabad itt nevetni? - Mihail Zsvanyecki moszkvai/ odesszai szatíraíró portréja, 1986,

Álomképek pusztulása - Illúziók és valóság a Csendes-Óceán déli szigetvilágában 1987, (szerző, rendező és operatőr)

Tűzvonalban -A moszkvai "Ogonjok" szerepe a "peresztrojkában" 1988,

Harc a fehér halállal: Uzbekisztán, a szovjet gyapotgyarmat 1989,

Hosszú úton, jóbaráthoz - Egy segélyszállítmány 5000 kilométeres útja Saarbückentől Tbilisziig 1989, (szerző, rendező és operatőr)

Nyomok a sárban- az orosz paraszti világ végnapjai

Blokád alatt - inkognitóban Belgrádban 1994 nyarán, riport,

Az aranygyapjú nyomában - Grúzia ősi aranykincsei 1996,

Jótevő vagy világ-összeesküvés vezére? - Soros György és alapítványai New Yorktól Kirgizisztánig, 1996,

Lenin és a fürdőző szépség, avagy: hogyan lehet túlélni egy orosz társbérletet?, 1996,

A káderkaszárnya A moszkvai kormány-luxusház emlékezete, 1997,

Európa útjain (sorozat): A szász kultúra végnapjai Erdélyben 1998,

Baku, a tüzek városa (Kőolajpóker a Káspi-Tengeren), 1999.

 

A Schauplätze der Geschichte (A történelem színhelyei) c. ARD-sorozatban tizenkét , háromnegyedórás vagy egyórás filmet készített. A Kalkutta és a Trier kivételével valamennyinek filmnek a szerzője-rendezője.

 

A történelem színhelye: Budapest 1979,

A történelem színhelye: Kalkutta 1980, (társszerző és operatőr. A rendező: Klaus Vetter)

A történelem színhelye: Moszkva 1981,

A történelem színhelye: Örményország 1982,

A történelem színhelye: Odessza 1985,

A történelem színhelye: Trier l987 (operatőr, rendező: Roman Brodmann)

A történelem színhelye: Erdély 1991,

A történelem színhelye: A Krím 1992,

A történelem színhelye: Szarajevó és Bosznia 1993,

A történelem színhelye: Kiev 1993,

A történelem színhelye: Bukarest 1996,

A történelem színhelye: Szentpétervár 1997.

 

A Duna TV-nek 2001-ben Tordai Zádor kolozsvári filozófusról készített portréfilmet, Kolozsvár-Nápoly és vissza címmel.

 

- Pista, melyik filmedet szereted a legjobban?

 

A The Lady from the Plymouth Hoe címűt. 1978-ban, Dél-Angliában, Plymouthban készült Beryl Cookról, egy ma már világhírű angol festőnőről, aki jóval hatvan fölött járt, amikor elkezdett festeni. Ez a legfantasztikusabb nő, akivel életemben találkoztam: hihetetlenül ragadós a jókedve, s ezt sikerült úgy befogni, hogy átragadt a nézőre is. Nagyon félve közelítettünk egymáshoz. Ő azért, mert frásza volt minden tévétől. Pár héttel azelőtt ugyanis a BBC világosítói telerakták a kis lakást lámpákkal és travelling- sínekkel, majd sztrájkba léptek, s Beryl egy hétig nem tudta becsukni az ajtót. Kábeleken botladozott az egész család. Én pedig azért, mert az angolságom iszonyatos, a modorom se belgraviai színvonalú, a british illemtanban sok bizonytalansággal küzdöm, tekintve, hogy gyermekszobám a kolozsvári nagypiac volt. Azonban minden félelmem pillanatok alatt elpárolgott, s két kollegámmal, Beryl-el és férjével, Johnnal, felejthetetlen hangulatú forgatási napokat töltöttünk a helybéli matrózkocsmákban. Csak a régiekben, mert ahol felújítás folyt, és akár egyetlen darab plasztikbútor került be, onnan a hölgy elinal. Egyébként nemrég olvastam, hogy festményei alapján rajzfilm készül Angliában. A képeit már akkor a londoni Bond Street egyik legelegánsabb galériája árulta, horribilis összegekért.

 

S lenne még egy: Nyomok a sárban a címe. Az orosz falusi élet végnapjairól, pusztulásáról szól. Néhány hetet töltöttünk ott, orosz kollegákkal, magam is szovjetpolgárt mímelve, mert alanyaim, ha megtudták volna, hogy külföldivel van dolguk, elfutnak előlünk. Méteres sárban jártuk az egykoron kétezer, ma pedig három-négylakosú Volga-vidéki falvakat, olyanokat választottunk, amelyek a háborúban sem kerültek megszállás alá, s így a rendszer hetven esztendős pusztítása vegytisztán lemérhető rajtuk. De ez másfél órás, kommentár nélküli dokumentumfilm, nehéz koszt, nem mindenki tudja megemészteni.

 

- Ennyi év filmezés után mit tudtál meg a filmről?

 

- Hogy a beesési szög egyenlő a visszaverődési szöggel. Minden egyéb - humbug.

 

 

A riport kiegészítéseként: Fischer István egyik karcolata:

 

A hazugság világrekordja

 

Egy hazugság nagysága nem mérhető. Szerencsénkre. Aki ilyen műszert feltalálna, nagyobb veszélyt hozna az emberiség fejére, mint az atomtudósok vagy szörnyetegeket tenyésztgető génmanipulátorok. Megszűnne minden politikai tevékenység, diktátorok, demokraták, diplomaták csakúgy becsukhatnák a boltot, mint a reklámszakemberek vagy ingatlanközvetítők. A földkerekség káoszba fulladna.

 

Mégis állítom: a hazugságnak van egy világcsúcsa. Bukarestben állították fel, századunk hatvanas éveiben. Helye a Guinnes Rekordok Könyvében lenne, mivel nagyságrendje egyszerűen felülmúlhatatlan. A teljesítmény helyszínét véletlenszerűnek tartom: Bukarestben nem hazudnak sem többet, sem jobban, mint Budapesten vagy Berlinben. A románban oly népszerű kiszólás: "Úgy hazudik, hogy az ellenkezője sem igaz!" bármilyen nyelven érthető.

 

A román heti filmhíradó ennél a nemzetközi szabványnak tekinthető színvonalnál gyengébben hazudott. Tartalmának legtöbbször ugyanis a fordítottja volt igaz, ebben nem különbözött más szocialista országok filmhíradóitól. A kötelező termelési riportok a sokszáz százalékos tervteljesítésekről meglehetős bonyolult procedúrával készültek. Lehetetlen volt ugyanis egy üzem legmutatósabb esztergályosait vagy szövőnőit filmezni. A pártbizottságok kellett mindenütt jó előre kijelöljék az élmunkásokat, akiket méltónak véltek arra, hogy mozivászonra kerüljenek. Ezeket idejében fodrászhoz küldték, majd a forgatás reggelén a raktárból kihozott vadonatúj munkaruhába öltöztették. Filmarchívumok kutatói ma is könnyedén felismerhetik az így készült riportokat, nemcsak az élmunkások kiborotvált ábrázatáról és kifogástalan frizuráiról, de főleg a friss munkaruhák raktári hajtogatásának nyomairól. Ilyen könnyen lehet a hazugságot is elfuserálni.

 

A női munkaerőt foglalkoztató műhelyekben a hölgyek természetes hiúságát sértő eljárás rendszerint egy szórakoztató betéttel is dúsult. Szövő- és konfekciógyárakban, cipőgyárak szabászatán vagy fémipari üzemek lakkozó osztályán a munkásnők sohasem mulasztották el harsányan és nyomatékosan a forgatócsoport tudomására hozni, kinek a babája tulajdonképpen az éppen reflektorfényben izzadó, pártbizottságilag kiválasztott élmunkásnő, s előszeretettel ismertették az üzemi vezetőséggel folytatott nemi életének frappánsabb részleteit.

 

Magaskohók szikraözöne, csapoláskor lángolva kígyózó vasfolyamok, szemük elé védőüveget tartó olvasztárok képei unalomig ismétlődtek a filmhíradókban. A vajdahunyadi és resicai kohóművekbe majd minden héten utazott forgatócsoport, s az operatőrök azzal húzták egymást, hogy a kohóknál már rég nem a jó beállításokat kell a keresni, hanem csupán az előző heti kolléga kameraállványának nyomait.

 

Közéjük tartozott világrekorderünk, Dumitru is, örökbecsű teljesítménye idején egy harmincöt-negyven közötti kétgyermekes családapa. Nyugodt, udvarias, csendes kolléga volt, lényében semmi sem sejtette azt a fantasztikus lélekjelenlétet, képzelőerőt és kiváló pszichológiai érzéket, melynek rekordját köszönhette.

 

Dumitru szert tett egy igen jóképű, fiatal szeretőre. Egy szép napon bejelentette nejének, hogy újabb háromnapos kiszálláson kell a híradó számára forgatnia. Rutinosan becsomagolta útitáskáját, elbúcsúzott családjától, s átvillamosozott barátnőjéhez a főváros másik végére, az egyik új lakónegyedbe. Két felhőtlenül boldog napon át ki sem mozdult a pár a panelházi garzonlakásból. Ám a harmadik napon már friss levegőre kívánkoztak. Épp karonfogva flancoltak az új negyed népes főutcáján, amikor bekövetkezett az, aminek matematikai valószínűség számítás szerint egy másfélmilliós város túlsó végén aligha szabadna bekövetkeznie: a szerelmespár váratlanul Dumitru feleségébe ütközött. Arra sem maradt idejük, hogy elengedjék egymást.

 

- Dumitru, mit keresel te itt? Ki ez a nő?! - sivított rá az asszony.

 

Ez volt a rekordteljesítmény startjának nagy pillanata.

 

- Már bocsánat, elvtársnő, ismerjük mi egymást? - kérdezte a legcsekélyebb késlekedés nélkül Dumitru feleségétől, s menekülni próbáló szeretőjét szoros karolással visszatartotta. - Szivikém, semmi baj, csak ez az elvtársnő összetéveszt valakivel!

 

Neje erre - lélegzetnyi döbbent szünet után - artikulátlan ordítozásba kezdett. Szövegéből csak nehezen voltak kivehetők "a pofádról a bőr", "amíg én a szaros gatyáidat mosom", "szégyentelen disznó", valamint más, hasonló mondatfoszlányok.

 

A meglepetés sokkja okozhatta, hogy a jóasszonynak csak több mint félpercnyi bemelegítés után sikerült rátérnie a férje édesanyjára, annak erkölcseire, valamint hitére és szentjeire vonatkozó szokásos kívánságokra. Gerjedelme aránylag lassan fejlődött a tettlegesség ingerküszöbe felé. Ezalatt rekorderünk, továbbra is barátnője karján, higgadtan várakozott. Neje hangerejének köszönhetően a klasszikus utcai botrány nézőkoszorúja gyorsan kialakult körülöttük.

 

- Ez a nőszemély összetéveszt valakivel, - jelezte Dumitru a publikumnak tárgyilagos, indulatmentes hangon - Ez nem normális: azt állítja, hogy én a férje vagyok!

 

Ettől aztán neje mellékveséje végre kiszorította a cselekvéshez szükséges adrenalinszintet. A hölgy rohamra indult, s megcélozta körmeivel férje ábrázatát, aki - valószínűleg a harcmodor alapos ismeretében - feleségét egyetlen ellenlökéssel az egyik bámészkodó karjaiba repítette.

 

- Borzasztó, hova jutottunk, - állapította meg nyomott hangon - már sétálni se mehet az ember anélkül, hogy valami rohadt kurva bele ne kössön.

 

Ezután minden sietség nélkül távozott barátnője karján. A közönség soraiban, mint mindig, ezúttal is volt egy-két érzékenyebb lelkületű emberbarát. Ezek gyengéden visszatartották a nyomába eredni igyekvő asszonyt, s nyugtatólag felvilágosították arról, hogy a köztéri botrányokozás semmi jóra sem vezet.

 

Az egérutat nyert Dumitru első útja egy telefonfülkéhez vezetett. Felhívta a filmstúdió diszponensét, s lelkére kötötte, hogy bármilyen érdeklődés esetén ő tegnapelőtt óta Vajdahunyadon lenne, ahol a magaskohók élenjáró olvasztárairól forgatja az eheti riportot. Mivel Vajdahunyadon éppen az acélipar termelékenységi szimpoziuma ülésezik, a forgatócsoportnak sajnos csak egy ócska, telefonvonal nélküli szállodában sikerült hajlékot biztosítani. Visszaérkezésük másnapra várható. Biztonság kedvéért megnevezte a hangmérnököt és a világosítót is, akikkel együtt szenvedi, immár ki tudja hányadszor, a hunyadi magaskohók hőségét és porát-piszkát.

 

Nem kellett sokat magyaráznia. Hasonló kérések egyáltalán nem voltak ritkák, s kifogástalan, diszkrét elintézésüket a stúdióban mindenki elsőrangú kollegiális kötelességnek tekintette. Dumitru egyben arra is megkérte a diszponenst, tegye másnap reggel kétórányira szabaddá az említett világosítót. A pozitív választ hálálkodva nyugtázta.

 

Ezután a hangmérnököt és annak ugyancsak hangmérnök feleségét hívta. Ők sem voltak újoncok a szakmában, villámgyorsan vették a lapot. Egyeztették a vajdahunyadi kiszállás adatait s megígérték, hogy másnap délig csak az asszony megy a telefonhoz.

 

Végül Dumitru a fiatal, még nőtlen világosítót kapta drótvégre. Tudomására hozta, hogy ők ketten most épp Vajdahunyadon vannak, s másnap reggel hétre odarendelte a legényt szeretőjéhez, az új negyed garzonlakásába. Lelkére kötötte, feltétlenül hozzon magával két csomag Marasesti nevű cigarettát. A világosítónak, bár jól tudta, hogy Dumitru nem dohányzó és ki nem állhatja a cigarettafüstöt, eszébe sem jutott afelől érdeklődni, minek kell a kollégának egyszerre negyven darab ebből az olcsó és igen büdös cigarettából. Felesleges kérdésekkel a technikusok csak munka közben ostromolták az alkotókat, itt viszont komoly magánügyről volt szó.

 

Mint később kiderült, hősünk egy jó órával előzte meg a felesége telefonhívását. A munkanap vége felé a kisírt szemű asszony megjelent a stúdió folyosóin is, ám elkövette azt a végzetes hibát, hogy fűtől-fától felháborodott hangon kérdezgette: "hol a fenében van az a rohadt kurvapecér?" Ettől aztán a beavatatlanok is azonnal átláttak a helyzeten, s falazott mindenki, ahogy az illem megkívánta.

 

Másnap reggel Dumitru a garzon konyhájába vezette a világosítót. Leült egy konyhaszékre, s megkérte a kollégát, gyújtson rá egymásután mind a negyven cigarettára és fújja a füstöt hátulról a fejére. Hajzatának illata már az első csomag után egy hosszúra nyúlt termelési értekezlet után kihűlt üléstermi hamutartóra emlékeztetett. Ám Dumitru nem kockáztatott. Magára fújatta a második csomagot is. Aztán a szobába ment, s elégedetten tapasztalta, hogy barátnője borzadva hőköl vissza a belőle áradó penetráns bűztől. Búcsút vett tőle, s a világosító kollégával együtt hazavillamosozott családi fészkébe.

 

Útközben megkérte a fiút, vinné majd útitáskáját a megállótól a lakásig, mivel - mint ugyebár ő is tanúsíthatja - a vajdahunyadi kombinátban előző nap egy ócskavas zuhant rá, s bár hál’Istennek nagyobb baja nem történt, még pár napig jobbkarját könyökben fájlalni fogja. Így lett aztán a világcsúcs-beállítás döntő fázisának szavahihető szemtanúja is.

 

Az asszony már az ajtóban támadott, még pedig azzal a kézenfekvő retorikus kérdéssel, hogyan van pofája Dumitrunak a tegnapi események után egyáltalán a színe elé kerülni. Férje csupán két-három kurtára fogott tagadás ("Miket beszélsz?" "Már hogy én? Hol?" "Elment az eszed?") erejéig védekezett, majd teljes frontszélességben támadásba ment át.

 

Balkezével fájlalt jobbkönyökét fogva előbb röviden rámutatott érdemeire a mindennapi betevő falat fáradságos és - mint sebesülése is mutatja - felettébb kockázatos munkával történő megkeresésében. Majd egyre emeltebb hangon kifejtette, tűrhetetlen sérelemnek tartja, hogy miután ő napokig magaskohók és izzó vasfolyamok között, egészségét nem kímélve dolgozik családja jólétének érdekében, hazatértében a megérdemelt pihenés helyett egy idegbajosan hallucináló fúria abszurd vádaskodásait kényszerül meghallgatni.

 

Befüstölt hajzata átütő hatású, zseniális lélektani csodafegyvernek bizonyult. A szemtanú szerint Dumitru majd minden mondata után, tizenöt-húsz másodpercenként "Szagolj csak, az anyád Istenit!" ( "Ia miroase, Dumnezeii mă-tii!" ) csatakiáltással neje orra alá dugta fejét. Az asszony pedig szemtanúnkat egy beszari torreádorra emlékeztette, aki ijedten hátrál az öklelésre készülő, leszegett fejű bika elől. A büdösség ellen nem voltak érvei. Hatására lassan kételkedni kezdett a saját szemével látottakban. Pár perc szagoltatás után rekorderünknek már nyert ügye volt. Lendületes tirádáit azzal kerekítette le, hogy nejének elmegyógyászati szakvizsgálatot helyezett kilátásba. Majd elnézést kérve a kellemetlen családi jelenetért, kikísérte a kollégát és megköszönte segítségét. Későbbi - ellenőrizetlen - pletyka szerint a világcsúcs-beállítás után felesége egy ideig valóban pszichoterápiára járt.

 

Összegezzünk: Dumitrunak sikerült letagadni önmagát, még pedig szemtől-szembe, a saját feleségének. Ha ez nem világrekord, akkor semmi sem az. Ennél komplettebb hazugságra politikusok sem képesek. Még választások előtt sem.



Kapcsolódó linkek:

FÓRUM: Cikkeink kapcsán


Kereshet név, földrajzi fogalom, foglalkozás, hobbi alapján!







· A beesési szög egyenlő a visszaverődési szöggel… - jan. 25
· A lila tehén magyar kapcsolata - márc. 23
· Pompéry, Berlin - máj. 24
· Életkép, három főszereplővel - nov. 03
· Eine Geschichte - Zwei Geschichten - jan. 13




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó