2022. november 28. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> Család, szabadidő, érdekességek >> Ki merre járt már a nagyvilágban?
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 következő lap )
 gvirag  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-24 10:05   
Egy régen volt utazás. Vardö 2.

A Narvikban töltött napok alatt természetesen szóba került az utazás célja is. Hell, aki Mária Terézia udvari csillagásza volt ugyan Magyarországon született, de német családból és valószínű, hogy gyengén, vagy egyáltalán nem beszélte nyelvünket. Márpedig akkortájt azt rebesgették, hogy a magyar és a lapp nyelv rokonságban van. Hell azért választotta utitársnak Sajnovicsot, mert ő nem csak kiváló matematikus és csillagász, de egyben magyar anyanyelvű is volt.

Amikor a püspök ezt meghallotta, midjárt behívta lapp nemzetiségű szolgáját aki a kályhákat fűtötte, hogy akkor hát beszélgessenek. Persze ez az első próbálkozás kiábrándító volt, egy kukkot sem értettek egymás szavából. Sajnovicsot azonban nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja. Vardöben megtanulta a lapp nyelvet, rájött, hogy egyes, a lét szempontjából alapvető szavak a lapp és magyar nyelvben rokoníthatók amennyiben egyes szavakban csupán a magánhangzók különböznek, amellett a két nyelv nyelvtani sajátosságai is feltünő hasonlatosságot mutatnak. Ezzel a felfedezésével Sajnovics egy új tudományágat alapított, amelyet ma összehasonlító nyelvészetnek nevezünk.

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-24 00:27   
Az elmult időben kétszer is nagyot tekeregtünk rögtön Edit húsvéti négy nap szabadságát követő hetekben.

Most tíz napja egy idősebb házaspár ( a kórusvezető nő és a férje ) elvittek Wilingenbe a szülővárosukba, ahol megvan még az általuk épített első házuk. Mentünk egyett tekeregni. Wilingen Németország egyik túristaparadicsoma, ott szokták szervezni a sí-műugró világbajnokságokat. Gyönyörű hely a hegyek között, persze a túristaforgalomnak megfelelően kiépítve. Ott találkoztam először élőben a képpel, hogy miként lett Wilingen egykori templomából kocsma. Ezelőtt egy pár évvel a gyülekezett eladta, így ma a templom oldalán ott áll a kocsma jelzés,s ahogy elmesélték bent a karzatban folyik a legjobban az ivászat. Hihetetlen.

Nagyot sétáltunk, egy kicsit kényesztettek minket, nagyon kedvesek voltak, furcsa volt látni ott is, hogy őket majd mindenki ismerősként köszönti. Ezáltal egy kicsit mi is otthon voltunk. Kisétáltunk a sí-műugró pályáig, nagyon szép és hatalmas. Ebéd után - amit a városban fogyasztottunk - visszatértünk a lakásukba és ott nagyot beszélgettünk még.

Erre a helyre még visszajövünk - állapítottuk meg a hazaúton.

Most a hétvégén pedig ( a tegnap éjjel jöttünk haza ) Hamburgban voltunk két napra. Tudniillik van egy középkorú házaspár - a gyermekeik Edit ifjúsági- illetve tini-csoportjaiba járnak - melyből az asszonyka hamburgi születésű ( Hamburg északon van, Németország legnagyobb kikötővárosa ). A férfi pedig, gondolom a felesége révén is nagyon Hamburg párti a fociban. ( itt Németországban az ilyesminek nagy hagyománya van ). Mivel tudta, hogy én még soha nem voltam élőben egy ilyen focistadionban, no meg hogy én is szeretem a focit nézni, már régóta tervezték, hogy egyszer elvisznek Hamburgba, mikor focimeccs is van.

Eljött a nap. Ezen a hétvégén a foci évad a Német bajnokságban lassan a vége felé jár, így kaptunk el egy a Hamburgi csapat számára nagyon fontos mecsset a Stutgártiak ellen.

Reggel nyolckor indultunk el innen, hogy délután fél egyre érkezzünk Hamburgba, ahol amúgy sem voltunk még soha. Az asszonyka édesanyjánál telepedtünk meg. Csomagkat ledobtuk, nagyon kedvesen megetetett ebéddel ( legalábbb kétszerannyit főzött mint amennyire szükség volt ),majd elindultunk a városba.

Edit és Juta ( az asszonyka ) kiszáltak a főtér közelében, ők a hamburgi történelmi múzeumot vették célba. Edit elmondása szerint csodállatos, végig se tudta nézni annyira szerette minden részletét megnézni elolvasni.

Mi Walterrel ( a férfivel ) továbbmentünk a hamburgi focicsapat "AOL aréna" nevezetű stadionjába. Ahogy közeledtünk úgy nőtt a tömeg. A stadionban 55.146 belépőt adtak el, így ennyi ember torkából szakadt fel az örömüvöltés, mikor a hamburgiak 2 gólt rugtak , illetve a hurrogás, mikor a stutgártiak rugtak golt. Hihetetlen volt a hangulat. Ezt nehéz leírni, de nagyon vagány vgolt megélni. Nem hiába a sportnak is megvannak az örömei, szórakozási lehetőségként hihetetlen hangulata van. Hamburg nyert, no hát ennek megfelelő volt a hangulat a meccs végén, hiszen Hamburg a nyolcadik a bajnokságban és megverte a harmadik helyen levő Stutgártot. Na hát ennyit a sportéményről.

Hihetetlen lassú iramba haladtunk vissza a városba. Hiszen 55.000 ember kellett visszatérjen a maga helyére, illetve ezek nagyrésze - velünk együtt - a kikötöbe tartott ( Edit és Juta ott vártak minket ) a kikötö ünnepre. Később megtudtuk, hogy ez az ünnep az évente megünnepelet "kikőtő szülinapja". Régi és új hajók bemutatóval szórakoztatták azt a kb. 100-150.000 embert aki éppen arra járt. Mozdulni is alig lehetett. De nagyon hangulatos volt. Mi pedig csak végigjártuk az egész kikötöt, felültünk az oriáskerékre, hogy sok fényképet készíthessünk a csodállatos panorámáról, halat ettünk, sört ittunk, és sétáltunk. Nagyon-nagyon szép volt, fárasztó de megérte. Érdekes volt a kikötőváros ünnepi tömegében nekünk is ismeretlenül velük együtt "ünnepelni".

Tizenegy óra volt mire hazakerültünk, ahol már csak egy negyed óra beszélgetésre volt erőnk, aztán mindenki kidőlt aludni.

Másnap reggel megint korán keltünk. Ez alkalommal azonban nem a partot hanem az Elba vizeit ismertük meg. A kikötőben egy városjáró hajóra ültünk és egy kicsit felhajóztunk hamburgon. Gyönyörű volt a táj, a partok, igaz, hogy a szombati napsütéssel ellentétben most zuhogott az eső, ami ott egyébként egyáltalán nem meglepő.

Miután megint partra szálltunk bementünk a város főterére, a tanácsházához. Sok fénykép tarkítja emlékeinket, hiszen megfelelően felkészültünk a látványosságok megörökítésére. Juta egyik unokatestvérének fagyizója ott áll a tanácsháza téren. S hogy minden jó legyen éppen ott volt, fagyit árult az arra járóknak. S hogy mi se maradjunk ki a jóból hát meghívott: egy hatalmas fagyiadaggal ajándékozott meg minket.

Onnan ebédelni akartunk volna menni egy csendes helyre, de sajnos minden zárva volt. Így nem maradt más, mint hogy Edit egyik kollégáját meglátogassuk mint a hamburgi hétvége utolsó programja. Hamburg külvárosa, egy fél órai metróút és öt perc gyaloglás, ahol már várt az egykor Kasselben Edittel együtt tanuló kollégája, aki egy evangélikus gyülekezet ifjúsági referense, diakónusa, vagy ahogy éppen nevezik.

Nagyon szép a hely ahol dolgozik, éppen nincs lelkészük, most írtak ki pályázatot, így gondolkodom, hogy oda is pályázok, hátha a sokból egy összejön. Egy kis beszélgetés, majd indulás, hiszen nekünk még 350 km. kellett megtennünk a hazaúton. Mi is és a barát is nagyon örült, hogy ha rövid időre is, de találkoztunk.


_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 andi_usa  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-23 23:25   
Kedves Miki,

Korfun és in voltam 1974-ben, a Hotel Nissaki Beachben direkt a tengerparton, szép tiszta volt a tenger ott is, de kavicsos és szemben látszott az albán part, élveztem hogy csend volt, egyedül állt az a hotel akkor ott. Még a tánchelyet is elkülönitették, épitettek feljebb egyet s kisbusz vitte fel a táncolokat hogy ne zavarja a zaj az üdülöket! A korfuiak igen kedvesek voltak, nem tolakodoak, ha mentünk nézelödni barátnömmel a hotel boutiqueba, az elado hagyott minket, nem eröltett semmit, nem ajánlott semmit. Egész más volt Rhodos!

A kumquatrol tettem be képeket a Kertészeti topikba. Nálunk fa.

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-23 21:46   
Miki (Frankfurt) uzenete:







Kis útinapló

Körülbelül fele úton lehettünk Budapest és Korfu között, amikor a gép kapitánya közölte, hogy 10 050 méter magasságban repülünk és kint mínusz 50 fok a hőmérséklet. Pedig a nap szikrázóan sütött. Igaz, hogy csak a felhők fölött, ami látványként unalmas, végtelen, gyűrött lepedőként csomósodott alattunk. Aztán később, vigasztaláskén még elmondta, hogy a szigeten viszont jó idő van és nem mínusz, hanem plusz 25 fokot mérnek.
Korfu Görögország legnyugatibb része a Ion tengerben, s földrajzi helyzete miatt az Adria kapujának is nevezik. Alakját olyan kicsorbult, csonka sarlóhoz szokták hasonlítani, amelyiknek hiányzik a nyele. Ez utóbbit én is jó szívvel igazolhatom. Hossza 63 km, szélessége délen 8–10, északon pedig 25 km, ahonnan egy mindössze 2,5 km-es tengersáv választja el Albániától.
A főváros Korfu (Kerkira) nemzetközi repülőtere 94-ben épült, s a világ második, legrövidebb kifutópályájával dicsekedhet. (Az első a Kanári-szigeteken van.) Ennyi lapos területet is csak úgy sikerült összekaparni, hogy feltöltöttek egy részt az öböl vizében, míg a másik végét az országút határolja. Ezért, akárcsak a vasúti átjáróknál, a gépek le- és felszállásakor leállítják a forgalmat. Ennek a biztonsági intézkedésnek köszönhetően még nem fordult elő olyan baleset, hogy egy Boeing turbómeghajtású repülőgép dinnyét szállító szamárkordéval karambolozott volna.
Mi is simán földet érünk. A gépből kiszállva zöld hegyek koszorúja, a tenger hihetetlen kékje és az utazási iroda idegenvezetői fogadnak. Csupa derű, mosoly és napfényes ragyogás körülöttünk minden. Az emberek mintha csak a jókedvüket hozták volna magukkal, akarva-akaratlanul hat valamennyiünkre a varázs. A másfélszáz magyar turista kisebb csoportokra oszlik, autóbuszonként, a különböző helységek és útirányok szerint. A szervezés rutinos, olajozott. A buszvezetőnk beceneve „Kopasz", nem nehéz kitalálni miért, és a hiányzó szőrzetet az álla alatt hordozva pótolja. Figyelmes, segítőkész és persze görög. Erika, az idegenvezetőnk húsz év körüli csinos kislány.
Miután hangosan kézfelemeléssel egyeztetjük a létszámot, indulunk is Kerkira külvárosán keresztül déli irányba. Itt modern tankolók, narancsfák, elhanyagolt telkek, poros pálmák, szerelőműhelyek, félbehagyott betonépületek, üzletek vagy gondozott kertekben virító színes villák váltogatják egymást. A feliratokat úgy silabizáljuk, mint egy haladók számára indított analfabéta-kurzus eminensei: majdnem eltaláljuk a görög abc néhány betűjét és ez nagyon hasznos, mert úgy sem értünk belőle semmit.
Az országút a tengerpart vonalát követi és olyan széles, hogy helyenként két teherautó is elfér egymás mellett, ha jól összehúzza magát. De, miután több a kanyar, mint az út, ez csak bizonyos rendkívüli esetekben lehetséges. Mégis haladunk, mert a fizika térfogattörvényeinek mellőzése, aminek hangos dudálással adnak nyomatékot, valahogy mindig megoldja a helyzetet. A táj vidékiesebbé válik, narancs, citrom, pálma, olajfa és ciprusok, de ezen kívül annyiféle szín és virág tobzódik körülöttünk, hogy valamennyi felismeréséhez minimum természettudományi doktorátus kéne. Évszázados, parányi házak homlokzatán hetyke latin betűk hirdetik büszkén, hogy „Supermarket" és ezekben az alig néhány négyzetméternyi üzletekben minden olyasmit árusítanak, amit a turisták akkor is megvásárolhatnak, ha nincsen rá semmi szükségük. Aztán villák, kisebb, nagyobb és még nagyobb modern szállodák betonkoloncai. Némelyik olyan harmóniával illeszkedik a tájba, mintha egy atomtámadás elleni bombabiztos bunkert tévedésből a felszínre építettek volna.
Az első helység, ahol a társaság egy része kiszállt, Perama, valamikor kis falucska lehetett, de ezt a jellegét a többi tengerparti településhez hasonlóan a már valósággal iparosított turizmus következtében szinte teljesen elveszítette. A következő megálló Benitses, mi itt foglaltunk „apartman"-t, hogy mindenféle kötöttségtől mentesüljünk. A busz aztán megy tovább Moraitika és Messonghi irányába.
A szobánkkal elégedettek vagyunk. Terasza a tengerre néz, előttünk pedig ciprusokkal tűzdelt olajfaerdő. A mini konyha tartozéka hűtő, kétkarikás főzőlap, mosogató, edények, tányérok, mindaz ami kell. A mellékhelyiségben mosdó, tusoló és WC. Ez utóbbit pontosan úgy lehet használni, mint bárhol a világon, azzal a különbséggel, hogy a papírt egy külön gyűjtőbe kell tenni, mert a korfui csatornaszabvány annyira keskeny, hogy eldugulna ettől a plusz terheléstől. (Gondolom, amikor kitalálták, higiénikusabbnak tűnt megmosni, mint papírral dörzsölgetni azokat a bizonyos testrészeket. Mi minden esetre erre szoktunk rá.)
Míg a feleségem kicsomagol, szakszerűen vizet forralok, mint akinek utolérhetetlen tudománya a kávéfőzés. Aztán kiderül, hogy csak neszkávénk van, cukrot elfelejtettünk hozni. Erről persze az asszony tehet, mondom is neki, s ezért muszáj beérnem egy doboz sörrel, ami a repülőgép rakterében meglepően hideg maradt.
A teraszról sokáig bámulom a környéket. Mesekönyv giccses illusztrációja lehetne köröttünk a táj; – ha nem lenne igaz. A tenger mélykék színe a part közelében már világosodik és úgy csillogtatja apró fodrait az azúr minden árnyalatában, mintha csúfolódni akarna az égbolt irányába nyújtózkodó meredek hegyoldallal, aminek smaragdja helyenként méregzölddé válik az erőlködéstől, de mindhiába, mert a karcsú ciprusok keményen odaszegzik a földhöz. S ebbe a feszített, őserőt árasztó harmóniába valóban beleillenek a szirének, titánok, vagy gorgók, hiszen itt születtek, ez a táj is egyik bölcsője, ihletője lehetett a görög mitológia csodavilágának, ahol tökéletlen istenek pajzánkodtak, civakodtak egymással, többnyire a szegény halandók rovására. Például a trójai háború kapcsán érdemes elgondolkozni azon, hogy egy kicsapongásra hajlamos, minden kétséget kizáróan buta libáért, aki azon kívül, hogy szép, de erről nem tehet, miért kellett egy egész népszövetségnek háborút indítania? Megérte vajon, hogy tíz évi ostrom alatt mindkét fél legjobbjai elhulljanak és végül a faló cselével bevett várost elpusztítsák? Közben pedig a nő is egy évtizednyit vénült... Kinek volt ez jó? Vagy az emberek már akkor sem voltak teljesen normálisak? Mentség az, hogy hagyták belesodorni magukat az aranyalmával kezdődő ostoba vetélkedésbe, ami aztán az Olümposzi intrikák játékszerévé változtatta a korábban jó szomszédsági viszonyban élő görögöket a trójaiakkal?... A kérdés persze patetikus, hiszen századunkban ugyanezt játszatja népekkel és országokkal a nagyhatalmak politikája, bár az Olümposzi magasságba rejtőzött nézetek rendszerének köde már mindenféle istenségtől mentes. És ez még annál is rosszabb...
Benitses annyit őrzött meg halászfalu jellegéből, hogy mutatóba maradt néhány bárka és láttunk nagy hálókat is, amit egy öreg napokon át foltozgatott. A szeme olyan lehetett mint a légyé, mert ahányszor a közelébe kerültünk, azonnal észrevett és olyan barátságosan integetett, mintha régi ismerősök lettünk volna.
Első utunk természetesen a tengerpartra vezet és megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a Ion-tenger kék vize közelről annyira tiszta és átlátszó, mint egy gondosan ápolt akváriumé, amibe lábmosás nélkül talán nem is volna szabad belelépni. Később megtudom, hogy 40 méterig lehet látni benne, hajóról pedig, ahol kisebb a mélység, olyan szemérmetlenül mutogatja a fenekét, akár a görögök antik szobrai, hogy zavartalanul lehessen gyönyörködni benne. A víz alatti tájkép buja növényzetének csodakertje és a benne élő állatok változatossága egyszerűen lenyűgöző.
Benitses központja olyan közepes stadion nagyságú lehet, amibe épp hogy belefér egy játszótér és egy park, padokkal, meg emlékművel, melyen a rávésett nevek után ítélve a falu háborúban elesett fiaira emlékezik. A maradék tér, amit üzletek, vendéglők, tavernák, kávézók, pénzváltók és kölcsönzők egymásutánja határol, székekkel, asztalokkal és reklámokkal van tele. A görög mellett, de ez a legkevesebb, három világnyelven, magyarul, németül és angolul csábítják az idetévelygőket a legjobb gürosz, vagy a legfinomabb házi bor azonnali kipróbálására. A kínálat és az üzletek mennyisége messzire felülmúlja az érdeklődést, mert, bár május vége van és szép az idő, a helyiek szerint nagyon kevés a turista. (Vagy talán a pénz...?)
Nekünk koradélután kell találkoznunk a csoporttal és Erikával a „Restaurant Stefanos"-ban. A magyar étlap és a mindig vigyorgó pincér kapásból arra inspirál, hogy ezentúl csak „Pityu"-kén emlegessük, bár értekezni csak valami zagyván keveredő német-angol zsargonban tudunk, attól függően, hogy melyik nyelvből milyen szót ismer inkább. A fokhagymás pirítós, kalamaris és görög-saláta kitűnő és jó a házi bor is. Már úgy értve, hogy jó drága, átszámolva kb. 12 DM-be kerül egy liter, és mint utóbb tapasztaltuk, az átlag vásárlási árak se maradnak a németországiak alatt. Nehéz eldönteni, hogy ez a sziget jellegéből, az ország Európa tagságából, vagy csak úgy, a turisták iránti figyelmességből konszolidálódott; – érezze magát otthon a pénztárcájuk is.
A megbeszélésre mindenki pontosan érkezik és máris válogathat az utazási iroda felajánlott programjaiból, amihez kedvcsinálónak kívánság szerint narancslevet, vagy uzót (görög ánizspálinkát) kap mindenki. Erika lelkesen részletezi a látnivalókat, s az előadása olyan meggyőző, hogy mind a négy kirándulásra befizetünk. Ideális idegenvezető a kislány: közvetlen, alaposan felkészült és olyan hévvel tudja magával ragadni a csoport tagjai, hogy az már nem az idegenvezető szerepjátszása, hanem a személyes, belső meggyőződés kisugárzása, őszinte szeretete a sziget iránt, amit egyszerűen jól esik megosztania másokkal. És ettől nemcsak ő, hanem mindenki jól érzi magát.
Később kipróbáljuk a tengert, ami ezen a részen olyan kavicsos és úgy tele van az alja növényekkel, hogy inkább való úszásra, mint gyaloglásra a part közelében is, ahol nem lep el a víz. A hőmérséklete viszont ideális, 22 fok és az öreg halász megint integet, amikor pöfögő motorral elhúz mellettünk...
Aztán bevásárolunk az egyik mini-négyzetméternyi supermarketben és már sötétedik, amikor elindulunk egy kis felfedező sétára. A tér végétől, szemben a kikötővel már dombra mászik a falu és olyan szeszélyesen kacskaringózik az utcája, hogy minden fordulójában megpihenhessen egy öregember, akinek csak fiatalkorában támadhatott olyan elhamarkodott ötlete, hogy éppen ide építi fel a házát. Igaz, máshol nem igen lett volna hely, meg aztán a látvány is kárpótol: ebből a magasságból könnyű lenézni a világot, különösen ebben az illatos csendben, aminek az olajfák közé szorult sötétségét égi tünemények világítják be. S hiába tudjuk, hogy ez a káprázat csak szentjánosbogarak százainak bolondos röpködése, a színjáték hatásán mit sem változtat...
Másnap becserkésszük a tengerpartot, kedvünkre való fürdőhelyet keresve. Elég messze vagyunk a Restaurant Stefanostól, de ez Pityut nem zavarja abban, hogy ki ne rohanjon a terasz széléig integetni. Később az integetőink száma egyre szaporodik: a taverna tulajdonosa, a kis bank alkalmazottja, a kávézó felszolgálólánya, a szomszédos villa lakói és mindenki, akivel már legalább egyszer találkoztunk. Ez a lelkesedés és a tény, hogy mindenhol azonnal felismernek, bizonyára annak szól, hogy hozzám hasonló daliás fiatalemberrel húsz évenként egyszer ha találkoznak, fejtegetem szerényen a népszerűség indítékait, de a párom, aki mindent jobban tud, ezt teljesen kizártnak tartja. Igaz, nem szóval, hanem egy félreismerhetetlen intéssel jelezve a kijelentésemnek szóló véleményét.
Fürdés közben a víz, a parton pedig a langyos szél gondoskodik arról, hogy ne érezzük a nap hevét, de ez a képzet nagyon csalóka. Délben, ebéd előtt felmegyünk a szobánkba tusolni, s éppen idejében, mert a feleségem válla máris olyan ínycsiklandó színű, mint egy félig pirult grillcsirke. Bőrünk, amit a rászáradt só is kiszárított, pillanatok alatt beszívja azt a fehér kenceficét, amit minden műholdas tévéadó reklámja agyondicsér.
A görög specialitások kipróbálását egy taverna teraszán folytatjuk, itt is van magyar étlap és a tulaj elég jól beszél németül, de öreg, bütykös, köszvényes kezével alig tudja tartani a tányért. Ez szemmel láthatóan arra utal, hogy korábban sokat húzhatta a hálót, vagy kötözte a szőlőt, mielőtt kocsmáros lett belőle és a személyzetet se szóval, csak szigorú szemvillanással irányítja, akár egy méltóságteljes pátriárka. Pattan is az asszony, meg a lánya, mint a parancsolat. Kedvesnek lenni, úgy tűnik, csak a vendégekkel szokás... Ennek a tradíciónak másik megnyilvánulása például az, hogy a faluban az asszony nem ülhet fel a szamár hátára, ha vele van a férfi. Ő csak gyalog kísérheti az urát és parancsolóját, aki esetleg akkor kegyeskedhet átadni fenséges magaslatának helyét, amikor lakott területen kívül senki se látja őket. Szóval, van itt még rend, kérem.
A görög est 8 órakor kezdődik, valahol Kerkira szélén, egy kertvendéglőben. A bejáratnál sorba kell állni, hogy mindenkit lefényképezhessenek egy népviseletbe öltözött leányzóval. Szegényt bárki nyakon ragadhatja, akár egy sörösüveget, a felvétel kedvéért mégis rendületlenül mosolyogni kénytelen. Én érző lélek lévén két cuppanóssal biztosítom a szimpátiámról, amit, ha nem tetszik neki, rögtön vissza is adhatna. De erre már nem kerülhet sor, a fényképész sürgetően integet az utánunk következőknek, s üzleti szempontból igaza van, hiszen ő mindössze a fotóért kérhet majd pénzt. Mi is lenne, ha a példámon felbuzdulva mindenki csak lesmárolná a modellt, ráadásul ingyen.
Az asztalok már meg vannak terítve, a zenekar nemzetközi, örökzöld melódiákat játszik és lehetünk majdnem háromszázan, mire megtelik a kerthelyiség. Magyarok vagyunk a legtöbben, az írek, japánok és finnek, a görög személyzettel együtt ezen az estén kisebbségnek számítanak. A pusztítás uzóval kezdődik és a menüvel folytatódik. Ebben hétféle előétel, báránysült és desszert szerepel. A bor mennyisége nincs korlátozva, s az első korty után nem is csodálkozom, hogy minél hamarabb meg akarnak szabadulni tőle. Aztán, hogy mégis meg lehet inni, csak azért lehetséges, mert folyékony. Az első üvegek kicserélése után azonban enyhülni kezd a minőségi ellenőrzés szigorúsága, mert ez is ott kezd hatni, ahol az embereknek általában üres.
Közben kezdődik a műsor, különböző görög táncok színes népviseletben és időnként olyan fergeteges ritmusban, hogy a néző már jobban szédül tőle, mint az előadó. Aztán az extázis csúcsán egy férfi beleharap az asztal sarkába, s a szájába kapva ezzel a dög nehéz konyhai kellékkel virtuskodva táncol... Közben sok és hosszantartó taps, a közönség méltányolja a produkciót.
Aztán szabad a parkett és a magyar idegenvezetők élen járnak a példamutatásban: Zsolt a feleségemet kéri fel, engem pedig Erika invitál. Meg is van a véleményem az ízléséről...
Az est másik attrakciója a krumpli-tánc, versenyszerűen zajlik és valóban ügyesség kell hozzá. A párok a homlokuk közé szorítanak egy krumplit és addig maradhatnak a porondon, amíg a levesbe valót tartani tudják. A gyorsuló zene ritmusára ez nem egyszerű feladat, és amikor kiesünk, a feleségem meglepetésénél csak az enyém nagyobb, mert kiderül, hogy harmadikok vagyunk. Az elsők persze szintén magyarok, hiszen Zsolték hetenként gyakorolják.
Éjfélig észrevétlen gyorsasággal rohan az idő, és mire már igazán tetőzne a hangulat, indulhatunk vissza, mert a buszok dudája, modern őslények türelmetlen bőgése hív engedelmességet parancsolóan...
Reggel nehezen kelünk. Ennek egyik oka az, hogy korán van, a másik pedig, s szerintem ez a döntő, a görög est borának minősége. De ettől függetlenül mindenki pontos, a menetrend példaszerű. A busz Kerkira régi kikötőjéig visz, a horgonyzó hajó mellé. Állítólag 120 személy befogadására alkalmas, de csak nyolcvanat szokás felvenni. Az első létszám pigmeusok esetében bizonyára igaz, a magyarok azonban zsúfolásig megtöltik. A szokásos üdvözlés természetesen uzóval kezdődik, s már indulunk is északi irányba, Kassiopi felé. A házirend szerint a hajón mindent szabad, kivéve a csikkeket a tengerbe dobni. Erre a célra külön hamuzó áll rendelkezésre a kapitány kabinjában, ami ugyanakkor kormányzófülke, bár, dohányzó és ki mit akar. A mediterrán lezserség, gondtalan jókedv itt a legszembetűnőbb, ezen a kék ég alatt, kék tengeren pöfögő teknőn: ha a hajóorrban manőverezés közben éppen elállják a kilátást, a kapitánynak eszébe se jut rájuk szólni, vagy szétkergetni őket, hanem egy székre állva átnéz a fejük fölött és onnan irányítja a kormányosát. Ezért visszaúton, csak úgy, a magam képzetének igazolására pimaszul megkérem, hagyja egy kicsit a feleségemet is vezetni, mert neki már olyan sok éves rutinja van a kormánykerék mellett, hogy jó volna az utókor számára megörökíteni, de még be sem fejezem, amikor széles mosollyal átadja a helyét és ezt két fényképpel igazolni is tudom.
A hajó útvonala átvág a sziget két csúcsa közötti mély öblön, s úgy tűnik, mintha egyre jobban távolodna a parttól. Kerkira két erődje, ami a régi és az új kikötő fölé tornyosulva komoran őrködik, szelíd díszletté olvad a táguló panorámában és ahogy haladunk észak felé, a természet alkotása veszi át a helyét, a zöld hegyek zord orma, a 906 méter magas Pantokrátor. A szigetet Albániától elválasztó keskeny szoros közepén még látszik az országhatárt jelző kőgát maradványa, amit a tenger hamarabb lerombolt, mint a politika és jelenleg az a haszna, hogy akik át akarnak úszni Korfura, többnyire alkalmi munkát vállalni, feketén, megpihenhetnek rajta.
Érintjük Kalamit, ahol a harmincas évek végén a Durell család lakott és ennek eredménye az a két könyv Korfuról, amit Lawrence „Fekete olívák" és Gerald „Családom és egyéb állatfajták" címen írt. A táj nem sokat változhatott azóta, csak a villák, üdülők és szállodák száma szaporodott olyan mértékben, hogy ma már leginkább „turisták és egyéb emberfajták" vonatkozásában beszélhetünk a sziget arculatának alakulásáról.
Kikötünk, ebédelünk és fürdünk Kassiopiban, ami ugyanolyan szép és hangulatos, mint az eddig megismert helységek, csak egészen más. Ravaszul beiktatott meglepetés a visszaút egyik kis kitérője, ahol a part felől megközelíthetetlen öbölben horgonyzunk le, egy olyan barlang előtt, amilyenben Odüsszeusz is találkozhatott volna az egyszemű Kyklopsszal, de számunkra a kalandnak ez a része kimaradt a műsorból. Mi csak lemászunk a hajóról a kristálytiszta vízbe és beúszunk a barlangba, aminek egy rövid csatornájában búvárkodni kell, hogy átjussunk a másik boltív kupolája alá. Az ilyen helyekről Homérosz részletesebb és költőibb leírásban részesíti az olvasót, ami, tekintve, hogy vaknak ábrázolják, felkelthetné a túlzás gyanúját, de én ünnepélyesen ki merem jelenteni, hogy ez bizony nem igaz. Inkább elmarad a valóság mögött, mert ennyi változattal az ógörög se rendelkezik, ami pedig a Bibliának is az eredeti nyelve.
A következő két napra mi tervezzük a programunkat és beutazunk Kerkirába. Egyszerű halandó ezt úgy követi el, hogy megnézi a járat érkezési időpontját és aztán türelmesen várakozik a megállóban. Csakhogy ez nem elég. Még most is ott állnánk, ha Erika gondos előrelátással ki nem oktat, hogy a buszra szállás feltétele nem a megállóban való ácsorgás, hanem az út menti határozott és félreérthetetlen integetés, mert különben a sofőr nem áll meg, csak legfeljebb puszit dob, ha elég rövid a csodálkozó holland, svéd vagy német lányok szoknyája. Ez is olyan helyi specialitás, amit tudni kell a félreértések elkerülése érdekében, ahogy az értekezés legprimitívebb megnyilvánulása szintén fordított: a görögöknél ugyanis a bólintás nemet, a számunkra tagadást jelentő fejrázás pedig igent jelent.
Korfu múltját az időszámításunk előtti harmadik évezredtől számítva tartja nyilván a történelemírás, az illírek betelepedésétől. Aztán a görög törzsek, akhájok, ionok kerülnek elő és teret hódít a krétai kultúra, ami állítólag bölcsője az európainak, s ettől kezdve egyre nagyobb a zűrzavar. Korinthosz, Athén és Spárta vetélkedése, a perzsa, majd a peloponézoszi háborúk, II. Fülöp (Nagy Sándor apja) is elfoglalja, majd hét évszázad nyugalom, illetve uralom következik Róma fennhatósága alatt. A Birodalom szakadása után Bizánc, s aztán a keresztes háborúk idejétől Napóleonig San Marco oroszlánja, a velencei dózsék köztársasága az úr a szigeten, végig ellenállva az egész Balkánt elfoglaló törökök támadásának. Néhány év megszakított francia uralom után angol protektorátus következik és végül 1864-től válik az akkor még fiatal görög állam részévé. Persze, a XX. század történelméből is megkapja a magáét, mint mindannyian, ebben a szerencsétlen Európában...
Ahol a kék busz valahol a városközpontban hirtelen kiürül, nyilván végmegálló, s így mi is gyorsan lekecmergünk. „Hogy fogunk ide visszatalálni...? – aggódik a párom tétován forgolódva valami olyan utcanév után, amit a térképpel is össze lehet hasonlítani, de ennek csak annyi eredménye van, mint egy motorhibának az autópályán: azonnal dugó keletkezik a sűrű forgalomban és olyan türelmesen kerülgetnek, hogy senkinek se jutna eszébe rendőrt hívni. Aztán csatlakozunk valahogy a ritmushoz és az első csendesebbnek tűnő kereszteződésnél befordulunk. Itt a hangulat már olyan, hogy nem is tudom hol vagyunk, Európa melyik részén, mert a házak stílusa épp úgy lehet olasz, spanyol, francia vagy semmilyen és csak annyi biztos, hogy a fák és a virágok mediterrán eredetűek. A tájolódás iránya azonban jó, s akaratlanul a régi kikötőhöz érünk, aminek az erődje (ma múzeum) kitűnő támpont a tájékozódáshoz, mert a parttól egyetlen utca se vezet a nyílt tenger felé. Így érünk egy parkhoz, amiről kiderül, hogy Görögország egyik legnagyobb tere, az Esplanade, ami még krikett pályával is dicsekedhet. Eredetileg persze nem ilyen polgári igényekre készült, hanem katonai parádék és gyakorlótér céljából. Igaz, a szélén most is állnak lovak, de konfli elé fogva, amiken végig lehet döcögni a város kocsisok által fontosnak ítélt látnivalóin.
Az Esplanade város felőli részét hosszú árkádsor határolja. Boltívei alatt megszámlálhatatlan kávézó várja a vendégeket és a sétáló utca túloldalára ugyanígy szaladgálnak a pincérek, mert ez a város szíve-lelke: a korzó. Itt sétálnak végig, akik láttatni akarják magukat és ez azért lehet fontos, mert nemcsak a szembejövők, hanem az asztal mellett ülő közönség is számba veheti ismerőseit. Kedves vendég persze a turista is, csak rögtön fizetnie kell a sörét és nem próbálnak barátkozni vele, mint a halászfalvak üdülőiben. Fél óra se kell, hogy az itt szemlélődő csalhatatlanul megkülönböztesse a helybelieket, akiknek a zöme csinos kislány, vastagtalpú, bokáig érő cipőben vagy csizmában és hófehér arcszínük fölött hollófekete hajat viselnek. Turistában ilyen emberfajta nincs, csak piros és még pirosabb, csomagolásként pedig színes, szellős a ruházatuk.
A régi város évszázados épületei szinte mind emeletesek. Keskeny sikátorok, kacskaringós lépcsősorok kígyóznak közöttük és mintha lehunyt szemmel öregesen szunyókálnának becsukott zsalugátereik mögött. Életnek, lakói jelenlétnek egyetlen jele a magasban kihúzott köteleken száradó lepedők és bugyogók színes lobogása. Különben minden szürke, a falak is kő-színűek a sós levegő és a fél évig tartó tél esőzései miatt. Akad teljesen romos, elhagyott épület, de furcsa módon még ez is harmonizál valahogy az Itáliát idéző hangulat egységével, amit a velenceiek hagytak itt örökségként.
Dél van, az üzletek bezárnak és rajtunk kívül alig lézeng ember a hőséget sugárzó utcaköveken. Egy kisebb tér oldalán papírterítős asztalok várják a vendégeket, meg a pincér, aki egyszerre három nyelven csap le ránk. Biztosan látszik rajtunk, hogy éhesek vagyunk, aztán félig azok is maradunk, mert a már megszokott görög adag felét kapjuk, kétszer annyiért. Hiába, az „előkelő" helynek ára van, s lehet, hogy még a fickó életbiztosítását és a veszélyességi pótlékot is beleszámolták a „muszakába", mert a konyha az utca másik oldalán van, ami forgalmasabb időpontban sok örömet szerezhet az autósoknak, amikor tányérokkal és megrakott sörös tálcákkal szaladgál előttük a pincér.
A jól fél napi barangolás után már annyira ismerjük a várost, hogy nem ott tévedünk el, ahol csak akarunk, hanem ellenkezőleg, oda jutunk, ahova kell, a kék busz útvonalára.
Benítsesben aztán megállapítjuk, hogy milyen bölcs szokás a szieszta, aminek mellőzésével saját levünkben kifőtt, kapálástól dögfáradt napszámosnak érezzük magunkat és csak egyetlen vágyunk marad: tusolni és lepihenni.
Másnapra valamivel okosabbak vagyunk és kibérelünk egy kis Hondát. A szigeten annyi a motor, mind Hollandiában a kerékpár és egymást érik a kölcsönzők, ami nagyon hasznos annak, aki tud motorozni is. Így óvatosságból elmagyaráztatom a működését és vidáman robogunk dél felé, amikor felsejlik bennem a gyanú, hogy mi lesz akkor, ha majd meg akarok állni...? Konkrét ötlete a feleségemnek sincs, így számíthat az ember a nőkre, azt viszont elvárja, hogy én mindent tudjak. Vigasztalásom, miszerint úgy is elfogy egyszer a benzin, nem elég meggyőző és makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy azonnal tanuljak meg rendesen motorozni. Közben áthaladunk Moraitikán, ahol nagyobb a forgalom, de olyan remekül vezetnek, hogy bennünket mindenki ügyesen kikerül.
Messonghiban homokos a tengerpart, de annyira kopár, hogy az élelmes görögök napernyőkkel ültették tele és a kinyitásáért természetesen fizetni kell. Feleségem a gyerekeknek vásárolt búvárszemüveggel kagylók után kutat a víz alatt és nagyon boldog, amikor egy-egy szép példányt talál. Van köztük élő is, amit szeretne hazavinni azokkal a kőbe gyökerezett növényekkel együtt, melyeket a part széléig görget a víz. Nem is kell sok fantázia hozzá, hogy a mitológia Medúzájához hasonlítsanak: a kerek kő a fej, a növény hullámzó szárai pedig a szeszélyesen tekergőző kígyók. Csakhogy itt nem az válik kővé, aki ránéz, hanem a „gorgó" maga az, és nem ijesztő, hanem szép. Akváriumban pedig az az előnye is megvan, hogy soha nem kell meglocsolni.
Az ernyő kifizetett árnyékában azon tanakodunk, hogy hova menjünk ebédelni, amikor egy kosarat cipelő görög csalhatatlan bizonyossággal mellénk penderül, s miközben hadarva beszél, teleszórja pokrócunkat egy marék cseresznyével, két fánkszerű süteménnyel, és sárga, meg görögdinnye szelettel. „Háromezer" – közli angolul, az ujjain is megmutatva, ami ennyi édességhez meglehetősen borsos ajánlat. Tudom, hogy a felét se éri meg, s errefelé az alkudozás nem szégyen, hanem bevett szokás, még sincs kedvem hozzá. De, amíg tanulmányozva forgatom a nem igazán ismerős görög papírpénzt, ő segítőkészen kihúz egyet, bátorítóan megnyugtat „oké, oké" és miközben megtoldja az adagot két sütivel és dinnyével, szempillantás alatt eltűnik. Azóta se tudom eldönteni, hogy hülyének vagy milliomosnak kéne éreznem magam azért az ötezer drachmáért, ami átszámítva bő 30 márkának felel meg.
A kis Honda nagyon barátságosnak bizonyul, mert a délután folyamán minden olyan helyre elvisz bennünket, amit a feleségem kinézett a térképen. Igaz, időnként köhög az út 30–40 fokos kapaszkodóin, de ilyenkor nem erre figyelünk, hanem a tájra, ami az olajfák rengetegében mindig változó. Ilyen különben maga a fa is, furcsa, szeszélyesen görcsösödő és sokszor lyukas törzsű. Két évenként terem és az olajbogyót a halászok módszerével gyűjtik össze. Érés után ugyanis engedelmesen belepotyog a földre terített hálóba. Azon kívül, hogy kiváló minőségű olajat nyernek belőle, a magja is nagyszerű fűtőanyag. Nyersen azonban nem érdemes próbálkozni vele, mert rettenetesen keserű-savanyú ízű. Fogyasztásra alkalmassá csak sós vízben való pácolás után válik és ezekből a csodafákból körülbelül ötmillió található a szigeten. Ez a szinte hihetetlen magas szám a velenceiek érdeme, mert valamikor minden darab ültetéséért fizettek a lakosságnak, akik elég mohók voltak ahhoz, hogy megteljen a sziget olajfákkal. Képeslapon láttam ebből garantáltan 340 éveset, de állítólag létezik egy 1300 éves matuzsálem is. Az olajfa tulajdonsága az, hogy ha már nem hoz termést, akkor se szükséges kiirtani, hanem csak egy méter magasságig visszavágni, mert ebből az öreg törzsből fiatal, termő és új fa fog kinőni, egyazon gyökérből táplálkozva. Miféle csodája vajon ez a teremtésnek...? Üzenetérték, és ezért ment Krisztus is éppen az olajfák hegyére imádkozni azon az utolsó estén...?
A következő napi programunk autóbusz kirándulás, aminek első állomása Achillion. Ez a neve Erzsébet osztrák császár és magyar királynő palotájának, amit 1891-ben építtetett olyan nyaralónak, ahol az évezredek mélységeibe szeretett volna visszamenekülni, az antik görögök világába. Szenvedélyes vonzalma a mitológia iránt ma is átsugárzik azokból a megmaradt freskókból, szobrokból, amelyek átvészelték viharos századunkat. A haldokló Achilleusz szobra maga a márványba vésett fájdalom, hófehér emlékmű, az élet szépségének elsiratása. A királynő nem sokáig élvezhette ennek a visszaálmodott környezetnek a varázsát, mert 1897-ben meggyilkolják.
II. Vilmos német császár 1907-ben vásárolja meg a palotát és ő is felállít egy Achilleusz szobrot: – a győztesét, aminek hét méteres bronzalakja mintha a Walhalla germán istenei közül került volna elő, hogy fennen hirdesse azt a birodalmi gőgöt, ami nem sok áldást hozott eddig az emberiségnek.
Az első, majd a második világháború idején katonai parancsnokság és hadikórház működik a görög istenszobrok társaságában, ami természetesen szinten mindent tönkretesz. Restaurálása után az első görög Casino költözik a falai közé, jelenleg pedig, 94 óta az Európai Közösség konferenciázgat a két emeleti részén. Közönséges halandó csak a múzeumnak berendezett földszintet és a parkot látogathatja.
Innen a sziget nyugati része felé megyünk, a hegyeken keresztül, olyan utakon, hogy Erika egy korfui viccel kénytelen bátorítani a társaságot. Éspedig: miért kerülnek az autóbuszsofőrök mind a mennyországba, a pópák viszont nem valamennyien? Azért, mert az autóbuszsofőrök még azokat is megtanítják imádkozni, akikkel a pópák hiába próbálkoznak. Kopaszunk elégedetten vigyorog a belső visszapillantó tükörben és tényekkel bizonyít: a nagy busz úgy mászik a sziklafal meredek párkányán, amit Münchauseni túlzással útnak neveznek errefelé, hogy időnként a szakadék szélébe kapaszkodik a kereke és az utasok, imájuk végeztével úgy élvezhetik a páratlan panorámát, mintha repülőben lennének.
Paleokastritsában ebédelünk, ahol minden öböl külön strand és szállókon, vendéglőkön kívül tengeri barlangokkal van tele. Ezeket motorcsónakokkal lehet megnézni, épp úgy, mint azt a távoli sziklát a tengerben, ami a legenda szerint Odüsszeusz kövé változtatott hajója. Indulás előtt Erika megmutatja utunk következő állomását, az Európa teraszát. Ide felnézni a hanyatt esés kockázata nélkül szinte lehetetlenség, Kopaszunk boszorkányos ügyessége azonban könnyedén felviszi a buszt és a látvány bizony megéri, hogy a fényképezőgépek kattanásának pergőtüze megörökítse otthon is mutogatható emlékké. Majd egy olyan falu főutcáján haladunk keresztül, ahol egy évvel korábban a mienknél valamivel nagyobb busz úgy beszorult a házak közé, hogy a falat kellett megbontani a kiszabadításához. Eddig is feltűnt, hogy a szigeten mintha divat lenne a legképtelenebb helyekre építeni a házat, s Erika szerint ennek az a magyarázata, hogy a lakosság évszázadokon keresztül így próbált védekezi a tengeri kalózok támadásaival szemben.
A kolostor, amit megnézünk, szintén közelebb van az égboltozathoz, mint a földhöz és templomának Mária a védőszentje. Csodatevő hely, mert aki itt gyertyát gyújt, annak teljesül a kívánsága. Fizetni se kell érte, de adományozni korlátlanul lehet a bejáratnál felállított nagy perselybe és amint egy csoport kivonul, az öreg szakállas pópa sietve elfújja, s egy dobozba gyűjti az el nem hamvadt kívánságok gyertyáit. Biztosan újraöntik majd, hiszen a pazarlás nem lehet Istennek tetsző dolog.
Sidari felé a fennsíkon változik a táj, laposabb, szélesebb és már senki se imádkozik. Kő és márványbányák mellett haladunk, szőlők, megművelt parcellák, juhok, kecskék és szamarak családias környezetében. A görög házak érdekessége, meséli Erika, hogy ahol sok a márvány, az nem a gazdagság, luxus jele, hanem ellenkezőleg, mert itt ez a legolcsóbb építőanyag. A fa nagyon drága. Közben kiégett erdőt is látunk, óriások ebédjének maradéka, szétköpködött, üszkös szálkák meredeznek ott, ahol három éve még ciprusok álltak. Ez a fenyőfajta gyufaként lobban el, míg érdekes módon az olajfa egyszerűen nem ég, annyira magas a víztartalma.
Korfu északi része geológiailag teljesen más, szél és tengermarta színes homokkőbálványok fantasztikus alakzatai hökkentik meg a szemlélődőt, s bár a víz ugyanolyan kék és tiszta, lényegesen hidegebb, mint máshol. A kirándulás befejező része egy likőrgyár, ahol mindenki válogathat egy pohárkányi kóstolót és aztán vásárolhat ugyanolyan áron, mint bármelyik üzletben. Különlegesség persze itt is kerül: a kumquátból készült tényleg finom likőr és pálinkaszerűség. A gyümölcs maga olyan, mint egy diónyi mini narancs, az íze pedig először savanykás, de ahogy rágjuk, úgy válik egyre édesebbé a szájban. Begyűjteni valószínűleg óvodások szokták, mert a terebélyes fa, amin terem, cserépben is elfér és nem magasabb egy méternél.
Benitsesben újra Pityuéknál vacsorázunk és végre van apró, pirított szardínia, ami a telehold miatt napokig hiányzott az étlapról. Hogy miért nem lehet ilyenkor kifogni, vagy ekkor valamiért tilos halászni, nem derült ki; a két örökké vidám pincérről viszont megtudtuk, hogy mindketten Spiridonok, ami a sziget keresztény védőszentjének a neve, míg Stefanos a tűzhely mellett izzadó szakács. De, hát nem mindegy, nevetünk össze a feleségemmel, mert a hangulat máris Pityus, amikor a két Spiridon görög táncokat mutat be és már majdnem a saját nyelvükre lépnek, mire összeakadó térdekkel befejezik.
Utolsó napunk programja egy rövid tengeri út a Calipso nevű üvegbordás hajón, aminek az ablakán át a víz szintje alatt ülve nézhetjük meg Poszejdon birodalmát. Sajnos az új kikötőből indulva, az állandóan felkavart zavarosban csak annyi látszik, hogy nem látszik semmi és időbe telik, amíg tisztább vizekre érünk. Itt egy búvár úgy eteti a halakat, mint bármelyik gazdaasszony a tyúkjait, pi-pi-pi és máris nyüzsögnek, kapkodnak körülötte. Aztán egy fürge fókával is körbejárja a hajót, amelyik egy gazdájának örvendő kutya boldogságával simul hozzá, hihetetlen gyorsasággal elpattanva, s visszatekeredve játszana talán a végtelenségig, ha nem kéne a párjával együtt a hordókon úszó ketrecben cirkuszba való mutatványokkal szórakoztatni a hajó fedélzetére kapaszkodott közönségét. Aki persze megtapsolja ügyességüket, emlékként lefényképezi és máris fordul az ellenkező irányba, a távolban horgonyzó amerikai repülőgép anyahajót bámulni.
Másfél óránk marad még Kerkirában csatangolásra és megtaláljuk az új, velencei erőd oldalánál a piacot is, ami azért érdekes, mert itt még sose jártunk. Aztán minden kétséget kizáróan megállapítjuk, hogy itt sem adnak ingyen semmit, tehát éppen ideje hazafelé indulni, ahol pontosan ugyanez a helyzet...

Török Miklós

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-23 19:27   
2004-05-04 04:14, gvirag:
-
3,50-et igérek érte. (Ez nem a téma lebecsülése: nálam ez az egységár.) Úgy hogy kérlek, folytasd!

Judit

 
 gvirag  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-04 04:14   
Egy régen volt utazás. Vardö 1.


1768-ban VII. Keresztély Dánia és Norvégia királyának meghívására a selmecbányai születésű Hell Miksa (Maximilian Hell) és a tardosi születésű Sajnovics János Bécsből Vardöbe utazott. Mivel az E6-os út még nem épült meg, természetesen - kordélyon. Sietniük kellett mert még a tél beállta előtt házat és obszervatóriumot kellett építeniük az ottani erőd 12 katonájának segítségével. A gyorshajtást persze akkor is büntették, Narvik előtt felborultak a kordéllyal és Hell karját törte. Ez nagyon komoly dolog volt, majdnem ráment az egész expedíció. Narvikba aztán a püspök ápolásába vette Hellt és megkímélendő az út további fáradalmaitól és kockázatától, felajánlotta saját kis vitorlását az út folytatásához. A szándék biztosan jó volt, de az időjárás az már kevésbbé, mert ahogy kihajóztak a fjordból óriási vihar támadt, az északatlanti vizek a legrosszabb formájukat mutatták. Alig tudtak Narvikba visszavánszorogni az erősen megrongálódott hajócskával. Maradt a törött kar, meg a kordély. 1768 április 28-án indultak Bécsből és számos kaland után 1768 október 28-án érkeztek meg Vardö szigetére. (Sarki éjszakában és dermesztő hidegben).

Utazásuk célja volt a Vénusz Nap előtt való átvonulását megfigyelni, amely eléggé ritka jelenség. Az utolsó ötszáz évben mindössze hat alkalommal volt megfigyelhető a következő napokon:

1631 december 7.
1639 december 4.
1761 június 6.
1769 június 3. - 4.
1874 december 9.
1882 december 6.

A legközelebbi átvonulás 2004 június 8-ikán lesz, ennek a kis emlékeztetőnek ez ad némi aktualitást.

A jelenség megfigyelése akkor azért volt felettébb érdekes, mert a Napredszer méreteit addig nem ismerték, és a mérésekből a csillagászati egység - a Nap Föld távolsága - meghatározható volt. A jelenség a csendesóceán közepén volt legjobban megfigyelhető, ezért az orosz cár, a brit uralkodó, a francia császár küldött expedíciókat. Cook kapitány Tahitin végzett megfigyeléseket és útja során körül is hajózta a Földet. Megfigyelhető volt az átvonulás a Dán király sarkkörön túli területeiről is, ahol júniusban a Nap állandóan a horizont (és ha rosszmájú akarok lenni, a felhők) felett van.

De mielőtt bárki is átszervezné a szabadságát és elrohanna Vardö szigetére, ne tegye, mert a mostani átvonulás teljes tartama egész Európa területéről jól megfigyelhető, különösen ott ahol süt a Nap.

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-04 01:01   
2004-05-03 23:52, gvirag:

Aranyos a történet. Írd meg máskor is hasonló tapasztalataidat. ( Próbáld meg, minden határnál müködik az unóka igazolványa? - persze ezzel csak a nagy Európa biztonságát akarjuk mégnagyobb biztonságban tudni ):D

_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 gvirag  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-03 23:52   
Ma voltam Szlovákiában. Ez ugyan nem egy hosszú utazás a nagyvilágba, hiszen Budapesttől a szlovák határ alig hatvan kilométer.

A legidősebb lanyommal mentem. Esztergomnál keltünk át a Dunán az újraépített Mária Valéria hídon. Útlevelünket is otthon hagytuk, csak úgy személyivel léptük át a határt (múlt héten még útlevél kellett). Az ellenőrzés formális volt, olyannyira, hogy a lányom tévedésből az unokám igazolványát mutatta be. Elfogadták!

Ipolyságnál jöttünk vissza. Bevallottuk a tévedésünket, jót mosolyogtak rajta és megkérdezték hogy azért a saját igazolványa is itt van ugye? Megnézték és rendben is volt, jöhettünk tovább.

Északi szomszédunknál sokat jártam, bizony nem mindíg volt ez így.

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-01 23:12   
2004-05-01 19:39, gvirag:

Kösz, a Norvég út az rendkívüli volt. Ahhoz, hogy érdekességketet írhassak otthonomról gondolkoznom kelle, hogy milyen formában és hogy hol kezdjem. De szívesen teszem, ha valami eszemebe jut azonnal jelzem, olvasható lesz. Remélem.

Akinek ennyi "otthona" volt mint nekem az bizony gondolkozik, hogy hol kezdje.
_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 gvirag  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-01 19:39   
Kedves László, tisztelt Pusztai Prédikátor.

Nagyon tetszett a Norvégiai kirándulásotok leírása. Írod, hogy Misztótfalun voltál tiszteletes. Egy időben sokat jártam Szatmárnémetibe, Nagybányára és Erdély más tájaira, Kárpátaljára, a Felvidékre ... Misztótfalun persze mindíg megálltam, leróni kegyeletemet a magyar művelődés egyik nagy úttörője, Misztótfalusi Kis Miklós emléke előtt. Talán írhatnál szűkebb Pátriádról is, hiszen ez a topik a Kárpátmedencén kívűl élő magyarok honlapja, lehet, hogy a Kárpátmedencei utazások érdekesebbek mint akár egy besőázsiai tapasztalatszerzés, mondjuk Tadzsikisztánban.

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-30 12:25   
2004-04-29 20:51, kaytee:

Az "úti naplónál" már csak egy képes bemutató volna érdekesebb. Mostanára annyi fényképem van, nemcsak a norvégiai útamról, hanem még sokmindenről amerre jártam, így számomra is minden alkalommal kész élmény végignézni. Mindez számítógépen, scanelt képekkel, bemutatóval és kevés szöveggel, amolyan igaz képregény formában.

Már gondolkoztam, hogy Hunorral egyezkedek, hogy miként lehetne egy képregény topikot létrehozni, hiszen amennyiben könnyedén meg lehetne oldani képek beszúrását, meg vagyok győződve, hogy milliónyi fénykép is tarkíthatná a MON oldalait.
_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 kaytee  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-29 20:51   
2004-04-29 01:39, Lacoka:
Kár, hogy vége, még elhallgattam volna sokáig. Szándékosan nem olvasást irtam



 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-29 01:39   
Kedveseim,

Véget ért a móka mára, vége Miki-Móka tára, ennyi volt az én egyik legszebb kirándulásom "rövid" naplója, remélem nektek is ugyanannyi örömötök volt benne, mint nekem megélni is leírni.

Szivesen fogadok kérdéseket, s amennyiben nem halad meg igyekszem válaszolni is.

Szeretettel
_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-29 01:35   
Másnap reggel elbúcsuztunk Norvégiától. Ami az örök világosság földjének egyik látható hatása volt, hogy szinte minden este 12 óráig csináltuk programjainkat, és akkor se azért tértünk nyugovóra mert fáradtak lettünk volna, hiszen a nappali erejű fény ezt az érzést elfelejtette, hanem mert véletlenül közülünk valaki órára nézett, vagy a szomszédos sátorozók újra meg újra megszolitottak, hogy éjfél van, nem ártana lefeküdni.

Ezuttal nappal, azaz délután érkeztünk újra a Svéd tájakat átszelő autópályára. S bár nekem a vezetés pihenés, mégis időközönként cserét kértek, ami csak azért volt rosz, mert amúgy a vezetésen kivűl a csoport szempontjából egy kissé haszontalannak tartottam magamat, s ez az érzés - igy hazafele jövet - egy adott pillanatban rám nehezedett. Csak abban nyugodtam meg, hogy tulajdonképpen csak ennyire voltam felkérve és ezt azonban teljesen, ha tetszik túlteljesitettem, hiszen Norvégia területén csak én vezettem az autót.

Az Északi Tenger Svéd partjától 17O km-re szálltunk meg éjszakára, ahol a csoportvezető szülei éppen szabadságukat töltötték egy nyaralófaluban egy bérelt házban. Hatalmas vacsora várt minket a nagy pázsitos udvaron, ahol vacsora után ezúttal csak két sátrat húztak fel mondván, hogy a csapat a pázsiton is elalszik hálózsákba.

A későig tartó játék már sötét ( hangsúlyozottan sötét )éjszakába nyúlott. S a norvégiai éberség minden tapasztalata összeomlott az est leszáltával, mintha mindenki csak ezt várta volna, hogy végre az este sötét legyen, s hirtelen alvásba, pihenésbe csendesedett a hely. Három ifjú relativ sokáig birta még magát, de a végén őket is legyőzte a Svéd álomtündér, s engedélyemmel beestek az általam vezetett kisbuszba, ahova előzőleg még valakit beengedtem, s a hálózsákomat is odaadtam, mert bizony utólag kiderült, hogy csak nem olyan kényelmes kint aludni.

Hajnali fél ötig már nem tartottam érdemesnek lefeküdni, igy én voltam a csapat álmának őre. Négy órán keresztül körbejártam a helyet, láttam mocskos gyűjtőtót, zubogó vizet, nagy mezőket, és a csalafinta napot, amint e helyen lejjebb ereszkedett ugyan mint Norvégiába, de az ember ha a mezőkről nézte rájött, hogy tulajdonképpen becsapás az egész, hiszen csak ott leselkedett az ég és a föld határán várva, hogy mikor érkezik el újra a pillanat, hogy erejével újra meghóditsa, áttörje a még mindig Skandinávos-északi levegő hidegét.

Fél ötkor egy jó dupla kávé elég volt arra, hogy elinduljunk a Scandináv országok európa felé néző már ismert tengeri kapujához. Mire megérkeztünk már kellemes meleg volt, s alig vártuk hogy újra a hajón lehessünk, hogy a közben megelevenedett társaság éhes száját a várva várt reggelivel betömjük.

Ahogy a fedélzetre tettük a lábunkat húsz szék került körberakva, s a minket figyelők csodálatára, imádság és ének után sáskahadként faltuk fel a reggelire, s talán még az ebédre is szánt élelmiszert.

A Svéd parttól való elhajózást most nagy örömmel követtem. Az újjabb négy órányi hajóútat azonban csak nem birtam végig éberen, igy a fedélzeten két székre dülve elaludtam. Más sem tette volna másként azon a fáradsági fokon, no meg az Északi Tenger békés csendes hullámainak ringatása hatására minden szem elnehezedett, s lassan a csapat is különböző sarkokba pihenőre tért.

A Német kikötőbe való befutást már ébren figyeltem, már a közeledést is hamar felfedeztem, hiszen felismertem az odaút alkalmával látott parti képeket. Megállapitottam, hogy egy hajót sem könnyű a kikötőbe úgy lehorgonyoztatni ahogyan azt láttam.

Az első parkolóba rövid ebédszünet, aztán jó hangulatú hazautazás. S noha este 7-re vártak minket Gerába csak 8.3O érkeztünk meg. Ahogy a városba letértünk az autópályáról szinte örömújjongásba tört ki mindkét busz utastársasága, akik végig a három hét alatti uton rádiótelefonon ( nem mobiltelefonon ) tartottuk egymással a kapcsolatot ha autóztunk, igy eleve ki volt zárva hogy elveszitsük egymást.

A végső meglepetést a IKE-CVJM székháza elé való megérkezés jelentette ( legalább is számomra ). Az út egyik illetve másik oldalán álló két fiatal között „ célszalag ” volt kihúzva, az aszfaltra szines krétával a Norvég zászló felfestve, „ Isten hozott idehaza ” felirat melett mind a 17 hazaérkező neve leirva, a parkoló két autó helyén két kisbusz rajzolva, egyikbe a csoportvezető másikba az én arcképem és mellette nevünk leirva-lerajzolva. Az út két oldalán pedig a minket hazaváró szülők, testvérek, barátok, családtagok kb. 25-3O tagot számláló csoportja gondoskodott a célszalagot átvágó autók örömújjongással való fogadásáról.

Mintha még mindig Norvégiába lettem volna. Éjszaka egy óra volt és még mindig fáradhatatlanul meséltem Editnek az élményeimet, csak akkor vettük észre, hogy késő van, amikor az órára néztünk és eldöntöttük, hogy ideje lenne pihenni egy kicsit.

Mivel nekem nem volt fényképezőgépem kénytelen vagyok kivárni, mig mindenki előhivatja a saját képeit, hogy azoknak az alapján én is rendelhessek. Ha ezek meglesznek akkor valószinű az esetleges hazautazásunk alkalmával jó vizuális mellékletei lehetnek jelen naplónak.

Addig is, egy újjabb ország meghóditásának hálájával, elégtételével és örömével, a lélek és a test egészségéért megtett útakkal, és az induláskor kb. 95 kilóhoz képest 86 kilóval adok hálát az Istennek,

Laci


_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-27 12:59   

Ha nagyon elfáradtam az ülésben - ami a lábamnak amúgy jót tett, hiszen lassan lelohadt, és csendesen bele tudtam dugni a vándorbakancsomba - hét nap alatt öt különböző irányba indultam el megnézni, mit rejteget a parkot körülvevő hegyek sejtelmes hallgatása. S noha naponta - egyrészt szinte azonos időben, néha meglepetésszerüen - esett az eső, ( egy nap jégeső is volt, egyszer pedig egész nap esett ) kiváncsi voltam még csak azért is, mert a közvetlen közelbe levő hegyek többségét állandóan köd boritotta, de az is lehet, hogy a felhők takargatták a csúcsot a kiváncsiskodók elöl. Néha az volt az érzésem, hogy amúgy ha egy követ jól feldobok átdobom a felhőkön. Nagyon messze azonban nem jutottam soha sétáimmal, nem birtam azért nagyon sokat járni. Csak a hatodik nap eröltettem meg magamat, és a patak mentén kb. 4 km-t végigmenve eljutottam egy hatalmas vizesésig. Számomra a mozgás ezalatt az idő alatt ennyiben merült ki.

Csak az volt a szórakoztató, hogy az öltözetem annyira eredeti Norvég volt, ( úgy néztem ki mint egy igazi Norvég Ranger – rendőr, vagy egy parkőr ), hogy az autók amikor felém közeledtek mindig feltünően lassitottak, vagy a járókelők tőllem akarták megtudni az egyik másik irányba vezető út hollétét.

A hetedik napon kora délután megérkeztek a vándorlók. Fáradtan, de nem megelégelve-megunva az egészet, inkább egy kis pihenésre üdülésre várva. S mivel az energia-zaharin cukorkákat meg két csomag csokicukorkát ( amit Edit nekem vett ) speciel nekik megtartottam, végtelenül hálásan fogadták, hogy közprédára bocsátottam.

A két vezető munkatárs érdeklődve kérdezte, hogy miként telt az elmúlt hét nap mire azt kérdeztem: Emlékeztek még mit mondtam, mi fogok tenni? Hát azt tettem. Arra is emlékeztettem őket, hogy a Norvégiába érkezésünk első áhitatán iratott cetlire, amire fel kellet irnunk, hogy mit várunk el ettől a „ speciális vakációs időtöltéstől ” én azt irtam, hogy „ szeretném, ha az egykori és jelenlegi otthoni és most átélt problémáimat az Isten elé letehetném ”. - Én kértem, igy nem történt semmi más, mint hogy az Isten megadta rá a legmegfelelőbb külső kereteket.

S amilyen kételkedve, furcsálva fogadták, annál jobban meglepődtek amikor visszaadtam a kenyérre kapott teljes pénzösszeget és amikor látták, hogy az élelmiszer csomagomból is szinte minden megvan még. S noha nem volt igazán számukra felfogható, a csoportban is futótűzként terjedt el, s csak néha szégyenlősen kérdeztek rá, hogy valóban igaz-e, és hogy mit jelentett ez számomra.

Gyors bepakolás után újabb 2OO km utazás következett az 1994-es téli olimpia helyszinére, Lillehammerbe.

Egy kissé barátságtalan, nyálas idő fogadott a camping telepre érkezésünkkor. Csak a két nap után következő továbbutazás alapján saccolom, hogy a tó, melynek partján két napot sátoroztunk kb. 7O-8O km hosszú lehet.

Az első este még kenyér nélküli vacsora után másnap külön ünnep volt az egész csapatnak újra a fehér kenyér fogyasztása, hiszen az egy hét alatt ilyen értelemben ők nállam is kevesebb kenyeret fogyasztottak, hiszen én naponta egy szeletet csak legyúrtam de ők egyáltalán nem ettek.

Másnap a társaság a városba ment kedve szerint vásárolni, amit én két okból sem követtem: egyrészt nem akartam feleslegesen költekezni, másrészt eldöntöttem, hogy Edit ezt az élményt nem emléktárgyak révén fogja átélni, hanem el fogunk együtt menni valamikor, ha az Isten is éltet és lehetőség lesz rá.

Nem volt ám baj, hogy a táborban maradtam, mert a csapat távolléte alatt egy szempillantás alatt fél óráig tartó viharos jégeső érkezett és vonult keresztül, amitől a kiteregetett ruhákat, a szanaszéjjel hagyott dolgokat, a főzőfelszerelést, és a szél által felkapott élelmiszer kosarat csak az mentette meg, hogy a dolgok egy részét még az eső elött, a másik részét az eső alatt a sátrakba illetve az autóba bementettem, amit majd a visszaérkezők hálás köszönetükkel méltányoltak.

A jégeső elvonultával olyan meleg levegő érkezett, s a nap is olyan erővel sütött, hogy a csapat előbb kifeküdt a közvetlen melletünk levő hajó-kikötő pallóra napozni, majd miután a jégdarabkák is elolvadtak a füvön bemártottuk magunkat a tóba, s a kb. 7-1O °C vizben - ki többet ki kevesebbet – úszkáltunk egyett. Én kevesebbet pancsoltam, egyrészt mert nem is vagyok az a nagyon jó úszó, másrészt, mert még fájt a lábújjam, és féltem, hogy beütöm valahol a kövekbe - mint ahogy az kissebb mértékben meg is történt - és ennek még nem volt itt az ideje. Az ellentmondásos időjárás ellenére senki beteg nem volt.

S ha már olimpiai városba voltunk nem tehettük meg, hogy ne menjünk el az olimpiai parkba. A téli olimpiák egyik népszerü játéka a sijugrás. S noha gyerekkorom óta csodálattal néztem, hogy hogy mernek némelyek ekkorákat ugrani, most, személyesen győződtem meg róla, hogy valóban, milyen óriási is ez az ugrás, milyen hatalmas a pálya. Rögtön meg is állapitottam, hogy én onnan csak egyszer ugranék le, s azt követően csak a penész maradna a kenyér pusztitására, igy erről az élvezetről inkább lemondtam. Azt viszont megtettem még egynéhány vállalkozóval, hogy a tetőről aláereszkedő lépcsőkön lementünk az aljába megnézni, milyen onnan a terep. Visszafele jövet megszámoltam a lépcsőket, egy oldalon 9O3 lépcső van, ami azt jelenti, hogy kb.másfél óra alatt kissebb pihenőkkel-bámészkodással 18O6 lépcsőt másztunk meg. Hát ez nem a papának való szórakozás.


_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 gvirag  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-27 11:46   

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-26 15:04   
Estére egy kis megbeszélés folyt a négy vezető között. Sajnáltam, hogy talán az értelemszerüen még mindig létező nyelvi nehézségeim miatt nem tudtam olyan árnyalt lenni, amilyennek talán nem ártott volna, s talán egy kis nézeteltérés is kialakult azon, hogy arra kértem a csoportvezetőt, ne vigye az embereket olyan helyre tovább, ahol csak a túlélés köti le őket és nincs örömük a túrában. Másnap reggel kölcsönösen bocsánatot kértünk egymástól az amúgy vitának nem nevezhető beszélgetésért, s igy nem sérült a további együtműködésünk.

Ekkor árulta el, hogy ott, a hóviharban mikor már elcsendesedett a tábor felhivta a hegyimentőket, akikkel megegyezett, hogyha másnap tizenkét óráig nem érkezünk meg a vonatállomásra, akkor mentőcsapatot küldenek a csoport kiszabaditására. Ebből kiderült számomra, hogy bizony ő is meg volt ám ijedve, s bár tökéletesen uralkodott magán nem volt benne 1OO%-os, hogy sikerülni fog onnan lejönni. S hogy a saját bizonytalanságát még csökkentse azt is elárulta, hogy miután az éjjel 3 óra körül egyszer a lányok felköltötték sikoltozásaikkal, hogy a nagy sátrat a szél alóluk kiszakitotta amire az összedölt, amit majd többedmagával újra valahogy felépitett ( én az egészet nem hallottam olyan mélyen aludtam ), az újjabb elcsendesedés után a másik munkatárs legénnyel előre elmentek egészen a meteorológiai állomásig, hogy előre lássák, hogy járhatóak-e a főldek, s csak a társaság megébredése elött, reggel 7 órára érkeztek vissza a sátrakhoz. Ezért láttam én amikor onnan elindultunk lábnyomokat a haladásunk irányába. Mivel azonban sikeresen leérkeztünk a hegyimentők SMS-ben kivántak további jó gyaloglást, amit nekem is megmutatott.

Életem első német nyelvű bibliaóráját ezen a reggelen tartottam meg. Az imádságról szólott a rövid áhitat, amit ha nem is tökéletes német helyességgel, de a csoport bevallása szerint érthetően mondtam el, ami egy kissé feldobott, hiszen jó biztatásnak tünt az elkövetkezendőkre nézve.

A lábam oly mértékben megdagadt és véraláfutásos lett, hogy már csak a szandálba tudtam óvatosan bedugni. Gyanus volt, hogy nem fogom tovább folytatni a vándorlást, bár a végső döntés meghozataláig még volt egy napom. Ezalatt utaztunk át az Aurland-i Fjordtól a Rondal-i nemzeti parkba, az Otta városból felvezető úti bejárathoz.

Ez volt az utolsó nap az immár talán lecsendesedett társaság második hegymászó expediciója előtt. A csoportvezető ez alkalommal elárulta, hogy külön felhivta a turisztikai hivatalt, és kérte, hogy olyan helyet ajánljanak ahol nincs hó, igy került a képbe a kijelölt terep. Ez alkalommal elénk tette az utitérképet, s a másik sráccal hármasban mérlegeltük, hogy a csoportvezető srác által elképzelt két lehetséges utvonal közül melyiket kövessék. S bár én a könnyebbiket javasoltam, közöltem, hogy nem kivánok beleszolni, már csak azért sem, mert véglegesen eldölt, hogy nem tudok velük menni, hiszen a lábam nem ment bele a vándorbakancsomba. Késöbb a csoportvezető maga lépett oda hozzám, hogy elmondja, a könnyebbik útvonal mellett döntött, mert a csapat tagjai is mindegyre mondták neki, hogy félnek az újjabb gyaloglás megprobáltatásaitól, hogy nem akarnak megázni stb.

Egy kenyeret, a vándorlásra eredetileg személyemre szóló élelmiszert és 1OO Koronát hagyott nekem, hogy vegyek kenyeret. Ezen kivűl használhattam az autóban maradt teljes élelmiszer készletet, az aragáztűzhelyen főzhettem, s szállásomnak végül az általam vezetett IKE kisbuszt választottam.

Mit fogsz csinálni egyedül egy hétig? – kérdezték, amire: Böjtölök és imádkozok. – válaszoltam.

S bár nem volt tiszta elöttem, hogy ez mit jelenthet, miután elment a csoport és eltünt a hegyekben, én is kissebb sétakörútat tettem, talán leginkább azért, hogy tisztázzam: mit is fog jelenteni számomra ez az egy hét.

Döntésemet nem változtattam: böjtölés mellett döntöttem, ami azt jelentette, hogy csak a harmadik és ötödik nap készitettem egy levest, két három levesport is összefőzve, egy darab kabanos kolbászt belefőzve, amit kenyér nélkül ettem. Ezen kivűl reggelente egy kis kávét ittam, amit a legelején főztem, s ami kitartott egész héten keresztül. Az egy kenyeret pedig beosztottam, hogy minden este egy szeletet ettem meg kenhető sajttal, szalámival és egy pohár tejjel. Igy az evésre naponta többet mint egy fél órát nem töltöttem. Egyszer történt meg, talán a negyedik napon, hogy kiszámitottam, hogy talán két szelet kenyeret is megehetek, akkor is kitart. Meg is ettem, mire olyan hasmenést kaptam, úgy megfeküdte a gyomromat, hogy megfogadtam, hogy az egy szelet, egy szelet lesz akkor is, ha „ ad absudum ” a kenyér akár két hétre is elegendő lenne. Egyik nap az időközben felfedezett napraforgómagot, másnap egy zacskó mogyorót, harmadnap száritott banánt, itt ott egy csokoládékrémes nápolyt, illetve az ezeken kivül Edit által vásárolt almalevet iszogattam. Amit mindjárt az elején megfogadtam, hogy semmi esetre nem fogok zabpelyhet és müzlit enni, amit az első expedició napjaiban reggeliztünk és mindig nagyon sokáig tartott ugyan az energiája, de nagyon rosszúl esett. Néha lementem a parktól kb. 7OO méterre folyó patakhoz egy kiadósabb mosakodás érdekében, s olykor egy kaniszterbe vizet hoztam inni, illetve a helyi mosdásért.

A napot a munkatársakkal még közösen elkezdett János evangéliuma olvasásával kezdtem ( német nyelven ) kezemben a magammal vitt szótárakkal, igy a különböző forditás érdekességei mellett még egy kis német nyelvtanulás is belefért a programba.

A fő célom azonban az imádság, az Istennel való teljes időtöltés volt. S amit mindjárt az elején elhatároztam követni tudtam: minden nap megállapodtam magamban arról, hogy másnap mi lesz az imádságom tárgya és igy hét nap alatt hét dologért ( nyilván némelyeket összevonva, vagy a „ mellék ” dolgokat is belefonva, idöközönként elcsatangolva ) naphosszat „ egy témakörben ” imádkoztam. Igy lett imádságom tárgya:

1. az Edit szülei és testvére ugyanúgy mint az enyéim – minden egyes tagja egyenként;
2. az anyaszentegyház otthon és általában
3. az IKE és IKE-sek otthon és a világban
4. a házasságom tegnapja mája és jövője
5. barátaim – Nagybánya, Tasnád, lelkészek és nem lelkészek
6. hivatásom, hivatásunk és küldetésünk
7. otthon Edit támogatott engem most én támogatom Editet

A felsorolás nem kronológikus de nem is az a lényeg. A lényeg az, hogy hihetetlen sok dolgot tudtam igy az életemből újra értékelni és újra az Isten elött letenni, aminek a hatása nem túlzás ha azt mondom, hogy egy újjabb belső megujúlás, megerősödés. Nem véletlen indultam azzal mindjárt az első nap imaútamra, hogy ha a teremtésre elegendő volt hét nap, akkor arra kérem az Istent, hogy ez az idő legyen az én újjáteremtésemnek a hét napja.


_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-25 20:44   
A vasúti ellenőr meglepődve és egy kicsit gyanakodva engedett fel a gyönyörű tó melletti állomásról tovább induló vonatra. A vagonban ülők azonban annál nagyobb szeretettel fogadták a szemmel láthatóan meggyötört vándor csapatot, és nagy szeretettel segitettek előbb a csomagok feltevésében, majd levevésében.

Két óra helyett több mint öt órát álltunk a vándorbázistól kb. 5O km-re fekvő városban, ahol leszálltunk a vonatról, és vártuk, hogy a két vezető mukatárs megérkezzen a két kisbusszal.

Az amúgy is vizes társaság az újra eleredő eső elöl egy széles eresz alá telepedett csomagjaival ( néha egy-egy boltba behuzódva melegedni ), amit az arra járó Norvég városlakók nagy élvezettel nyugtáztak, s némelyikük szóba elegyedve maga is belátta, hogy milyen nevetséges, hogy nyugateurópában strandolnak, mig ők kesztyüben járkálnak a nyári hónapokban.

Akkor éreztem magam újra elemeimben, mikor újra kormány mellett ülhettem, és következhetett egy újjabb kb. 2OO km vezetés, a szinte már unalmasnak tűnő hegyek, völgyek, tavak, vizesések földjén. Ez alkalommal azonban ráadás volt a most külön nagyra becsült meleg, az autó fűtése.

Eddig azt hittem az Osztrák-Svájc határ közelében húzódó 21 kilométeres autóalagútnál Európában nincs hosszabb. Csalódtam. Az Aurlandi-Fjord felé fordulva mindjárt egy 25 kilométeres alagúton utaztunk végig, melyben hét kilométerenként - mintha az ember az egekbe érkezne - halvány kék fénnyel kivilágitott parkolón haladt keresztül. A szinte Tasnád – Nagykároly út hosszúságú alagút 45 perc utazást vett igénybe, ami az aznapi összutazásunk egy negyedét tette ki, tehát annyit voltunk ugymond a hegyek, a „ föld gyomrában ”.

Bár csak kivülről volt alkalmam megnézni, mégis nagy élmény volt az eredetileg Wiking isteneknek épitett keresztyén templokká alakitott Stadtkirche-ket megnézni, melyek külső stilusukban valóban egyetlen klasszikus épitkezési korszakra sem emlékeztettek.

Egyszercsak elénk tárult a hegyek magasából az Aurlandi-Fjordot megelőző tavak és folyók gigantikus képe. Nehéz volt megállni, hogy az amúgy igencsak kacskaringós, szerpentines útat nézzem az alattunk húzódó gyönyörüség helyett.

Jól esett a Fjord melletti camping-telepen felhúzni sátrainkat, és végre kiteregetni nedves ruháinkat.

Nem lehetett kihagyni, azokat a lehetőségeket, melyeket a hely játszásra, szórakozásra kinált. Acsapat lassan talán megnyugodott az előző napi rémálom után, és felszabadultan kötötte le magát.

Mi, négy fiú focizni kezdtünk a hely kinálta pázsiton. S mivel röplabdával játszottunk, a focizás csak mezitláb volt megengedett. Nem az volt a legnagyobb baj, hogy a fű tulajdonképpen még nedves volt, hiszen a nap hamar felszártitotta, hanem az, hogy egy óvatlan pillanatban ( egy gyerekkorombeli esemény ismétlődött meg ) az egyik srác hátratartott talpába úgy belerugtam, hogy képtelen voltam tovább játszani. S mivel mozgatni tudtam reméltem, hogy nem törés, s hogy perceken belül hejre áll.

Noha még mindig fájt a lábam, s egy kissebb kin volt beledugni a sportcipőbe, nem hagyhattam ki a túrát a hegyre, ahonnan a legszebb panoráma igérkezett az Aurland-i Fjordról. Már a kb.1 km műút a hegyre is élmény volt, hisz egyrészt a svájci Locarnóra emlékeztetett, amiként két autó nem fért el egymás mellett, csak ha az eggyik addig tolatott fel vagy le, ameddig egy kissé megszélesedett az út, másrészt az egyre szélesedő megnyiló természeti ablak csodálatos rejtéjei már ott az úton meg-megcsillantak.

Akkor vállt egy kissé kellemetlenné ez a túra, amikor meredek hegyi kaptatón kellett felmészni még 8OO métert, ahol már az egyre dagadó lábom nehezen engedelmeskedett, de megérte. A hegyek közé behuzódó tengeri nyúlvány széles viztömege békésen vállalta a mellette húzódó természet tükrőzését, s a hegyek valami mennyei épitészeti stilus megnevezését csalták ajkunkra: ez volt az Aurlandi hegyi-gótika. S bár mindannyian tudtuk, hogy a gótikának semmi köze nincs Aurlandhoz, a látvány, az egymás felé boltivesen hajló hatalamas sziklák, ezek szabályos, szinte szimetrikus ismétlődése gótikus templomok ablakaira vagy tetőszerkezetére emlékeztettek. S az a sok kicsi üdülőtelep, amit mi onnan fentről láttunk, mintha mind ennek a hatalmas templomnak egy egy sarka lenne. A hajók, melyek ezen a nyúlványon befele érkeztek csak megtiszteltetésnek vehették, hogy ilyen királyi pompával fogadja őket a természet.

_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 bobe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-25 14:50   
Itt Skandinaviaban mindig szembe fuj a szél.
 
 gvirag  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-25 13:40   
Ne várakoztass bennünket, várjuk a folytatást!
 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-25 02:07   
Az eső és a hó tovább is kitartott. S noha az egy helyben álláshoz képest jobb volt mozgásba lendülni - s ha tetszik a teher hordozása alatt melegedni – mégis egyre fárasztóbb volt az egymást követő hóföldeken való haladás. A szél szembe fújt, az extra kalapom már csuron viz volt, az esőkabát is átázott, s mivel, ha kiváncsiskodva előre néztem ( hogy hol ér véget a nehéz terep, hol következik egy kis kőnnyebbség, lásd sziklák, vagy szárazföld ) nagyon nehezen tudtam lélegezni, igyekeztem lehajtott fejjel az elöttem lévő csoportvezető nyomait követni, azokba lépni, hiszen igy egy kicsit talán könnyebnek tünt. S amikor mindennek ellenére egy-egy lépésnél csipőig sűlyedtem a hóban ( kétszer háromszor is megtörtént, s néha tudtuk, hogy éppen egy tavon haladunk keresztül ), a mögöttem érkező két ifjú legény azonnal segitségemre sietett, és segitett újra a hó tetejére állni és folytatni az útat. Talán a segitségük nélkül ma is ott lennék, hiszen volt, hogy a másik lábammal megpróbáltam magamtól újra felemelkedni, de az eredménye csak az lett, hogy immár mindkét lábam csipőig hóba süllyedt. ( Préd. 4,9-1O ) Igy talán mi, akik résztevők voltunk csupán, helyrajzi térkép nélkül, talán nem is tudjuk, hogy hány tavon gyalogoltunk át anélékül, hogy tudtuk volna.

A havazás és eső miatt egy kissé besötétedett. A megfáradt ifjak egyre gyakrabban kérdezgették, hogy hány kilométert kell még gyalogolnunk ahoz, hogy a következő táborhelyre érkezzünk. A válasz egy kicsit mindig bizonytalannak tűnt, vagy talán csak a sokszori kérdezés után nem volt eléggé meggyőző, amikor egy se eleje se vége hóföld közepén található sziklacsoporton megálltunk pihenni. Eddig, mikor láttuk magunk elött az újjabb sziklákat, mindig volt egy remény, hogy egyszer oda érünk. Most azonban olyan depresziv hatással volt a véget nem érő havazás és hóföldek látványa, hogy az utánnunk sorban érkező ifjak közül többen is sirtak, fáradságtól, elázottságtól, fázástól, félelemtől. Már 17OO méter magasan jártunk. S noha eddig nem hiányzott, itt a teljes elázottság miatt nekem is kezdett hiányozni a kesztyű ( csak nekem nem volt a csapatból ), bár nem ez volt a legfontosabb, s talán ott ha az lett is volna, az sem segitett volna.

A hely ugyan nem volt a legalkalmasabb, hiszen minden csupa szikla, kö és viz-vizes terep volt, az első döntés mégis az volt, hogy az addig általam is lakott nagy sátrat felállitjuk, ahova a hat lányból ötöt elhelyeztünk, aztán még egy kis sátrat ( ahova reméltem, hogy én is meghúzódhatok, annyira fáztam ), ahova három ifjú legény szinte tolakodva begyúródott ( érződött már az elhelyezkedés igényének a feszültsége ). S noha a csoportvezető eredetileg a többiekkel tovább akart menni, utólag mégis kinnal-bajjal még három sátrat felállitott, igy mindannyian megszálltunk a hótenger közepén azon a kis sziklaszigeten.

A sátrakból elöbb a száraz ruhákba való átöltözés örömének a hangja, majd a fáradságnak a csendje uralta a „ szigetet ”. S bár a meleg étel, vagy tea ajánlott volt a felmelegedéshez, lehetett következtetni, hogy mindenki inkább – ha éhen is - nyakig bújt hálózsákjába, hogy abba elcsendesedve pihenjen.

Nem aludtam olyan jól a 18 nap alatt mint azon az éjszakán. Noha két óránként én is megébredtem, és hallottam, amint a két sátorlakó társam meg-megállapitja, hogy miként váltakozik az eső, a hó és a viharos szél ereje, melyek amúgy tépdesték kis sátrunkat - noha féltem tőlle - nem hogy tüdőgyulladás, de még a legkissebb torokfájás sem ért utol másnap reggelre.

Valamikor ébresztő elött hallottam a csoportvezetőt heccelődni a sátrak falain keresztül kiabálva egy leánykával, hogy az expediciót tovább folytatjuk, ami ellen ez utóbbi hevesen tiltakozott.

Reggel, a másik fiatalember-munkatárs bújt a sátorunkba a hirrel, hogy 12 óráig a kb. négy kilométerre található vasúti-meteorológiai állomásra kell érkeznünk, ahonnan vonat visz az eredeti bázishejünkhöz közel, ahol az autókat hagytuk, ahova majd ő a csoportvezetővel elhozza az autókat, hogy igy még aznap tovább utazunk az Aurland-i Fjordhoz.

A csapat feldobódott, s „ megnyugodott ” a hirtől. A reggel is már jóval barátságosabb volt, nem esett, nem havazott, igy a további nehéz terepmegpróbáltatások ellenére ( a hóban látható lábnyomokból mindjárt az elején megállapitottam magamban, hogy valaki az éjjel előre mehetett megnézni, hogy hova is érkezünk )másfél óra alatt megérkeztünk az állomás feletti hegytetőre. Innen csak egy nagy vizesés választott el az ujjabb hófőldeken levezető úttól, de a cél immár egy „ kőhajitásnyira ” volt. Kis pihenés után már meg sem kottyant szinte az amúgy lábakat megpróbáló, bokáig érő vizben való átkelés, illetve a hirtelen hétszáz méter hegyi ereszkedő.

A vasúti állomáson már volt időnk egyett szusszanni, és akkor még egy kis nosztalgia nélkül visszanézni és megállapitani: a hegyek csak nem fogtak ki rajtunk, bár valahol mindannyian éreztük, hogy nem rajtunk múlott.


_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-24 11:19   
1O óra körül indultunk el az első igazi hegymászó expedicióra. S bár az első kilométer szinte úton haladt, érződött a társaságon annak a kérdésnek a feszültsége, hogy vajon mi következik majd a következő hegyen túl, hogy ki fogjuk-e birni. S a kérdés mégsem volt kérdés. Igaz, hogy az első nehezebb kaptatók után gyakrabban tartottunk kissebb szüneteket, de panasz nem volt. Az első hóföldek azonban lelassitották a haladást, a csapat egy kissé kettészakadt, az élen vezető barátunk, és a végét záró munkatársa között már 5-6OO méter is volt. S ha nem azon igyekeztem volna, hogy kibirjam és megtartsam tisztességgel a második helyet, iramban és haladásban, lehet, hogy lett volna erőm közben felhivni a figyelmet arra, hogy nem túl jó ha igy szétszakad a sor, de erre ott, akkor, első nap nem voltam kapható.

Külön élmény volt számomra, hogy egy polóra huzott vándor ing ( vásárolt katonai ing ) kényelmesen elegendő volt a járásra, annak ellenére, hogy ahogy haladtunk ugy volt egyre hidegebb. S noha az ebédszünetben öregesen derékfájással alig birtam mozdulni, ( senkinek nem szóltam róla, maguktól pedig nem vették észre ) nem változtattam a szerelésen, hiszen menet közben elegendő módon kimelegedtem.

Az aznapi 8 km-es első túrában kb. 7OO métert haladtunk felfele és 4OO métert lefele, igy 1O3O méterröl 13OO-ig értünk első nap. Első sátorhelyünk előtt volt lehetőségünk egyenként egy 1O-12 méteres lengőhidon átmennünk, ami egy nagy sodrású folyó akadáját könnyedén kijátszva tette lehetővé a továbbhaladást.

Hatalmas tó partján ütöttünk sátrat első nap. S miután sátraink a sziklás területen megtalálták a helyüket, a tó partján köveket kerestünk és dobáltunk a vizbe, hogy az odatapadt hótömböket leválasszuk, és lestük, hogy mely irányba találják meg az ujjabb horgonyzási helyüket.

Az este tartott első napi kiértékelő, benyomásfelmérő csoportmegbeszélésen majd minden helyen kérték, hogy ha lehet ne menjünk másnap annyi hóföldön, hiszen a tapasztalatlan gyaloglónak igen-igen nagy megterhelést jelent. A hangulat amúgy nyugodt, kellemes volt.

Miután mindenki elcsendesedett, mi munkatársak még egy rövidet beszélgettünk a mi sátrunkba. Itt végre elmondtam véleményemet a vándorlásban szétszakadt csoport hátrányairól, és kértem a vezetőt, hogy hagyjon alább az iramból, és próbálja meg ha lehet kerülni a nagyon nehéz területeket, hiszen nem mindenki olyan testfelépitésű mint ő ( nállam magasabb, testesebb, és 27 éves ) és azon kivül a 17 jelenlévőből ötön voltunk csak 18 évet meghaladottak, a többiek mind 15-17 évesek. Felvetésemet egy kicsit megideologizált válasszal elutasitotta, az egyik legfiatalabb leánykára hivatkozva, aki aznap mindig ott haladt az élbolyba, és közölte, hogy sajnos másnap még több havon fogunk haladni, de azt megigérte, hogy megpróbál odafigyelni arra, hogy a sor ne szakadjon nagyon szét.

Gyönyörü napfényes reggelre ébredtünk, bár az éjjel hallottuk, hogy két órán keresztül nagy eső volt. Lassan én is megtaláltam a helyem, s a másik két fiú munkatárssal segitettünk sorba másoknak is lebontani és összecsomagolni a sátrakat.

Elkezdődött a második napi expedició. S hogy minden mindjárt jó legyen egy hatalmas hóföldön kezdtünk egy újabb magas hegyre ballagni. Az első 2OO méteren nagy lihegéssel tudtam tartani az iramot, ami csak azért nem lepett meg, mert előző nap szintén igy kezdtem. Reméltem, és úgy lett, hogy az első megálló után már felvette a tüdőm is a felgyorsitott lélegzési iramot, igy a továbbiakban sikerült ütemesen lélegezeni, függetlenül a kifejtett megeröltetéstől. A terep nehézségét azonban növelte, hogy kétszer is hatalmas sziklákon köveken lépdelve kellett kiegyensúlyozni a 25 kilós hátizsákkal az átkelést, igy itt már egészen jól érvényesült a kinyújtott segitő kezek szüksége és hatása, hiszen mindegyre kellett egyiket másikat segiteni a továbbhaladásban. Aztán egyszer csak eltévedtünk. Az eltérés nem volt nagy, alig 7OO métert kellett visszamennünk ahhoz, hogy egy folyón keresztül kialakult hóhidon átmenjünk. A csoportvezető kötelet rögzitett egy sziklához, átment, áthivott engem,én a derekam köré tekertem a kötelet, ő visszament, megfogta a kötél másik végét, és igy szépen lassan egyenként jött át a 14 ifjú a patakon, majd a csomagokat is áthozta a két főmunkatárs, s a végén a csoportvezető eloldotta a kötelet és vigan folytattuk útunkat a következő cél felé.

Az időjárás aznap azonban attól a perctől ellenünk dolgozott. Elkezdett esni az eső, hullni a hó, és nem akart volna megállni. Az elején nem is volt baj, hiszen mindenki fel volt készülve esőkabátokkal, hátizsákvédő esőhuzattal, de az eső és a hó jobban kitartott mint a felszerelés. Lassan a vizálló cipőkbe fentről befolyt a viz, a kabátok kivülről belülről eső, hó és izzadság miatt csuron vizesek lettek. Éhesek voltunk de nem volt ahol megállni.

Az ebédszünet megtartása Norvégia hegyeinek egyik legnevezetesebb része mellett dölt el: a „ Templomkapú ” szorostól egy kilóméternyire, egy hatalmas szikla mellett-alatt fogyasztottuk el vacogva uzsonnánkat, én személyesen egy kolbászdarabot egy szelet kenyérrel. A templomkapú két hatalmas szikla szemben való elhelyezkedése mellett talán egy tó elválasztó „ kapuja ” is lehetett, amit csak azért nem tudok biztosan, mert mindent hó boritott, hatalmas sűrű köd ereszkedett a „ kapura ” és környékére, s csak az általunk szünetre kihasznált hely melletti viz arra nyúlása árúlkodott arról, hogy talán a Ezékieli kép elevenedik meg elöttünk. ( Ez. 47.1 ) Ami biztos, hogy nem vettük az irányt egyenesen a megnevezett hely felé, hanem ebéd után a sziklacsopportot megkerülő úton folytattuk útunkat.


_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-23 19:51   
2004-04-23 16:39, bobe:

Kedves bobe,

Igazad van, a feleségem monta is, hogy azokat az információkat amelyekről a levelek keletkezése után rögtön kiderült, hogy tévesek javítsam ki, nem tettem. Így legalább kiderült, hogy követitek azt amit írok.

Egyébként valóban igazad van, sajnos a levél megírása idején nem néztem utánna, s abban a prospektusban amit a szervezők egyike adott a résztvevőknek ez így szerepelt. Én is abból inspirálódtam Köszi a kiegészítést.
_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 bobe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-23 16:39   
vitatkozni szeretnek veled Lacoka

Norvégia kb. akkora mint Németország, Franciaország és Olaszország együttvéve. 25O.OOO tó, megszámlálhatatlan folyó és több mint 3O% erdő szépiti, az alig lakott országot. Négyzetkilométerenként 1O lakost számlálnak, a például németországi 25O lakos per négyzetkilométerrel szemben.
Ezt hogy ertetted?
Nem tevedsz?
Norvegia terulete 324000negyzetkm ennel csak Olaszorszag kisebb. Nemetorszag mar nagyobb teruletues Franciaorszag is.


 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-23 15:42   
Egy az eddigi leirásokhoz képest kissebb tó 5OO méteres körzetében állitottuk fel a hegyeket meghoditani érkező kis csapat hat sátorát. Ez volt Haddergeiweida ismert nemzeti gyalogtúra parkjának az egyik lehetséges bejárata. A sátrunktól két méterre csörgedezett egy patakocska, melynek ha más nem a csobogása örök emlékeztető volt arra, hogy tennivaló van vagy lehet a hideg, hegycsúcsról érkező vizével. Igy mosdás, ivóviz, főzés, pancsolás minden belefért a nappali max. 11 °C esti max 4 °C fokba. S bár az első találkozás ezzel a „ hideggel ” – Gerában 25-3O °C fokot hagytunk – barátságtalan volt, s a merész locsipocsizás hamar átöltözésre kényszeritett, mégis a szinte harapható frisslevegő arcunkra egészséges piros foltokat csalt.

Számomra két nagy kérdés nehezitette az indulás elötti döntést: hogyan fogja birni a porckopásos, reumás térdem a megterhelést, másrészt, noha már négy hónapja nem cigarettázom, mégis kérdés volt, hogy elég lessz-e a hegyi levegő arra, hogy a körülöttünk sejtelmeskedve csalogató hegyeknek nekiinduljak.

A kis táborhelyet körülvevő három hegycsoportból csupán öt vizesésen zubogott alá a viz, hogy majd kettönként-hármanként csoportosuljanak, s végül mind a tóba találkozzanak.

A legnagyobb vizesés mentén indultunk el hárman fel a hegyre, hogy egyrészt kifürkészhessük, mi van a szinte mellettünk tornyosuló hegyek mögött, másrészt, hogy mindannyian meggyőződjünk arról, hogy legalább csomag nélkül képesek vagyunk 6OO métert ütemesen megmászni. A próba expedició sikerrel végződött: Láttuk, hogy a több mint négy méter széles és kb. 5-6 méter mély sziklahasadékban miként hajt térdet minden útba eső akadály a viz elött; megkisértett ugyan de ki nem próbáltuk, hogy átmenjünk egy helyen azon a hóhidon - valószinü a hegyekből egykor alázuduló hótömb fennakadásából maradhatott meg - amely az egyik oldalt összekötötte a másikkal, s noha erönkhöz képest nagy kövek leguritásával csiklandoztuk, hátha valahol megadja magát és igazolja óvatosságunkat, nem tette.

Este tiz óra volt, mire összegyültünk a tábortűz mellé teázgatni, megbeszélni a másnapi programot. A nap már a hegyek tetejének szintjén lebegett, s melegével becsapósan incselkedett, s úgy tünt ezzel nem is akar felhagyni, minha valamelyik kedvenc hegycsúcson megakadt volna. S noha megtudtam, hogy Norvégiában a hegyekben az európai nyár hideg tél marad, s hogy igazából sötét éjszaka nincs, mégis meglepődtem, amikor éjjel 12 órakor lefekvéskor ugyanaz a nappali fény áradt szét mint két vagy akár tizenkét órával azelött. S hogy meggyőzödjek róla, hogy nem csalás nem ámitás, éjjel szinte két óránként megébredtem és meglestem, hogy a nap egy kicsit körbejárt már ugyan az este megállapodott hegyek magasságán, s ha éppen nem láttam az csak azért volt, mert a felhők időközönként megpróbáltak daccosan ellenállni a nap erőszakosságának. A holdat ritkán láttuk, s ha mégis, akkor csak diszként, szégyenlősen meghúzódva az égbolt egyik „ sarkába ”, nem ingerelvén az „ örök világosság földjének ” ezidőbeli monopol fénypontját és forrását: a napot.

Másnap az első valódi készülődés napja volt. Kialakultak a sátorközösségeken belüli felelőségek: ki viszi az élelmiszert, ki viszi a főzőfelszerelést, ki viszi a sátrat stb. A mi csoportunkban rám a közös élelmiszer szállitásának terhe esett, ami mellett még a saját reggeli illetve a vándorruhák nem túl nagy súlyra való elosztása szükségeltetett. Minden elkészitett csomagot ( mindenkiét ) külön megmértek, s ha túl súlyos volt újracsomagoltattak. Lányoknál 17 kg volt a maximum, fiuknál 23 kg volt ajánlott. Az én csomagom, noha az előre látott szükségekhez képest minimális ruhakészletet csomagoltam, ( mint pl. 5 pár zokni, ebből kettő vastag vándorzokni, öt pár alsónadrág, hogy csak a legszükségesebbeket mondjam ) mindenki ugyanigy, - mindezt tiz nap kemény gyaloglásra – plusz az élelmiszer meg egyebek, mégis 26 kg lett. S noha ajánlották, hogy csomagoljak újra, se kedvem se lehetőségem nem volt ennél kevesebbet magamhoz venni, igy kb. 3 kg túlsúly állapittatott meg mindjárt az elején. ( utólag kiderült hogy akkor az önsúlyom sem volt kevesebb mint 95 kg, ennyire sikerült csinosodnom Németországba ) Csak az nyugtatott meg, hogy a másik két srácnak is 25 kilós csomagja volt, sőt mint utólag kiderült, majd mindenkinek legalább egy kilóval meghaladta a csomag az ajánlott súlyt.

A csomagolás után a csapat egy része a közeli hófoltra ment játszani, én egy újjabb magánexpedició keretében két egymás melletti kissebb vizesést látogattam meg szintén kb. 5-6OO méter magasan, hogy a lábaimat tovább edzzem. Nagy élvezettel kerestem a hatalmas sziklák között a legmegfelelőbb fel- illetve lejáratot.

Aznap estére a gyomrom valami ellen vad tiltakozásba kezdett. S bár sem sokat, sem nehéz ételt nem ettem, muszály volt akkor diétáznom, pontosabban elöbb csak citromos vizet, majd citromos teát, végül pedig egy kifejezetten ilyen problémákra hozott gyógyszercseppet ittam. Másnap reggelre minden helyre jött.


_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-23 15:41   
Ha túl gyors az iram szóljatok.
_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-22 22:43   

Az örök világosság földje

„ Wegen Norwegen, avagy egy norvégiai út rövid naplója “


Kedves mindannyian, kik kiváncsian várjátok Norvégiai tapasztalataim leirását!

Ime újra eljött a napja, hogy eddigi szokásaimhoz hiven, egy gondolatnyi levélkével elbeszéljem, mely történések bővitették az utobbi időkben az amúgy ( mint az eddigi leveleimkböl is kitünik ) eseménytelen életemet-életünket. Igy történik most az, hogy e levelemben megpróbálom leirni azt, ami az elmúlt három hét alatt velem illetve Edittel történt, együtt, de mégis külön-külön.

Mint a legutobbi általam irt levélből kitűnt, noha igazából nem készültem rá, mégis teljesült a vágyam: a gerai CVJM jóvoltából teljesen ingyen és bérmentve csatlakozhattam 17-ként ahhoz a csoporthoz, amely június 21-e és július 8-a között egy trekking turára indult Norvégiába.

A dolog azonban a felajánlás után nem csak felhötlenséggel, de kissebb megterheléssel is járt, hiszen az úthoz szükséges kellékekből nekem kb. 1% ha megvolt. Igy, azon a kb. 6O%-on kivül amit a barátunk kölcsön adott a túrára, még mindig maradt 39% beszerzendő dolog, ami egy kissebb vagyonba került. ( ezt otthon biztos soha nem tettem volna meg, nem csak azért mert valószinű nincs ami ehez kell, hanem mert pénzem sem lett volna soha rá ) Igy jutottam profi trekking cipőhöz, zoknikhoz, kalaphoz, napszemüveghez stb. A dolog nagy szervezkedéssel összeállt, eljött az indulás napja.

Őrült nagy erőfeszitéssel, de sikerrel szervezték össze a csomagolást azok hárman, akikhez én negyediknek csatlakoztam ( egy kissé meg nem érdemelve ) munkatársnak. Igy én már csak a szakszerű berakodásban segithettem, egyrészt a saját IKE Mercedes, másrészt egy nagyobb, bérelt Mercedes kisbuszba.

Kb. 3OO km-t Berlinig én, majd az eddig általam soha nem látott északnémetországi részen a társsófőr vezetett. Mikor megérkeztünk abba a kikötőbe ahol a Német-Svéd határátkelő volt, mig át nem léptük volt bennem egy kis görcs, hiszen soha nem éltem még át mit jelent egy német autóban, németek között, idegenként, nem EU-s országba átutazni.

Még az utleveleinket sem kérték, simán jutottunk fel életem első igazi tengeri teherhajójára, vagy ahogy még mondják komphajójára, amellyel este kb. 23-kor futottunk ki a hideg északra vezető Északi-Tengerre. Sokáig álltam kint a fedélzeten, mig a parti fényeket látni lehetett, s csak amikor már azok szinte teljesen a homályba merültek, akkor mentem le a hajófenéken található szalonok egyikébe aludni.

A kb. 4 órás hajóút után Svédországban szálltunk partra. Hajnali négy óra volt, mire a kikötőből az autópályára keveredtünk, ahol újra nekem volt a tisztem kb. 5OO km-t vezetni. Ezalatt adatott meg a Svéd napfelkeltét látnom, amiként a fagyos háttérből tör fel a hegyek mögül, és már napszemüveget igénylő erővel élénkiti és árnyalja a közeli erdők és a távoli hegyek változó szineit.

Gyorsan haladtunk, vagy csak a látvány tette az időt is szárnyalóvá? A Svéd földön megtett utolsó 2OO km-t újra a társsófőr vezette.

A Norvég határon újra én kerültem a kormánykerék mögé. Nem kis élvezettel kezdtük meg hát a cél-Skandináv ország szive felé való beutazást.

Norvégia kb. akkora mint Németország, Franciaország és Olaszország együttvéve. 25O.OOO tó, megszámlálhatatlan folyó és több mint 3O% erdő szépiti, az alig lakott országot. Négyzetkilométerenként 1O lakost számlálnak, a például németországi 25O lakos per négyzetkilométerrel szemben.

Oslo, mint főváros alig 45O.OOO lakost számlál, pedig a kb. 3.9 millió lakosú ország - a abszolút északi csücsökben fekvő - Bergen utáni második legnagyobb városa. Gyönyörü, nagy alapterületü kikötőváros, ahol az embernek már már az az érzése, hogy Velencéhez hasonlóan a tömegközlekedés nem is a szárazon, hanem vizen történik. Az autópálya igy kényszerüen csorgott a vizi csatornák mentén, s majd csak egy jó két órás „ városnézés “ után kerültünk ki az újabb célútra. Ez már „ csupán országút “ volt, amin a maximális megengedett sebesség, helységen kivűl 9O km/h, igy a továbbutazás lényegesen lelassult. Igy azonban ebben az iramban még sófőrként is volt időm újra meg újra elcsodálkozni azon, hogy miként lehet az, hogy például miután egy tó partján minimum 5O km-t utaztunk és végre elhagytuk, a következő kanyarba egy újjabb legalább az előző nagyságú, vagy akár nagyobb tó mellett utaztunk tovább. S hogy unalmas ne legyen a háttérbe mindig ott vonultak az egyre magasodó hegyek, melyek tetején itt-ott, majd egyre gyakrabban tüntek fel a hófoltok.

Időben, de kilométerben is, két nap és a szárazföldön összesen kb. 17OO kilométer után érkeztünk az első bázis táborhelyre, ahol két napot töltöttünk felkészülésre.

Folyt.köv.
_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-22 22:40   
Megtörtént a felosztás, most jön a közlés. Előre jelzem, hogy a levélben használt információkat magam is egy nekünk adott prospektusból olvastam el és tudtam meg, másrészt előre is elnézést kérek, ha helységnevek nem helyesen írodtak.

Remélem nektek is legalább olyan nagy élményt fog jelenteni az elolvasása mint egykor a családomnak, amiről jóanyám annakidején ezt írta: A család körbeülve hallgatta a regénybe illő leveled felolvasását.

Jó szorakozást!

 
 rigojanos  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-22 18:25   
2004-04-22 18:22, Lacoka:
-
Rendben. Mivel azonban valóban hosszú ( kilenc gépelt oldal ) megpróbálom úgy felosztani és több részletbe közölni ( egységekre ), hogy az emberek lassú, ütemes szuszogását elalvás esetén az asztalra koppant fej meg ne zavarja.


Valaki horkolasa majd felebreszt mindenkit

 
 Lacoka  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-22 18:22   
Rendben. Mivel azonban valóban hosszú ( kilenc gépelt oldal ) megpróbálom úgy felosztani és több részletbe közölni ( egységekre ), hogy az emberek lassú, ütemes szuszogását elalvás esetén az asztalra koppant fej meg ne zavarja.

Másrész elárulom, hogy ez annakidején levél formályában fogalmazódott meg, így kapta meg a családom, így ne lepődjetek meg a személyes hangnemtől és vonatkozásoktól.

Harmadsorban...Szerintem rá fogtok jönni, hogy miért volt számomra ez az út hihetetlenűl nagy élmény, és miért bír azóta is nagy jelentőséggel.

Egyszóval hamarosan megjelenik az első egység.
_________________
Szilágyi László
a pusztai predikátor

 
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 következő lap )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó