2017. november 21. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> Mi vagyunk! >> Portrék MON tagokról - másképpen!
Új topik indítása   Üzenet küldése
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-03-31 08:26   

Amadeus, aki szereti Mozartot

(portré, amelyből kihulltak a kérdések)


Az életem két-három-négy országban telt: Magyarországon, az NDK-ban, az NSZK- ban, a mostani egyesített Németországban. Valószínű, hogy később, nyugdíjas koromban, visszatelepszem Magyarországra.


Az élet kezdete


Nehéz időkben születtem, 1954 januárjában, Budakalászon. Budakalász Duna-menti kisközség volt, Budapest nyugati határában, a Pilis-hegység lábánál. Sok sváb lakta. Édesapám családja is.
Apám katona volt, szabadságot alig kapott, így egyéves koromban jelen lehettem az esküvőjükön. Testvérem nincs, így nem tanultam meg osztozkodni, igaz, nem is volt min... Nagyon szegények voltunk. Szüleim gyári munkásként helyezkedtek el, váltott műszakban dolgoztak, csupán hathetenként voltak együtt otthon. Emlékszem, hatéves koromig egy albérleti szobában laktunk, az udvar végén, messze az utcától. Arra is emlékszem, hogy a főbérlő fia velem pucoltatta meg a biciklijét.
Beteges gyermek voltam, megkaptam minden lehető gyermekbetegséget, beleértve a gyermekbénulást is: akkor még nem léteztek a Sabin-cseppek.
Kitűnő tanuló voltam, egészen az ötödik osztályig, akkor ugyanis bevezették az orosz nyelvet, amelyből azonnal megbuktam! Mégsem ismételtem osztályt: nyáron, a kórházban, annyit magoltam, hogy pótvizsgán átengedtek.
A legtöbb nyári vakációm munkával telt: apám vagy anyám munkahelyén ügyködtem, vagy pedig egy bolgárkertésznél. Ja igen, egyszer voltam a szakszervezettel nyaralni is! Az általános iskola elvégeztével szakmunkásképzőbe kerültem. Sajnos, nem kérdezte senki, mihez lenne kedvem, az volt a lényeg, hogy ne lógjak anyám nyakán. Ebből gondolható, hogy kettőnk viszonya nem alakult valami szerencsésen... Egyszóval: vasasnak adtak, pedig bútorasztalos szerettem volna lenni. Imádok fával dolgozni, nagyon hálás anyag. A mai napig sajnálom, hogy nem álltam ellen... Mindegy: kitanultam, és valami hasznát is láttam: elég ügyes kezű lettem. Igaz, nagyon sok mesterségem volt: nyomdai géplakatos, teherautó-sofőr, anyagbeszerző, dolgoztam az építőiparban, voltam takarító-vállalkozó, gyógyszergyári lakatos, önkormányzati előadó, adótanácsos, hogy csak pár mesterséget említsek.
Vissza a kezdetekhez: sokat csavarogtam a többi, szintén utcanevelte gyermekkel. Amikor pedig meguntam az anyai pofonokat, elindultam világot látni: tizennyolc-évesen, 1972-ben, kimentem három évre az akkori NDK-ba. Vagyis Kelet-Berlinbe.

A zene

A zene mindig fontos volt számomra. De nem foglalkozás lett, hanem szerelem.
Már gyermekkoromban sokat énekeltem. Valamikor alsó tagozatos koromban kaptam egy rozoga gitárt,
Folyvást azt nyaggattam az udvaron... a kutyám keservesen vonyított közben... nem lehetett valami nagy zenei élmény...Ö volt az elsö és egyben utolsó öszinte kritikusom.
Nemcsak a komoly zenét szeretem, hanem minden olyat, amit hangszerrel „csinálnak”, számítógép nélkül. Nincs számomra nagyobb élvezet, mint egy énekes, aki zongorán vagy gitáron kíséri magát. Így a klasszikusok mellett Elton John lett az első számú kedvencem. A komolyzenét stresszoldó, nyugtató drogként fedeztem fel, valamikor tizenéves koromban. Ugyanis elérkezett a nap, amikor rájöttem: kiolvastam a budakalászi könyvtár összes kötetét, és más valamit kellett keresnem, hogy elbújhassak a környezetem elől, hogy kialakíthassam a magam kis világát. Így fedeztem fel a komolyzenét.
Jómagam is énekelgetek egy vegyeskórusban, a repertoárunkban megfér a néger egyházi zene és a klasszikus rock-pop is. Otthon, magunknak, gitárral énekelgetek.
Hogy ne feledjem: ugye, az internetes nevem Amadeus. Nem véletlenül.

Az NDK

A hatvanas évek végén, hetvenes éves elején Magyarország és az NKD között megszületett egy egyezmény, amelynek alapján a magyar fiatalok kimehettek három évre az NDK-ba, „szakmai gyakorlatot szerezni”. Értsd: az NDK-ban akkor munkaerőhiány volt.
Kaptam az alkalmon, jelentkeztem, s miután a vállalati KISZ-titkár megbízhatónak tartott, elszerződhettem egy berlini nyomdába, géplakatosként. Részt vettünk egy gyorstalpalói német tanfolyamon, s utána: Irány az NDK!
Amikor kimentem,
Nem beszéltem németül .Igaz, apai ágon sváb családból származom, a nevem is német (söt, azóta a Ferencböl is Franz lett), de anyám tiszta magyar, tehát otthon csak magyarul beszéltünk. Akkortájt például nem értettem meg apai nagyanyámat sem, aki sváb-magyar keveréknyelven beszélt.
Berlinben aztán megtanultam... berliniül.. Aranyéletem volt, amit alaposan ki is használtam. A nyomdában az átlagon felül kerestünk, a szállásunkért alig fizettünk, élveztem a fiatalságomat, a szabadságomat. Nagyon sokat jártam haza látogatóba, olcsó volt a repülőgép, egy óra alatt Pesten voltam. Erre az időre esett a berlini Világifjúsági
Találkozó is, addigra már olyan jó beszéltem németül, hogy két hétre felmentettek a munka alól, és a magyar küldöttségnek tolmácsoltam. Ez leginkább abból állott, hogy a Bergendy-együttessel, Hofi Gézával és Antal Imre zongoraművész-tévésztárral jártuk a várost, este pedig hatalmas buikon vettünk részt, a Magyar Kultúra Házában.
Mit mondjak? „Politikai munkámért”megkaptam a Kiváló KISZ-Aktivista nevű kitüntetést. A pártba már nem vettek fel, mert hosszúra növesztettem a hajam, és így nem feleltem meg a szocialista/ kommunista ifjú szerepének. Úgy kellett nekem!
A nyomda nem volt messze a berlini faltól, az emeletről naponta megbámultam Nyugat-Berlint, és álmodoztam... Ha én egyszer az életben eljutnék oda...
Most azt mondom, mindennek ellenére ez a három berlini év volt életem legszebb szakasza...
A gondtalanság, fiatalság miatt...

Vissza haza

1975-ben lejárt a három évem, visszamentem Magyarországra, es egy pesti textilüzemben dolgoztam. Amúgy sem vesztegettem az időmet: ennek az esztendőnek köszönhető, hogy megszületett a fiam, aki 12 éves kora óta itt él, a közelemben.
Hanem az történt, hogy meghívó levelet kaptam a nyugat-németországi rokonaimtól, s beadtam az útlevélkérelmemet. Nem hittem volna, hogy elengednek, de a kérelmet aláírta a:
1. párttikár
2. .KISZ-titkár
3. szakszervezeti titkár
4. gyárigazgató
5. honvédség helyi parancsnoka
6. meg még mások. (A helyi plébánosnak nem kellett)
Egy szép napon kezembe vehettm az útlevelet. Nem mondtam senkinek, de én már tudtam: nincs visszaút.

NSZK

Stuttgart mellett élő rokonaim tárt karokkal fogadtak, nem csodálkoztak el azon, hogy nem akarok visszamenni.
Be kell vallanom, Stuttgartban ért jó néhány meglepetés.
Először is elcsodálkoztam, hogy milyen tisztaság van az utcákon, a tereken.
Másodsorban meglepett, hogy alig-alig értem az embereket,
akik sváb tájszólásban beszéltek, én pedig berliniül...
Harmadszorra pedig elképedtem azon, hogy létezik a szabad véleménynyilvánítás, minden következmény nélkül.
Negyedsorban az tűnt fel, hogy nincsen éjszakai élet! Egy olyan világvárosban, mint Stuttgart, éjszaka 11-kor bezárnak a szórakozóhelyek! Nem ezt láttam a magyarországi tévében. Ott azt mutatták, hogy rohad a kapitalista erkölcs...

Egy évig a rokonoknál laktam, aztán munkát és lakást találtam. Pár évig eltartott, amíg megszoktam új környezetemet, Németországnak akkor nem voltak gazdasági problémái, az idegenekkel szemben is kevesebb volt az előítélet, mint most.
Fél év alatt megkaptam az állampolgárságot, hála annak, hogy szüleim megtartották a német családnevet, az akkori magyarországi politikai nyomás ellenére is.
Jó sok munkahelyen megfordultam, míg végül kikötöttem Ulmban, 1980-ban.
1981-ben beléptem a Magyar Kultúregyesületbe, amelynek most pár napja az alelnöke lettem.


A Magyar Kultúregyesület

Az Ulmi Magyar Kultúregyesület 1976-ban alakult meg a helybéli magyar közösség 18 tagjának kezdeményezésére és részvételével.
1982-óta „saját” helyiségekkel rendelkezik.
Tagjainak száma ma kb 110.

Az egyesület programkínálata sokszínű: filmbemutatók, társas kirándulások, megemlékezések, zenés rendezvények, irodalmi estek, előadások a társadalom- és természettudományok köréből közös kirándulások stb.
Az egyesület célkitűzése az alapítás óta nem változott, a magyar kultúra ápolását és terjesztését tartja feladatának. Ehhez felhasználja a tömegkommunikációs eszközöket is.
Minden szombaton 9 órai kezdettel egyórás magyar nyelvű műsort sugároz a Radio Free FM 102,6 MHz-es frekvenciáján.
A Klub címmel újságot is készítünk, mely időközben a az Országos Széchényi Könyvtár archívumában is megtalálható.





Még mindig Ulm

Itt ismertem meg az élettársamat is, akit sajnos 12 éves harmonikus kapcsolat után elragadott egy súlyos betegség. Nagyon megviselt a halála, majdnem kisiklottam. Miután magamhoz tértem, elvégeztem az üzemgazdászi szakközépiskolát, s azonnal elhelyezkedtem az ulmi önkormányzatnál. Feladatom a városi tulajdonban levő épületek bérszerződéseinek a kezelése. Emellett vállalkozók könyvelését, adóbevallását végzem.


Internetes szerelem

Pár nélkül maradván, a csetin kerestem partnert.
Hat évvel ezelőtt elkezdtem magyar csetoldalakra járn, ahol felfigyelt rám egy kedves asszony, Budapest mellől. Majdnem egy évig csak csetiztünk. Ilymódon sokkal jobban megismeri egymást két ember, mint a személyes találkozások során.
Mit mondjak? ”Kiskedvessel” idén ünnepeljük az ötödik házassági évfordulónkat. Judit megajándékozott még három gyerekkel, aki az első házasságából született, a huszonkét éves ikerlányokkal, s a huszonhat éves fiúval. Nem, mi már nem tervezünk gyermeket..


A hobbik

Az éneklést is ide számítom. A kórussal rendszeresen fellépünk, s ez bizony sok idét igényel.
Van egy szép kertünk, tavasztól őszig szinte naponta kint vagyunk, mindig akad ott munka...
Esténként a számítógépnél ülök, vagy Judittal társasjátékozunk. Természetesen sokat olvasunk, minden este legalább egy órát. Könyvtekintetben mindenevök vagyunk, de azért egy bizonyos szintet el kell érnie annak a könyvnek... Az a szerencsém, hogy két nyelven olvasok, s így eredetiben olvashatom mind a magyar, mind pedig a német klasszikusokat is.

A magyarság

Az ablakokban muskátlik virágoznak, és egy-két magyar dísztányér is lóg a konyhában.
Egyébként kétszobás, erkélyes lakásunk van, nagyon kényelmesen berendezve, a mi ízlésünknek-igényünknek megfelelően. Nem pedig valami nemzeti, magyar vagy sváb- kánon alapján.
Sose töltöttek el nagy nemzeti érzelmek. Már fiatal koromtól európainak vallom magam... Hogy mi köt a magyar nyelvhez? Hát az anyanyelvem magyar. A német csak az apanyelvem... Ráadásul felnőttként tanultam meg.
Magyarországhoz az köt, hogy ott születtem, ott növekedtem, és ott tanultam meg írni-olvasni. És hogy ott élnek a szüleim. És hogy valószínűleg mi is visszaköltözünk, nyugdíjas koromban.

Ferencz Zsuzsanna


 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-12-05 04:00   
Az alábbi interjút sajnos nem én készitettem, hanem Hajdú Mónika. Vagyis Zuloaga, Zuló. Megjelent a Hetedhéthatár cimű lapban is.

Hajdú Mónika - Spanyolország, Bilbao

Háromszögről négyszemszögből
Beszélgetés Tessényi Györgyi gyógypedagógussal
Tavaly, a Hetedhéthatár három májusi számában, Bandi András távinterjú sorozatot készített Veress Zoltánnal, a Svédországban élő kolozsvári származású íróval, költővel, az Erdélyi Könyv Egylet (EKE) létrehozójával. Ebben az írásban szerepeltek a következő sorok: „- Amint tudom, Svédországban sem ,ültél a babérjaidon’, alig melegedtél meg sorstársaid tábortüzénél, máris egy újabb vállalkozásba kezdtél. Hogyan született meg az EKE (Erdélyi Könyv Egylet) gondolata? Kiket céloztál meg ezzel a sorozattal? Kik álltak melléd valóra váltani ezt az álmot?” Azt hiszem ezek a sorok szorosan összefüggenek veled is. Meséltél nekem egyszer egy telefoncsörgésről. Hogy is volt?

Fordított irányú volt a telefoncsörgés, vagyis a kapcsolatunk megelőzte az EKE-t. Bodor Palitól Budapestről kaptam szép levelet, amelyben Veresséket szívemre kötötte, hogy ők épp azok az emberek, akikért kell valamit tenni. Egy telefonszám is szerepelt a levélben, azé a lakásé, ahol emigráns életük elkezdődött, ahova Zoli és Magdus abban az órában (vagy percben?) érkeztek, amikor a levél olvasása után felhívtam őket. Ezt ők meghatónak találták, én egy szép barátság jó ómeneként.

Ez hány éve történt?

Ha nagyot nem tévedek, 17 éve, legalábbis ebben erősítettek meg a stockholmi beszélgetések - én nem számolom az időt olyan pontosan, mea culpa.

Gondolom ez idő alatt kellemes munkakapcsolat is kialakult köztetek a baráti mellett. Mi a szereped/feladatod Svájcban az EKE-t illetően?

A munka csak az EKE-vel kezdődött, ha az erdélyi ügyekbe való közreműködéstől eltekintünk. De ez csak most jut eszembe. A Bolyai Egyetem sorsa felkavart, és emiatt az Amnesty International-ban is sok olyan erdélyi ügyet bevittem, ami a Veressékhez való kapcsolat nélkül nem érintett volna annyira közelről. Az EKE-ben a szerepem elég szimpla, hisz abból a praktikus elgondolásból indult ki, hogy túl sok a költség a pénzek küldözgetésével Svédországba az évi egy kötet miatt, sokkal egyszerűbb lenne egy itteni csekkszámla, amire az összes svájci előfizető elküldi az összeget, én meg továbbítom és elszámolok, valamint egy idő óta az év eleji üdvözlő sorokat az új könyv ígéretében elküldöm. De sokszor egyenest hozzám fordultak azok az előfizetők, akiknek kérdésük volt vagy valami speciális kívánságuk.

Csak „svájci” előfizetők vannak? Egyáltalán mire fizetnek elő? Hogy is van ez az évi egy kötet?

Itt Svájcban igen, de az EKE elsősorban Svédországban, Finnországban, Dániában, Hollandiában, Németországban, Ausztriában, Izraelben, USA-ban létező, évi egyszeri befizetéssel (tagsági díj) működő, egy könyvet kiadó egyesület. Ezt a kötetet Veressék készítik elő, eleinte csak erdélyi (különösen ott is élő) magyar írók írásaiból. A nyitás Erdély határain túlra a 12. könyv után következett be, hogy a világszerte élő magyarok is képviselve legyenek írásaikkal, ami volt akinek nem tetszett, hisz mindig vannak konzervatív erők, akik szeretnék a tegnapit örökre megtartani és ami erdélyi az legyen az. Ez viszont minőségi és emberi megalkuvást is jelentene, tehát a nyitás szükségszerű és szép tett volt Veresséktől.

Felsorolnád eddig milyen könyvek jelentek meg?

Az a 12 könyv, ami 1991-2002 között jelent meg, az Erdély Kövei sorozatcímet viselte: Vándor idő balladája (Krónika 89-90); Bajor Andor: Ima az üldözőkért; Kék álhalál (Mai erdélyi elbeszélők); Gazda József, Tófalvi Zoltán: Kövek egy siratófalhoz; Sokszemközt (Emigráns és otthon élő erdélyi magyarok dialógusa); Győzni humorral; Egy kisebbség kisebbségei; Lászlóffy Aladár: A seregek ura; Kozma Mária: Asszonyfa; Határtalan hazában (Ezredfordulós töprengések); Kuszalik Péter: Leveleskönyv; Évek az ezerszázból (Kortárs erdélyi történészek). 2003 óta Határtalan hazában a sorozat címe, ennek első kötete: A szétszórtság arénája, amit 2004-ben követett a Kő, bronz, buldózer (Láthatatlan és újra látható emlékműveink).

Mi lesz a következő koprodukciós könyv?

A 2005-ös kötet címe a Túlélő falvak lesz, ha nem változik meg valami okból.

Az idén nyáron találkoztál Veressékkel Stockholmban. 17 éve ez volt az első személyes találkozás?

Nem, az első Budapesten volt, a tizedik könyv ünnepélyes megjelenése alkalmával. Aztán egyre kérdezték Stockholmból (minden telefon ezzel zárult): mikor jössz el hozzánk? E nyári hirtelen döntésemmel lett a bizonytalanság immár szép emlékezés.

Milyen emberek Veressék?

Társaságukban azonnal jól éreztem magam, nagyon halk szavú, átgondolt, beleérző, jó hallgatók és fantasztikusan jól mesélő emberek. Azonnal éreztem, intenzív napok várnak rám velük. Rendkívül érdeklődőek, lelkiismeretesek és pontosak! Azt gondoltam, hogy sok könyvük lesz, de azt el sem tudtam volna képzelni, hogy ebben a hatalmas könyvtárban micsoda rend van! Magdusnak pedig van egy gyűjtőszenvedélye is, amin legalább úgy elámultam, mint a könyvek katonás sorain. Porcelán csészéket, a hozzájuk tartozó csészealjakkal, mindből egyet úgy gyűjtött össze, hogy azt érzed hirtelen, micsoda nagy társaságba csöppentél, kik vannak itt körülötted? Minden kor, minden országa, minden színe és formája itt van! Óvni, ápolni való darabok ezek, élettörténetek, akár a könyvek! Mint házaspár nagyszerűen összeszokott, egymást fantasztikusan ismerő és tisztelő emberek, akik ha nincsenek is mindig azonos véleményen, megértik egymást akkor is. Ez is művészet! Szeretetük úgy a családé, mint a kibővített nagy családé is, úgy éreztem magam velük, mintha legkedvesebb rokonaimmal lettem volna. Egy percre sem feszélyezetten, zavaró egyedként, pedig vendégeik sokan vannak! Túl sokan is!

Azt mondtad nekem, hogy utazásod észak felé teljesen lenyűgöző élmény volt, először jártál az Északi-sarkhoz közel, és nagyon kíváncsi voltál ezt észre lehet-e venni? Nos?

Igen, valami nagy várakozással repültem, mint aki arra számít, hogy az élet új színeket, ízeket, formákat tartogatna az északi pólushoz közelítőknek. Abból indultam ki, hogy a kontraszt mindenképp erőteljesebb, a napsugarak más szögből világítják a tájat és az emberek egy rövid nyár alatt felfokozottan örülnek a fénynek. A legcsodásabb kék üvegkelyheket, tálakat a svédek csinálják, ez is egy vetülete annak, amit a hosszú sötét hónapok fény utáni vágyódása tett olyan csodálatossá. Egy ilyet hazahoztam, hogy tovább maradjon meg bennem, ami szépséget láthattam felhőjátékban, a víz és égbolt találkozásában, a színek végtelen tisztaságában, a gránit tömbök súlyos hatalmában.

Ez csodás! Akár a hited a szakmádban, mint bármi másban, ahova kezedet nyújtod.

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-11-04 23:09   
Ime, ezt en teszem fel, egy ujabb MON taggal keszult interju, mely alanya ezuttal az eddigi kerdezo, Ferencz Zsuzsa, es elkovetoje pedig Hajdu Monika, akit a MON berkein belul fokent Zuloaganak ismernek.

Na tehat, ime az interju:


Hajdú Mónika - Spanyolország, Bilbao

Kortárs irodalom és (üzlet)politika − Hogy kik és mik vannak?
Beszélgetés Ferencz Zsuzsanna írónővel

Kedves Zsuzsa! Tudsz úszni?

Igen, tudok.


Szerencséd! Bedoblak a mélyvízbe. Milyen érzés a XXI. században romániai magyar írónak lenni?

Határozottan jó, hogy létezik a XXI. század, és hogy Romániában még élnek magyar írók. Viszont határozottan rossz, ami a XXI. századdal, Romániával és külön a magyar írókkal történik. Tehát egy romániai magyar tollforgató részben jól, részben pedig rosszul érzi magát. De legrosszabbul mégis akkor megy neki, amikor nem ír. Vagy amikor nem olvassák el, amit ír.

Legutóbbi köteted, melynek folytatásán − tudomásom szerint − jelenleg is dolgozol, az Irodalmi Jelen Könyvek Kiadó gondozásában, Kik és Mik címmel látott napvilágot, másnak holdvilágot (éjszakai olvasás). A kötetben 181 realitásízű rövid történet kap helyet iróniával dinsztelve, néhol keserű mandulazamattal, máshol pikáns paprikával fűszerezve, hogy kiizzadja belőle magát például a politika … elvörösödve. Hogyan ünnepli Kik és Mik az egyéves születésnapját?Jól vagy rosszul érzi magát?

Ez a Kik és Mik számomra „a törököt fogtam, nem enged” tipikus esete. Most, az egyéves születésnapon, mégis úgy érzem, befejeztem a könyvet: még negyvenegy „kiket” írtam hozzá, s talán most már békén hagynak a törökök. Az Irodalmi Jelen megígérte, hogy megjelenteti a második, bővített kiadást is. Itt zárójelben megjegyzem, az aradi IJK nagyon fiatal kiadó, nem sokkal idősebb a Kiknél − Miknél, viszont valószínűleg tőle várható a romániai magyar könyvkiadás megreformálása. Mi a titka? A legnagyobb rejtély az, hogy a tulajdonos, Böszörményi Zoltán különös keverék: sikeres üzletember és jó költő. Más szavakkal: van pénze, és szereti a könyvet.
14 könyvet írtam, de így még sose jártam: úgy érzem, hiába kitaláció ez a Kik és Mik valós személyek, akik folyvást fickándoznak, hogy eljussanak az olvasókhoz. Sajnos, a könyvterjesztés nevű akadály nem érzi ugyanezt. Sőt. Megemlíteném, hogyan jártam a budapesti Írók Könyvesboltjával, azzal az egyedüli magyarországi könyvüzlettel, ahol a kötet kapható(???). Többen panaszkodtak, hogy a könyvemet nem találták meg ott, azt a választ kapták, elfogyott. Mások megtalálták, amikor a számítógépben keresték, s felhívták az eladó figyelmét. Magam megtaláltam a kötetet az üzlet honlapján, viszont telefonon azt a választ kaptam, nincs belőle már egyetlen példány sem. Ugyanakkor a könyvüzlet figyelmeztette a kiadómat, senki sem vásárolja a kötetet. Vagyis: Itt a piros, hol a piros. Az ilyenszerű taktikák nem használnak egyetlen könyvnek sem, a kiadónak és az olvasónak sem, sőt a könyvesboltnak sem. Akkor kinek használ? A múltkori interjúdban Dési Péter szólt a könyvkiadás piacfüggőségéről. Mégis, azt hiszem, az én esetemben üzletellenes érdektelenségről van szó.
Bizony Kik nagyon megsértődött.
Tehát érzelmei felemásak. Amikor nagyon szomorú, arra gondol, hátha mégis annak az olvasónak van igaza, aki azt írta: Kik a felnőttekhez szóló Kisherceg. Igaz, más meg azt írta, vécépapír…
Az első születésnapon majdnem elkészült a kibővített kötet német fordítása, Karlheinz Schweitzer tollából s a román fordító, Masa Dinescu is mélezett, hogy rövidesen kész a munkával.
Én pedig, Kikkel és Mikkel együtt, szorongva figyelem: vajon a román és a német olvasóhoz hamarabb eljut-e a könyvem, mint a magyarországiakhoz? Igaz, eljutott az Északi Sark közelébe, Tasmániába, stb. a MON (Hetedhéthatár 2004. 06. 11. − MON cikk – a szerző megjegyzése) révén, ahol külön rovatot kapott. Az is igaz, hogy az Irodalmi Jelen c. folyóirat minden számában megjelenik két új Kik, A Nap című székelyföldi napilap minden számában pedig egy-egy régebbi Kik látja meg a nap világát. Ám nyilván a magyar irodalom központja Budapest.
Állítólag mindenki azt vallja, a magyar irodalom egységes… Akkor viszont beletartozik az a könyv is, amelyet esetleg Bukarestben vagy Bilbaóban írnak.

Úgy tudom, a könyvedet felterjesztették a Romániai Írószövetség prózadíjára. Mi hír róla?

Nem tudom. Júniusban szokták adni a díjakat, ez évben az Írószövetségnek nem volt pénze.

A felterjesztés már önmagában azért is elismerés, amihez szeretnék így nyilvánosan is gratulálni, mert Bukarestben írtad a könyvedet, magyarul.

Igen, nagyrészt Bukarestben. Viszont a Székelyföldön kezdtem el írni, a homoródszentpéteri parasztházamban, egy matekfüzetbe, mert nem akadt más papír. Kolozsvári vagyok, Bukarestben élek, de valami homályos okból homoródszentpéterinek érzem magam, holott a házat csak 1990-ben vásároltam. Lehet, azért, mert ott valahogy természetes magyarnak lennem. Bukarestben nem. Még valami fura földrajz: Bukarest messzebb van Erdélytől és Magyarországtól, mint Honolulu.

Nem Hawaii tehet róla. Viszont eszembe jut erről az abszurdumról egy idézet?
„… − Hát melyik országban laknak a magyarok?
− Magyarországon.
− Aminek fővárosa Bukarest?
− Nem, nem. Magyarország fővárosa Budapest…”
Ismerős?

Legalább annyira ismerős, mint az a mondat, hogy: „ maga bukaresti, tehát román”.

Ezt viszont nem Örkény mondta, akit személyesen ismertél. Milyen benyomást tett rád az egypercesek nagymestere?

Akkor még nagyon zöldfülű voltam, elteltem saját „tollforgatásommal”, mint általában a kezdők. Viszont borzasztóan, fájdalmasan irigyeltem Örkény szellemét és tollát.

Tanácsolt az akkor kezdő Ferencz Zsuzsának olyat, ami végigkísért eddigi pályádon?

Ő nem tanácsolt semmit. Nyilván tudta, hogy a tanácsokat nem szokás megfogadni. Viszont Kik adott tanácsot, ha nem is direktben. Idézem: „Kétféle könyv létezik. Az egyik mindenről szól, a másik meg semmiről.” Világos: olyan könyveket kell írni, amelyek mindenről szólnak.

Szakmádat tekintve újságíró vagy. Az újság mellett írsz (mindenről szóló) könyveket vagy mellettük írsz még újságot is?

Igen, újságot is írok még. Németül úgyszintén.
Voltam tévériporter, rádióriporter, specriporter. Főleg művészettel foglalkoztam, kedvenc műfajom a portré és a művészi dokumentum. Legnagyobb élményem, amikor 1980-ban elküldtek mezőgazdasági riportra, holott a vetést az aratástól nem tudtam megkülönböztetni.

Hamarabb kellett volna megvenni a homoródszentpéteri házat. Persze biztos vagyok benne, hogy jól feltaláltad magad. Ami más, mint önmagunk felfedezése.
Kedves Zsuzsa! Csak a te soraiddal tudom itt és most befejezni a beszélgetést. Hiába nekem írtad őket, úgy érzem mindenkihez szólnak, hisz bárki felismerheti benne önmagát, ha saját életére fordítja le szavaid. Egyben köszönöm értékes gondolataid!

„… te is tudod, hogy saját magadat csak pillanatokra fogod felfedezni. Persze, a saját könyvekkel is az a helyzet, hogy néha pillanatokra tetszenek, s máskor meg úgy tűnik, semmiség az egész. De ezekért a pillanatokért érdemes élni.” – Ferencz Zsuzsanna


*(az interju megjelent meg a Hetedhethatar c. magyarorszagi lapban is).

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-06-17 04:11   
Harminchat év után

Amikor megszülettem, a család fiút várt, így kaptam a Tessényi Györgyi nevet. Most Georgina a nevem, itt Svájcban ki tudná kiejteni azt, hogy Györgyi?
Van, akit megtáncoltat az élet, van, aki szép simán eljut bárhova. Engem megtáncoltatott. Az én életem olyan töredékes, mint a történelem, amely bizony dúlt majdnem mindvégig. De nem úgy érzem, hogy legyőztek az események, a család (amelybe beleszülettem), a körülmények (amelyeket nem én választottam). Azt hiszem, bátor vagyok, ismerem a veszélyeket, de nem riadok vissza. Legfeljebb elvágódom, s felkelek újra.

A magyar családom

Budapesten jöttem a világra, 1941 október 11.-én. Huszonegyéves édesanyám a Felvidékről érkezett, huszonnégyéves édesapám bácskai származású volt, de kamaszkora óta Pesten élt. Gyermeknek is, unokának is első voltam, talán kezdetben ezért vett körül a család annyi melegséggel. Amúgy a családom hihetetlenül bonyolult, mondhatni, vad keveredés, a legellentétesebb világok kerültek össze, és küzdöttek egymással. Édesanyám törökverő, nemesi, katolikus család sarja, gazdagok is voltak a XIX. század közepéig, egyik ősöm a szabadságharc idején a komáromi várban volt rangos védő. A Kisfaludy név is megtalálható a családban, egy nagyon rossz házasság kapcsán.
Az édesanyám egyetlen gyermeke egy (akkori kifejezéssel élve) törvénytelenül született, fiatalon férjhez ment Mamikának és egy nála tizenhat évvel idősebb, elmagyarosodott szlovák férfinek. Erről a nagyapámról kevés jót hallottam a családban, pedig tehetséges volt: hat nyelvet beszélt, sokat segített az írástudatlan parasztoknak. De mulatós volt, és Mamikával aligha volt boldog. Egyetlen éjszaka alatt elverte, amit a felesége összespórolt, így lett Mamika emancipált nő a múlt század elején! Harmincnyolcéves korában aztán víg özvegy lett, akin nem győzött eleget csodálkozni vejének puritán családja!
Édesanyám Kassán tanult, kolostori iskolában, kereskedelmi középiskolában. Tizenkilencéves korában aztán egy budapesti látogatás során megismerte édesapámat, a methodista szuperintendens öt gyermeke közül a legfiatalabbat, aki gyönyörű szép volt, becsületes és nagyon jó. Mindmáig az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy hajlíthatatlan, csupa akaraterő. Műszerésznek tanult, de csak rövid ideig dolgozott egy hadiüzemben, aztán behívták munkaszolgálatba. Később egy pékség kifutója lett, majd a Mezőkémiában dolgozott, aztán a Szeszforgalmi vállalat (az egykori, államosított Unicum) telepvezetője lett. Nem vitte semmire. A család (közben megszületett a húgom és a bátyám) éhen is halhatott volna, ha nem segítenek bennünket a nagyszülők. Édesanyám sem keresett valami sokat, a Vendéglátó vállalatban számlázott, leltározott.
Az apai rokonság? Nagyapám, Kossuth egyik unokatestvérének unokája, felsorolta az ősöket, Mária Terézia alatt Bácskába települt németek voltak, csupa aszkétikus protestáns, aztán nagyanyámmal az erdélyi kézművesek szép hagyománya is részünk lett. Nagyapám, mint említettem, a Magyarországon nagyon kicsi methodista egyház szuperintendense volt. 1948-ben, amikor nagymamámmal egy svájci egyházi konferenciára készült, az AVO be akarta szervezni. Ezért nem is jöttek vissza, Svájcban maradtak, majd két év múlva az Államokba települtek. Nagymamám számára igazi tragédiát jelentett a haza elvesztése. Egyszer láttam viszont őket, sok-sok évre rá, Pasadenában. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy magam épp húsz évvel nagyapám után költöztem Svájcba.
Ennyi sok keveredés után lettem én magyar gyermek, de az idegenség érzete mindig megvolt bennem.
Sose akartam methodista lenni, evangélikus vagyok.(Nem is hiszem, hogy egy-egy egyházi dogma, egy-egy vallás az egyedül üdvözítő. A svájciak komolyan veszik az ökumeniát).
Mit mondjak, jobb lett volna valami egyszerűbb családba születnem. Sokáig tartott, amíg a sok mozaikrészecskét összeilleszthettem. A legszörnyűbb a sok ellentét volt, és mindenki azt hitte, övé az igazság. Nem folytak nyílt viták, de mindenki elmondta nekem, mi a véleménye a másikról. Egy gyermeket megbolondít, ha a nagynéni az édesanyját nem tartja valami sokra, ha a nagyszülők a másik vallását képtelenek elviselni. Aztán nagy feszültséget keltett a megélt szegénység és a nemesi ősök legendája közötti különbség, főként, mert az utóbbiak igazi magyar hazafiak voltak, (nem pedig holmi szlovákok). Nagy könyvéhség élt bennem, viszont a szüleim idegenek maradtak a magyar irodalomban és az általános műveltségben. Később találtam magamnak „szellemi anyát” Budapesten, Ági barátnőm személyében.
Azt hiszem, jó, ha egy gyermek érzi a kölcsönös csodálatot és szeretetet a családban, és nem neki kell igazságot tennie, ki a bűnös és ki nem.
Édesanyám másfél éve meghalt, édesapám most tölti be a nyolcvannyolcadik életévet. A testvéreim is Budapesten élnek. Három évvel fiatalabb húgom ügykezelő, két lánya van, és két unokája. Az öcsém hat évvel fiatalabb nálam, autóbolond, valami bank autószakértője, két gyermeke van. Évente kétszer-háromszor megyek Magyarországra, a húgommal erősebb a kapcsolat, de valójában mindhárman nagyon különbözünk. Sajnos, a jelenlegi politikai árok a húgomat és az öcsémet nagyon eltávolította egymástól.

Az életem

Egérszürke napközibe jártam mialatt a Szív utcai általánosban voltam kisdiák. Ahol a tanítónő valósággal vallatóra fogott: mit küld nekünk Svájcból a disszidált nagyapám? Ezt követően, az Andrássy úti Varga Katalin gimnáziumban, remek tanáraim voltak. Másodikban, 1956-ban, az osztály zöme eltűnt Nyugatra. 1959-ben, jeles érettségi után, végül felvettek a Gyógypedagógiai Főiskolára, bár a KISZ ellenezte, egyházi kapcsolataim miatt.
Még nem említettem, hogy a gyógypedagógia és a számomra az életet jelentő könyvek mellett a zenéért is rajongtam. Főiskolás koromban jelentkeztem az Egyetemi kórusba, s azontúl évente külföldi fellépésre is elvittek. Így ismertem meg, az ötödik út alkalmával, a férjemet. De ne hallgassak életem talán legszörnyűbb időszakáról sem: négy évig dolgoztam Tatabányán. A főiskolán a tanulmányi osztály és a marxista tanszék „rajtam tartotta a szemét”. Az állások megpályázásakor felvilágosítottak, ne is álmodjak Budapestről. Valaki megsúgta, a kömlödi igazgató rendes ember, ő volt a tatabanyai gyógypedagógiai osztály szakigazgatója is, így kerültem én oda. Hamar rájöttem, mi lehetett a kísérőlevélben, ami a főiskoláról velem jött: egy általános iskolán belül működő gyógypedagógiai osztályt tanítottam, ebben rengeteg álfogyatékos volt, vagyis szociálisan tűrhetetlen elemek, akiket valahova be kellett íratni. Valami eldugott szertárfélét rendeztek be nekem, a két padsor között oldalazva kellett járnom, helyszűkén. Egy nagymama ült az első padban, Down-kóros unokájával. Ő volt a fény az éjszakában, szeretetét sose felejthetem.

Svájc

Mint említettem, az Egyetemi kórus megnyitotta számomra a nagyvilágot. Rögtön az első utamon beleszerettem az olasz nyelvbe, egy év Instituto Italiano elég volt nekem, hogy otthon érezzem magam az olasz környezetben, persze, ehhez hozzájárult az első nagy szerelem is.
Az ötödik utazás Svájcba vitt, a kórustagokat különböző családoknál szállásolták el, akkor még ismeretlen jövendőbelim zürichi manzárdjába két magyar egyetemista került, ő pedig eljött a koncertre, amely után megismerkedtünk, amennyire lehetett: ő németül és franciául beszélt, én pedig olaszul.
Amit éreztem iránta, az inkább bizalom és szeretet volt, hisz addigra megtanultam, hogy a nagy szerelmek ritkák, és könnyekkel végződnek. Családra vágyódtam, és az is nagyon kapóra jött, hogy a távolsággal végre lazíthatom a túl erős budapesti családi köteléket.
Pár hónap múlva Oscar megjelent Pesten, aminek egyenes következménye levélbeli lánykérés volt (ekkor jöttem rá, mily szépségeket rejthet a hivatalnoki német nyelv), mivel a személyes nem volt lehetséges: szüleim épp a vadonatúj tévékészülék előtt ültek, és semmi hajlandóságot sem mutattak, hogy meghallgassanak bennünket. Már előzőleg is utáltam a tévét, a hiányzó kommunikáció pótszerének tekintettem, de azon a napon biztosan tudtam, életre szóló háborúban állok majd vele. A férjemre is nagyon megharagudtam, később, amikor váratlanul tévét hozott haza, és nem is tűrtem a nappaliban. Mármint a tévét.
A polgári esküvőt Pesten, az egyházit Zürichben tartottuk, magam protestánsként katolikus pap előtt. De nem zavart, hiszen az édesanyám is katolikus volt. Nem mondtam még, hogy a férjem a bankszakmában dolgozott.
Fiaim 1969-ben, illetve 1970-ben születtek. Velük megkezdődött a svájci élet, és a dialektusok tanulása, meg a sok költözködés. A zürichi Óvárosból előbb a város peremére, egy régi kis faluban épült lakónegyedbe. Majd a sznob Aranypartra.
Azt hiszem, nagyon jól alkalmazkodom. Nagyon tetszett, hogy mindennek szép rendje van, hogy az alaptónus barátságos, nem kell félnem. Hogy tisztelik az akaratomat, ha betartom a szabályokat. Ami nem tetszett: a sógoromék kimértsége, bizonyos aranyparti újgazdagok sznobizmusa.
Új otthonunkat Kelet-Svájcban , egy fürdőkúra alkalmával találtam, férjemnek ez napi egy órás vonatozást jelentett az általa forrón szeretett Zürichbe, hogy hűségesen továbbra is megtarthassa munkahelyét a híres Bank J. Bär-nél.
1982-ben ideköltöztünk. Ismét dolgozni kezdtem, a zeneiskolában lettem pedagógus, majd a papné rájött: van diplomám, s megkérdezte, nem vállalnám-e a hitoktatást. Előbb kétkedve mosolyogtam, majd igent mondtam, és kétéves képzés után „katecheta” lettem, ahogy itt nevezik. Később újabb ajánlatot kaptam: vállaljak állást a gyógypedagógiai iskolában. Ekkor éreztem először: hazajöttem! Otthon vagyok! 1989-et írtunk. Néha úgy érzem, mindenütt idegen vagyok. Aztán hirtelen egy szótól, egy hangulattól, egy zenedarabtól minden meghitté, otthonossá válik, pedig odakünt semmi sem változott, csak bennem valami.
De folytassam, ahol félbehagytam: a nyugtalanság továbbra sem hagyott békén, a rutint halálosnak érzem. 1995-ben a kisgyermek-neveléssel kezdtem foglakozni, ezt mindmáig folytatom. Mivel ez évben egyik állásomban nyugdíjaznak, más „kalandot” is találtam magamnak: 30 százalékos állásban San Gallen kanton ev.ref. egyházának gyógypedagógiai szakembere vagyok. Ez az állás azelőtt nem létezett, nekem kell az alapokat leraknom. Aztán itt is kész leszek. Nem, ez nem magyar egyház, de nagyon örvendtek, amikor kiderült, magyar vagyok. Máshol is örvendtek.
Reggel öt óra húsz perckor szól az ébresztő, de megtörténik, hogy már ébren vagyok. Szeretem a reggeli csöndet, a szertartásaimat: grapefruit lét iszom Béres cseppekkel, s hozzá kicsi kétszersültet eszem, Propur cseppekkel és magyar mézzel. A haza és az egészség az első!
Aztán újságolvasással kezdődik a munkanap. Átnézek három lapot, közben házibicajozom. Naponta kb. 50 km-t kocsikázom, vendéglőben eszem, mert nincs időm hazamenni.
Fiaimról annyit: az idősebbik, Thomas, a jog és erdészeti egyetem után faipari mérnökként szerzett diplomát. A felesége orvos, svájci francia, (Wallis kantonból), a harmadik unokámat januárra várjuk. A fiatalabbik, Berhard, szociális dolgozó, felnőtt fogyatékosok számára antropozofikus alapokon létesített otthonban, Appenzellben. Nem nős.
A fiaimmal, az unokáimmal sajnos csak évente ötször-hatszor találkozunk, ilyenek a körülmények. De ilyenkor hatalmas az öröm!
Talán majd a nyugdíj után több időm lesz?
Nem tudom.
Tele vagyok tervekkel. Megmaradok még két évet az egyházi állásomban, ez anyagilag és lelkileg is jó. Nem ér véget egyszerre minden. Szeretnék még tanulni, felfrissíteni az angol és az olasz nyelvtudást, utazni, a kapcsolatokat ápolni, emellett a ház
és a kert is időt igényel. Persze, az unokákat sem akarom elhanyagolni.
Oscar, a férjem, hat évvel idősebb nálam. Ez a múltban nem számított. Most viszont jobb lenne, ha mondjuk tíz évvel fiatalabb lenne. Volt négy szívinfarktusa, cukorbeteg, és a teljesítőképessége nagyon kicsi. A félelmeimről most nem beszélek. Nagyon szeretnék segíteni rajta, de sajnos nem lehet!

A versek

Igen, fordítok, és néha verset írok. Álljon itt először Rose Auslaender egyik versének a fordítása:
Találtam
mit nem kerestem

megfagyott dalt

számba vettem
rálehelek

felolvad
és elénekel

engem
és
téged


Itt van egy saját versem, amelyben leírom egyik álmomat:

Álom

elindulok az éjben
mezítláb
pénztelen
valahol van szállásom
csak nem itt
hirtelen
annyian vannak nálad
nem hiszem
kedvesem
itt lehajthatnám a fejem
nyugodtan
meghitten
megyek a nagy sötétben
egyedül
csendesen
nem félek de hideg van
nélküled
mindenem

A magyarság

Az én szobámban csupa magyar könyvet tartok, van vagy ötszáz kötetem. Minden utamról magyar könyvekkel térek haza.
A nagyobbik fiammal még teljes lelkesedéssel beszéltem magyarul, ennek ő még manapság is örül, azt mondja, sok mindent megért magyarul. A kisebbik fiammal abba kellett hagynom a magyar nyelvet, mert második osztályban rájöttek, hogy pszichoorganikus szindrómája van, ami nem fogyatékosság, hanem az érési folyamat lassúbb mivolta. Tehát a magyar nyelv nála csak újabb problémát jelentett volna, örvendtem, hogy megtanulta a németet, és végül beért ő is.
Hadd említsem meg, hogy a Svédországban megalapított Erdélyi Könyvegylet svájci munkatársa vagyok, az összetartozás és segítség szellemében próbálom segíteni az EKE- alapító Veress házaspár ( Magdi, Zoltán) hatalmas munkáját.
És hadd említsem meg a MON-t, ahol nagyon jól és magyarnak érzem magam. Örömmel járok oda.
Későn találtam meg a MON-t, de igaz barátokat hozott számomra.
Hogy mi köt Magyarországhoz? Apám, testvéreim, a családjuk, barátok, ismerősök, könyvesboltok, koncertek, kiállítások, a Duna hidjai, a kénszagú fürdők, a petrezselyemgyökér és a görögdinnye.
De a magyar kultúra nélkül semmi sem vagyok, ebből fakad minden, ami bennem lényeges, és ez már így is marad!
Úgy érzem, csak ezen a nyelven értenek meg engem, bármennyire is ékes a svicákom. A magyar zenére fakadok sírva, ha valaki ki akarná próbálni, vannak-e könnyeim. A magyar táj kelt bennem emlékeket, meghittséget, akármilyen lélegzetelállító egy más táj. Magyar barátaimé a szívem, akármennyire is szeretnek itt. Sok ez, vagy kevés?


Ferencz Zsuzsanna

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-06-07 10:51   
A pepita Ribizli avagy Nabel Zsófia


- Az elmúlt húsz esztendőben nem történt valami sok minden velem. Bár persze, például megszülettem. Egykének, 1984 február 24.-én, Berlinben. Apám német, anyám magyar, én meg két-állampolgárságú, kétnyelvű vagyok. Anyám szerint pepita gyermek lettem. Aztán valamikor megkereszteltek Nabel Zsófia Valéria névre. Azóta protestáns vagyok, de nem járok templomba.
Visszatérve a kisgyermekkorhoz: szüleim otthon csak magyarul beszéltek velem, az óvodában tanultam meg németül. Ugyanabban az időben jöttem rá, hogy szeretem az állatokat és a rajzolást. Mivel koraszülött voltam, és más ütemben fejlődtem a többi gyerekeknél, tornára kellett járnom. Mindig én voltam a legügyetlenebb. Tehát utálom a sportot. Anyám gyakran volt távol, akkor Moszkvában tartott fent irodát, és én persze pont ilyenkor betegedtem meg, apámnak otthon kellett maradnia velem. A kollegái egy idő után gyanút fogtak, hogy „ennek a gyermeknek nincs is anyja”.
Hatévesen mentem iskolába, normál általánosban koptattam a padot, emellett magyarórákra és zongoraórákra jártam, meg kerámia- és selyemfestő tanfolyamra.1994-től 2002-ig, vagyis érettségiig, a berlini Francia gimibe jártam, ahol az oktatás franciául folyik. Más előnye is van ennek az iskolának, ami elit giminek számít: 13 év helyett 12 osztályos. Csöppet sem vágyom oda vissza: ritkán értem haza du. 6 óra előtt, pluszban borzasztó sok házi feladatot kaptunk. Sajnos kettős érettségit kellett letennem, franciát meg németet, tehát dupla volt a stressz. Ráadásul nem alakult ki osztályközösség, pedig számomra nagyon fontos lett volna. Hogy ennek mi az oka? A követségi diplomaták gyermekei elmentek, mások jöttek, a szülők állomáshelyének függvényében. Az osztályokat gyakran „szétszedték”, például annak függvényében, hogy ki tanul görögül, ki nem. A franciák nem fogadták el a német kollegákat, és vice versa.
Gimibeli emlékeim közül kettőt említenék: három hétig a csurgói Református kollégiumban vendégdiákoskodtam, két hétig pedig a párizsi College-be jártam. Végül gazdasági súlypontú érettségit tettem, közepes eredménnyel. De nem is igen törtem magam: akkor már felvettek a berlini Képző- és Iparművészeti főiskola szobrászati karára. Ezt nagyon szeretem, csak ötszázhatvanan vagyunk, jóformán mind ismerjük egymást. A tanáraink között sok az elkötelezett. Sajnos, veszély fenyegeti a főiskolánkat, Berlin súlyos eladósodása miatt be akarják zárni. Engem személy szerint ez nem érintene, de sajnálom a következő nemzedékeket, és kultúrpolitikailag elítélem a szándékot. Az első év egyforma képzést adott minden diáknak. A másodévet azzal töltöttem, hogy tökölődtem: mi is érdekel a szobrászaton belül, merre induljak. Szerencsére az idősebb hallgatóktól megtudtam, hogy ők ugyanilyen gondokkal küzdöttek annak idején.
Mióta egyetemista vagyok, rengeteget járok kiállításokra, múzeumba, moziba, buliba. Zajlik az élet, újabban nehezemre esik a korai felkelés.
Ja igen, volt még két-három nagy élményem. 2002 szeptemberében Toszkánába utaztam az édesanyámmal, kultúr- és művészettörténetből most visszaköszönnek a látottak. 2003-ban három évfolyamtársammal bohémes katalániai utat tettünk, ahol is megtanultam, hogy igénytelen életmóddal is sok pazar élményhez juthat az ember. Múlt nyáron pedig Erdélyben jártam, ahol ugye téged is meglátogattalak. Élménydús volt ez az út. Nagyon érdekes határrégió, kultúrák ütközési helye. Más világ, más túlélési technikák, mások a társadalmi konvenciók. Úgy tűnt, emberibbek a kapcsolatok. Lehet, hogy naiv nyugati turista vagyok, és túl romantikusan szemlélem a ramaty gazdasági állapotból adódó kényszerhelyzetet. Mindenesetre az erdélyi út során nagyon sokat tanultam önmagamról is. Amúgy Erdély gyönyörű.
X
- Hogy milyen a nemzedékem? Nehéz kérdést tettél fel, nem beszélhetek az egész nemzedékem nevében. A tapasztalataimat főként a főiskolában szereztem. Az idősebbek, akik a szocializmusban töltötték az ifjúságukat, némi irigységgel felhajtogatják, hogy rengeteg a lehetőségünk. Az ő generációjukkal ellentétben mi szabadon utazhatunk, sokunk magas szinten beszélünk idegen nyelveket, külföldön tanulhatunk, szabad a pályaválasztás. Rengeteg a nemzetközi pályázat a fiatalok számára. Nagy a kínálat. Általában sokkal önállóbbak vagyunk, mint a régi nemzedékek, sokszor azonban úgy érzem, nemigen tudunk tájékozódni. Sok az ajánlat, a kínálat, a lehetőség, de nem tudunk eligazodni. Ez mind a pályaválasztás, mind pedig a szakmán belüli szakosodásra vonatkozik. Ezért nem ritka, hogy valaki huszonnyolc-évesen még nem fejezte be a tanulmányait.
Az életszínvonalunk is magasabb, mint az előző generációké. Általában mindenünk megvan, nem tudjuk, mi a szükség. Korosztályom a fogyasztói társadalomban nevelkedett, megfigyelhető a bizonyos fokú konzummagatartás Ez önző életformában nyilvánul meg, amely nem szándékos, de a neveltetés és a szerzett élettapasztalatok alapján természetesnek tűnik. Hozzászoktunk, hogy teljes szabadságban élünk, hogy pénzért minden megvásárolható, nincs szükség sem személyes elkötelezettségre, sem pedig áldozatvállalásra. Ez a nemzedékem alapállása a baráti körben, de a párkapcsolatokban is. A jólét elidegenít.
A jelenlegi anyagi nehézségek ellenére relatív jólétben élünk, minden okunk megvan, hogy boldogok legyünk, és mégis sok a boldogtalan, letargikus fiatal. Kicsit vihar előtti csöndben érezzük magunkat. Gazdasági válság fenyeget, a szociális olló itt is egyre tágabbra nyílik, a globalizáció sokunk számára fenyegető méretű, klímakatasztrófa felé haladunk, az emberiség exponenciálisan növekszik, miközben nekünk nem lesz nyugdíjunk… de addig is bulizunk, habzsoljuk az élet örömeit, mi mást is tehetnénk?
Ami engem illet, talán abban különbözöm tőlük, hogy kelet-európai tapasztalataim révén jobban látok másoknál. Aztán abban is különbözöm, hogy még itthon lakom, pedig a korombeli fiatalok háromnegyede elköltözik a szüleitől, mert más városban tanul, vagy elmegy világot látni. Hogy miért élek itthon? Mert Berlinben tanulok. Persze ennek ellenére is elköltözhetnék itthonról, de az pluszkiadást jelentene. Különben a jelenlegi „társbérlet” tagjait már húsz éve ismerem, tudom „a járást”, és jól kijövök velük. Viszont egy kicsit zavar, hogy nem a központban lakunk, és ezért aránylag kevés a spontánul betérő jóbarát.
Még valamit a nemzedékemről: könnyen meglehet, hogy visszafejlődünk a konzervatív értékrendhez. Megfigyelhető, hogy például megnőtt az elegáns érettségi bálok száma, már nem osztályellenség, aki selyemblúzban jelenik meg egy esti programon. Megint fontossá válik a pontosság, a család és más konzervatív értékek. Megnőtt a házasságkötések száma.
Létezik egy másfajta konzervatív alapállás is: Árgus szemmel figyelni, hogy milyen téren nem érték el céljaikat a 68-asok. Hiszen az utolsó igazi forradalmiságot ők képviselték. Főiskolámon sok az újfeminista,
és/vagy a szélsőséges baloldali alternatív. Kritikusan figyelik mások kijelentéseit, és alig várják, hogy rámondhassák: az illető nagykapitalista, antiszemita, szexista, vagy idegenellenes. Szerintem ők is maradiak, hiszen semmi új nincs a nézeteikben.
Talán csak úgy befolyásolhatnánk valójában a világot, ha tudatosan fogyasztanánk. De ez nagyon nehéz.
X
- Hogy mit tudnék nélkülözni az életemből? Hogy mennyire vagyok a fogyasztói társadalom áldozata? Hát bizonyos keretek között épp eléggé az vagyok: szeretem az ínyencségeket (kaviár, túrórúdi, velős csont), élek-halok a moziért (legutóbbi kedvenc filmjeim közül: az izlandi Noi Albinoi, Lars van Trier Dogville-je és az Odera menti Frankfurtban lejátszódó Halbe Treppe. Mindhárom társadalombíráló). Nem hallgatom el, hogy újabban megnőttek az este kilenc óra utáni kiadásaim. Ezekről persze le lehetne mondani, sőt le is kellene, mert például épp most következett be az a szituáció, amelyet úgy jellemeznék: Túl sok hónap volt a pénz végén. Csak akkor érdekel a pénz, ha nincs. Egyébként szerintem mindenről le lehet mondani. Vicces, hogy pont én mondom azt, akinek gyermekkora óta problémás, hogy mit dobhat ki, mitől válhat meg. Kicsi koromban azt hittem, hogy a játékaim, főleg pedig a plüssállataim nagyon érzékeny lelkülettel rendelkeznek, és biztosan bántani fogja őket, ha más gyermekhez kerülnek. (Nem mintha én szent gyermek lettem volna, például sose érdekelt, hogy nem fáznak-e a megkopaszított, meztelen babák). Ma már persze tudom, hogy nem kel életre a kavicsgyűjteményem, volt szenvedélyem gyümölcse, se pedig a rengeteg papír, cédula, újságcikk. Mégse tudom rávenni magam, hogy kidobjam az egészet. Szóval- mindenről le lehetne mondani. Csak hozzá kellene szoknunk, hogy az emlékek a fejünkben vannak, nem pedig a szekrényben, a fiókban. Mégis: a gyermekkönyveimet megtartom, hátha kelleni fog még. Mástól függő dologról könnyebb lemondanunk. Szívesen lemondok az agresszív reklámokról, a fel- meg lebukkanó popdívákról, a Nike és más egyenruha előállító cégekről, a multiplex mozikról, a plázákról, a tucc-tucc zenéről, a big brotherről, a szociális spórlásokról, bizonyos elfajult nemzeti öntudatról, a főiskola házisárkány-portásnőjéről, a hamburgerről, a tizenhétféle vaj-választékból a negyedikről, a hatodikról és a tizenharmadikról, a mobilom számlájáról, általában a számlákról, Hollywoodról, a szomszéd gyerek hülyeségéről. Akkor mondanék le szívesen a sajátomról, ha tudnám, hogy ezzel segítek a rászorulókon.

X
- Igen, pepita vagyok. Szerencsére ebben a nyitott városban nem kellett választanom, hogy inkább magyarnak, vagy pedig inkább németnek érzem- e magam.
Mindkettő pluszt jelent, és békésen elvannak egymás mellett. A nemzeti hovatartozásunknál sokkal fontosabb, hogy milyen emberek vagyunk. Azt kívánom, hogy eszerint ítéljenek meg, nem pedig a nemzetiségem szerint. Eddig aránylag jól boldogultam ezzel a szemlélettel, semelyik minőségemben nem értek atrocitások.
X
- Már említettem, hogy jártam magyarórákra. Éspedig első osztálytól kezdve nyolcadikig, követségi gyerekekkel és más „pepitákkal” együtt. Ott tanultam meg írni, olvasni, és ott ismergettem meg a magyar történelmet. Amúgy nehéz a magyar történelmet elkerülni, hiszen Magyarországon jóformán egyetlen lépést sem lehet tenni anélkül, hogy ne kotornák elő a magyar múltat. Néha jó lenne többet törődni a jelennel, esetleg a jövővel is.
A magyar tanulmányaimból kimaradt egy fejezet: a káromkodások. Ezt aztán sikerült hamar pótolnom. Három hétig voltam vendégdiák Csurgón, semmi perc alatt elsajátítottam a diákszlenget és a szitkozódásokat. Később két évig volt egy magyar barátom, tőle sok újat nem tanultam, de jót tett a magyar beszédemnek. Egy idő után feltűnt, hogy Magyarországon rengetegen használják rosszul az ikes igéket. Aztán borsózik a hátam, ha olyan fiatallal beszélek, aki egyetlen mondatot sem képes összehozni a „baszdmeg” töltőszócska nélkül.
A német baráti körömben általában nem érzem idegen testnek magamat. A magyar baráti körömmel az a helyzet, hogy nem tudom, mennyire becsülnek engem, és mennyire a „nyugati” mivoltomat. Amúgy köztük sem érzem idegennek magam, sőt, szívélyesebb a kapcsolat, mint a németekkel.
Ha jól belegondolok, mégis rejlik bennem valami idegenkedés. Az az érzésem, hogy Magyarországon sokkal extrémebb a fogyasztói magatartás, mint nálunk. Amikor muszájból elmegyek egy pesti plázába, mindig szörnyen érzem magam. Hirtelen az az érzésem támad, hogy csak a mobil és a ruhamárka számít. A szerint ítélnek meg, hogy mid van. Én nem járok divatcuccban, nincs fényképezős mobilom (minek is lenne?),és a műanyag órám ugyanazt az időt mutatja, mint a Rolex. Csak akkor figyelnek fel rám, ha kiderül: három nyelven beszélek folyékonyan, és hogy berlini vagyok Ez engem irritál, mert itt megszoktam, hogy magánügy, kinek mennyi a pénze. Persze, megértem a helyzetet, ha a rendszerváltásra gondolok. Tizennégy évvel a rendszerváltás után a volt szocialista államokban sokkal nagyobb az újgazdagok aránya, mint nálunk. De – bár általában sajnálom őket- mégis zavar az, hogy lenéznek.
Gondoltam arra is, hogy Magyarországra költözzem, főleg, amikor megvolt a magyar barátom. Később szétment a szerelem.Aztán arra is gondoltam, hogy esetleg Pesten járjak a főiskolára. Valamikor ki kellene próbálnom, hogyan boldogulok az ottani mentalitással. Karrier szempontjából lehet, hogy könnyebben jutnék ott előre. De: eléggé visszataszító a jelenlegi politikai árokásás is.
Hogy a gyermekeimet megtanítom-e magyarul? Egyelőre nem készülök férjhez. Aztán meg mi lesz, ha az illető félig argentin , félig angol, és Franciaországba költözünk? Na, ne komplikáljuk. Szóval az lenne a célszerű, ha a férjem is megtanulna magyarul, és kétnyelvűen nevelnénk a sarjainkat. Mindenesetre a gyermekek kétnyelvűek lesznek. Hogy melyik lesz az a két nyelv, azt még nem tudhatom.
A berlini magyarsággal valamennyire tartom a kapcsolatot. Nem vagyok semmiféle szervezet tagja, de néha elmegyek a Collegium Hungaricum programjaira, főleg a kiállítás-megnyitókra és az irodalmi estekre. Aztán tartom a kapcsolatot egy magyar trombitással, egy színésszel, egy szociológussal és egy francia lánnyal, aki buzgón tanul magyarul. A magyar irodalmat nem ismerem nagyon jól, bár kiváló tanárnőm volt. Magyarul nem mondhatom olvasottnak magam. Nagyon szeretem Örkény egyperceseit, József Attilát, Karinthy Frigyest. A maiak közül nagyon tetszik Lugosi Vioktória Ájvé című regénye, Háy János könyvei, és Ferencz Zsuzsanna Kik és Mik című kötete sem hiányozhat a sorból.
X
- Hogy hogyan fedeztem fel a magyaronline. netet? Amikor éjszaka meg akartam válaszolni az elektronikus postámat, hát látom, hogy valaki srég vizavi kiguvadt szemekkel ült egy másik monitor előtt, irdatlan buzgón pötyögött a klaviatúrán, aztán teljesen váratlanul hátradobta a fejét, és hangosan elkezdett hahotázni. Máskor dührohamot kapott, és valami pacika, süsü vagy ehhez hasonló fura nevű alakokat emlegetett. Ilyenkor megkérdezte a véleményemet. Ez különben jellemző rá (Pompéry Juditra, Ribizli édesanyjára – a szerző megjegyzése): amikor szórakozik, persze nem avat be. Ezért úgy döntöttem, utánajárok. Úgy tettem, mintha a vécére mennék, pedig csak azért mentem ki, hogy bizonyos nehéz manőver révén leleshessem a monitoráról, merre szörföl éppen. Így kerültem a MON-hoz. Eleinte nem akartam, hogy a monosok megtudják, anya-lány vagyunk, de itt mindenki olyan jól kombinál, hogy hamar kiderült…


Ferencz Zsuzsanna

 
 Szőnyi Bartalos Mária  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-06-01 03:46   
Ferencz Zsuzsannával beszélgetett Szőnyi Bartalos Mária
AZ ÚT NEM OLYAN HOSSZÚ,
VISZONT SOK A VARGABETŰ

Bemutassam Ferencz Zsuzsannát? Ismeritek? Már hallom is a választ: - Hát, hogyne!Ki ne ismerné a MON állandó látogatói közül „KIK-et és MIK-et?!” Ráismertetek? Részben Ő - Zsuzsanna. És most mégis mondok valamit: NEM ISMERITEK Zsuzsannát! Mielőtt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon találkoztunk, el kezdtem kutakodni a neten Zsuzsanna után. Azt gondoltam, mégsem illik úgy odamennem hozzá, hogy megköszönve kedvességét, elfogadást sugalló szavait a MON-os kezdeti időszakomban, mellém (is) állt. Rá kellett jönnöm, hogy nem vár ezért köszönetet, mert természetes számára az emberek elfogadása úgy, ahogy vannak, és olyannak fogadja el őket, amilyenek. Ezért aztán az események sodrására bíztam a találkozásunk végkimenetelét.

A TALÁLKOZÁS

- Ferencz Zsuzsannát keresem! - intéztem szavaimat egy asztalnál ülő társasághoz, akik közül néhányan éppen elmenni készültek.
- Én vagyok. - mondta és én bemutatkoztam.
Tényleg örült, láttam az arcán. Maga mellé ültetett és visszagondolva, mi ketten Zsuzsannával külön nem beszélgettünk. Ott volt Valéria és Omgi. No, meg Bodor Pál, akinek a Diurnus álnéven írt napi jegyzeteit annak idején mindig elolvastam, és erről beszélgettünk, meg a romániai és csallóközi magyarokról. A gyermeki nézőpontról, hogy mennyire másnak lát az ember gyermekként tereket, tárgyakat. Mivel alacsonyabb, hát abból a nézőpontból egészen más - nagyobbnak tűnik - minden, mint amikor felnő. Felnőttként, ha ugyan oda visszamegy az ember, kisebbnek tűnik minden, például egy ház beltere, mint ahogy az megmaradt gyermekkori emlékeiben. Zsuzsannát közben elhívták rövid időre, majd visszatérve elmondta, hogy lesz új kiadása a könyvének. Örültünk a hírnek. Úgy éreztem, ha ez a csapat egyszer időt szakítana rá, hát éjszakába nyúló beszélgetéssé „fajulna” az eszmefuttatás több témában. De, bizony nekem indult a vonatom, és el kellett búcsúznom a viszontlátás reményében megegyezve Zsuzsannával, hogy az online-beszélgetés nem marad el. Mert ugyan ki lehet Ferencz Zsuzsanna, aki számtalan érdekes embert megszólaltatott a MON-ban?

A BESZÉLGETÉS

- Gratulálok! A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon sikeresen szerepeltél a Kik és Mik c. könyveddel. Milyen hosszú úton érkeztél el eddig?
- Kedves Mária, most a hóhért akasztják? Jobb szeretek kérdezni, mint válaszolni. Az út nem volt olyan hosszú, viszont sok a vargabetű. Különben nem hiszem, hogy a könyvvásár lenne pályafutásom csimborasszója. Azt hiszem, sokkal többet számit, hogy valakik megvásárolják a könyvemet, végigolvassák, s utána nem dobják a szemétbe. Emlékszem, egyszer nagyon elkeseredtem, mert megláttam valamelyik könyvemet az antikváriumban.
- Azért annyira nem kell elkeseredned, mert én is vettem már antikváriumban új kiadású könyvet. Ugyanis foglalkoznak már újabb könyvek forgalmazásával is. Nyugodj meg, nem minden antik, ami annak látszik még az antikváriumban sem! Egyébként tollforgatói mivoltodat prezentálják könyveid, Sok a fal (1969 ), Pillangó a volánon ( 1978 ), Szoba kiadó (1985 ) című elbeszéléseid. Ma, tegnap, tegnapelőtt ( 1981 ), és a Molnár József képzőművész, ami kismonográfia (1982 ). Szépjó utca és Annamari avagy pingálástól hóhullásig című, 1985-ben megjelent gyermekkönyved. No, meg a Pőszi, a kommunista örömök lánya című élettörténeted (1997). Műfordításaid közül pedig megemlítem A. Hauser: Adolf Sommer megidézése c. kisregényt (1970) és a R. Wagner: Román különúton. Jelentés egy fejlődő országból (1996). Például néhány életképedet inkább pszichoképnek nevezném. Éppen úgy ajánlanám pszichológusoknak, mint nyelvészeknek.
- A „kikek” (így nevezem a kötet egyes írásait) műfaji megjelölése nem egyszerű, mivel vegyes: léteznek benne jurnalisztikus, anekdotikus, lírai, abszurd, egyperces elemek. És ha te pszichoképeket is felfedezel benne, annak csak örvendek. Elég sok könyvet írtam, prózát, esszét, sokat fordítottam, németből, de néha románból is. Sőt olaszból is. Mostanság egyre inkább arra törekszem, hogy minél rövidebben fogalmazzak, s hogy ne keserítsem el az olvasóimat. Sok olyan könyvet írtak már, amelyet elolvasván, az olvasó legszívesebben kiugrana az ablakon.
- A KIK és MIK c. könyved miatt én is ugrottam egy nagyot, mert majdnem elfelejtettem leszállni a vonatról, annyira belemerültem, elragadott magával. A MON-tagok közül sokan olvasták, és várják a további KIK-remekműveket. Apropó! Mit jelent Neked a MON?
- Erre a kérdésre Hajdú Mónika olyan választ adott, mindnyájunk nevében, hogy azt felülmúlni – felülírni- nem tudom.
Annyit hozzáfűzhetek: Simon Hunorral rettenetes sokat beszéltünk a MON elindításáról, arról, hogy hogyan kellene. Alaptag vagyok ugyanis. A tervek részben megvalósultak, részben ejtette őket az élet. Viszont Hunor elérte a célját: a MON nem hasonlítható más internetes kiadványokhoz. Azt is bebizonyította, hogy nemcsak a szélsőséges vélemények ütköztetése éltet egy vitafórumot.
- Gyakran jársz külföldre. Most hol voltál és miért?
- Most Magyarországon és Svájcban jártam. Magyarországon három célom volt: részt venni a könyvvásáron, személyesen megismerkedni néhány MON-taggal, veled, és persze Valériával, aki szállást is adott. Köszönet érte. Nagyokat nevettünk együtt. A harmadik célomat nem értem el: szerettem volna megismerkedni néhány magyarországi íróval, könyvkiadóval, mert itt Bukarestben nagyon elszigetelődtem. Magyarország innen valahogy sokkal messzebb van, mint mondjuk Zürich. A pestiek most kezdenek mozogni, azért néhány fontos emberhez eljutott a könyvem.
Svájcba azért utaztam, mert úgy néz ki, ott kiadják németül a könyvem. És hogy néhány baklövést kövessek el.
- S ha már bakot is lőttél Svájcban, akkor miért ne olvashatnák németül a Kik-et? Így, együtt nagyon jó hírnek tűnik. Most pedig azt szeretném tudni, hogyan fogalmazod meg azt, és szíved mélyén mit érzel azért, hogy Románia nem került be most az Európai Unióba és így a romániai magyarok sem.
- Kedves Mária, engem ez csöppet sem lepett meg. A többi romániai magyart sem. Egyáltalán nem tudom, Románia mikor kerülhet be az EU-ba, ahogy fest a helyzet, a korrupció és a hazudozás.
- Ki Jagamas? Azért kérdezem, mert egyik műfordításodnál a Jagamas Ferencz Zsuzsanna nevet találtam.
- Anyai ági rokonságom neve. Nagyon tehetséges család, itt most csak két nevet említek: Jagamas Ilonát és Jagamas Jánost. Az előbbi az édesanyám, kiváló újságíró és író volt, sajnos nem tudta kifutni magát, mert üldözték, elvették a közlési jogát. Utóbbi a nagybátyám volt, zenetudós, egyetemi tanár, csángó és magyar népdalgyűjtő, Kodály-tanítvány. Őt is feketelistára helyezték. Egy időben magam is felvettem a Jagamas nevet, így szolidarizáltam a ténylegesen üldözött Jagamas családdal.
- Mit jelent számodra Diurnusz?
- Diurnusz számomra elsősorban Bodor Pált, az embert jelenti, mivel őt már kiskoromtól ismerem, tisztelem és szeretem. Mondhatni, ő volt az egyetlen, aki segíteni próbált édesanyámon a nagy bajában, a hatalmas szegénységben: álnéven közölgette az írásait, pedig lecsukhatták volna érte. Később a főnököm lett a Román tévé akkor induló magyar adásánál, és közelről megfigyelhettem, milyen az, amikor valaki tisztességes marad a diktatúrában. Bodor tisztességes maradt az állásában és az írásaiban is. Itt csak zárójelben jegyzem meg: ő is hozzájárult ahhoz, hogy tisztességes ember maradhassak. Megtanított egy harcmodorra. Amikor már semmi esélye sem maradt, a nyolcvanas évek elején, áttelepült Magyarországra. Akkor vált belőle Diurnusz, akit én úgy is neveznék, hogy Az élő lelkiismeret. Hozzánk, a szögesdróttal és paranoiával „védett” Romániába, nagyon ritkán jutottak el az írásai: kézről-kézre adtuk, mintha szamizdat lett volna. Most pedig Bodor Pál újabb szerepet kapott az életemben: ő előszavazta és szerkesztette ezt a kötetemet. Borzasztó igényes szerkesztő, hála az istennek.
- Hol élsz, milyen környezetben alkotsz?
Kolozsvári vagyok, Bukarestben és Homoródszentpéteren élek. Szentpéter székely falu, vásároltam ott egy falusi házat, nagyon szeretem az ottaniakat. Különben több MON-tag is meglátogatott, és vendégeskedett nálam.
Mellesleg megjegyzem, Lipcsében is éltem, a kilencvenes években, a Leipziger Volkszeitungnál lettem újságíró, előbb a turisztikai, majd a művelődési rovatnál. Úgy kerültem oda, hogy megnyertem egy nemzetközi újságíró-versenyt. A verseny neve: Hoffnung für Osteuropa, a német Médiakadémia és az Evangélikus Egyház rendezte meg, sőt rendezi meg, minden évben. Ha akad mondanivalóm, minden lehetséges környezetben írok. Ha nincs mondanivalóm, felesleges a környezet.
- Nagymama vagy. Gyerekeknek szóló írásaid vannak?
A nyolcvanas évek elején írtam egy gyermekkönyvet a lányomnak. A diktatúráról szólt, s két oka volt a megírásának:
1. Jött a karácsony, s nem volt pénzem ajándékra, így hát könyvet írtam a kislányomnak
2. Azt akartam, hogy ép lélekkel megértse, mit jelent a diktatúra., persze, lefordítva a gyermekek nyelvére .A kötet megjelent, Annamari és a Szépjó utca. címmel. Egy Auszráliába kivándorolt férfi mesélte el nekem a 90-es évek elején, hogy egyetlen könyvet vittek magukkal, az Annamarit.
Az unokámnak is írok majd könyvet, persze, csak legyen valamivel nagyobb. Még csak 2 és féléves. És én is értsem meg, milyen ez az új nemzedék. Mert hidd el, nagyon mások.
- Elhiszem és tudom. Két dolog miatt. Az én unokám elmúlt három esztendős, és a jövő nemzedék várható tulajdonságainak kutatásával foglalkozom immár tíz esztendeje. A kutatási eredményeim is igazolnak téged. Más életet fognak élni, mint mi. De a Te számodra mit jelent a szó - Élet?
- Egyszerű: létezés, a halál ellentéte. Vagy esetleg sokkal több. Vagy sokkal kevesebb. Attól függ. Hogy mitől? Embertől, élettől.
- Életed sztorija?
- Nem hiszem, hogy az életemnek lenne sztorija. Az én életem utakból, vargabetűkből és állomásokból áll. Állomás lehet a gyermek, az unoka, egy-egy igaz barát, egy-egy város, vagy egy-egy könyv. Vagy egy-egy férfi.
- Mik a terveid?
- A helyzet az, hogy hozzáfogtam egy forgatókönyvhöz és egy regényhez, mivel azt hittem, a mostani kötetem megjelenésekor végezhetek a kikezéssel. Viszont Kik és Mik tovább él, nem hagy nyugton, tovább kell írnom. Az Aradon megjelenő Irodalmi jelen című havi folyóirat minden számában további kikek olvashatók. Akárcsak a MON Kik és Mik, Egy könyv krónikája című topikjában.
- Vágyaid?
Szeretném, ha a lányom és unokám élete jobban alakulna.
Léteznek MON-os vágyaim. Szeretném, ha a MON még lényegesebb lenne. Szeretnék megismerkedni további MON-tagokkal. Személyesen is. Szeretnék további MON-portrékat készíteni. Azt hiszem, hogy ez egy különleges, műfaj, amit jelenleg csak itt lehet művelni, más kiadványokat nemigen foglalkoztatja valakinek az emberszabású bemutatása.
Aztán szeretném Kiket színpadon látni. És román és német fordításban. És más fordításokban is.
Szeretném, ha Románia elszakadna a saját hagyományaitól. Ha kevesebb lenne a gyűlölködés.
Szeretném, ha más polgármestert kapna Kolozsvár, a jelenlegi hírhedt Funar helyett.
Ha az emberiség felelősségtudata nagyobb lenne. Ha nem léteznének háborúk.
Szakmai vágyam: még lényegre törőbben írni.

+ 1 KÉRDÉS

- Milyen könyved megjelenése várható legközelebb?
- Azt hiszem, a Kik második és bővített kiadása következik.
- Kedves Zsuzsanna, köszönöm a beszélgetést. Azt kívánom, hogy minden vágyad teljesüljön és minél több MON-taggal találkozhass.

Nos, kedves MON-tagok, megismertétek Zsuzsannát?
Csak egy kicsit, ugye?
Kérdezzetek tőle! Hagytam nektek is kérdéseket.

Mária

_________________
Mária

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-02-29 03:18   
Mr Spock avagy a sors mindig közbeszól

Bevezető

Rosszul értetted, Mr. Spocknak semmi köze dr. Spockhoz, a gyermekgyógyászhoz. Nőgyógyász és szülész vagyok, Mr. Spock pedig a Star Trek tévésorozat képzeletbeli hőse, aki arról volt híres, hogy folyvást megpróbált érzelemmentesen, logikusan gondolkozni, és megkísérelt mindig igazat mondani. A sorozatban ez mindig csak többnyire sikerült neki, nem száz százalékosan, úgyhogy épp jó volt példaképnek. Érdekes lenne megemlítenem, hogy 1981-ben használtam először ezt az álnevet, és azóta sem használtam másikat. Senki mást nem ismerek, vagy ismertem, aki a kibernetika terén 23 éve ugyanazt az álnevet használja, tehát nincs kizárva, hogy ez a legrégibb létező „nick” a világon.

Életpálya

1947 december harmadikán, egy zordon téli délelőttön, pattantam eme világra. A családi legendák szerint édesanyám annyira naív volt, hogy szülás előtt néhány perccel megkérdezte az orvos:
- Doktor úr, és hol fog kijönni a gyermek?
Amire állítólag az orvos azt válaszolta:
- Ahol bement, asszonyom.
Szóval anyám megszült, hazavitt az akkori Rudas László (mostani Podmaniczky) utca 14-be, és ott töltöttem életem következő huszonhat évét. Amikor tizenhathónapos voltam, apám azt mondta anyámnak, hogy leszalad egyet pingpongozni a fiúkkal. Csak tizenegy év múlva láttam viszont, Prágában. Emlékszem anyám első szavaira a viszontlátásukkor:
- Na és ki győzött?
Szóval apám 1949-ben lelécelt, és Észak-Amerikában töltötte hátralevő
életét, 1998-ban bekövetkezett haláláig.
Anyám 1952-ben ismét férjhez ment, és négy hónapra rá megszületett a kishúgom. Nevelőapám sem nem nevelt, sem pedig nem volt az apám, de intelligens, rendes ember volt, tehát kijöttünk.
Az élet ment tovább, az általános iskolát három helyen végeztem, pedig „jó gyermek” voltam, csak épp így hozta a sors. Már tízéves koromban érdekeltek a tudományok, különösen a kémia. Folyvást kémcsövekben, lombikokban kotyvasztottam, többször fel is robbantam, de szerencsére mindig megúsztam valahogy. Mindenesetre tizennégyéves koromban a vegyipari technikumba jelentkeztem. És már akkor elkezdődött a „sors közbeszól” események sorozata, amelynek mindmáig nem szakadt vége. Tehát elmentem a felvételire. Ott közölték velem, hogy anyakönyvi kivonat nélkül nem lehet vizsgázni. Hazarohantam érte, megtaláltam, de a vizsga felénél értem vissza, tehát nem vettek fel. Jött a gimnázium, a hírhedt Kölcsey. Nem említettem, hogy még az általános iskolában alakult egy baráti kör, összesen négy fiú és egy lány, Kati, aki az egyik barátom unokatestvére volt. Az elkövetkező években elválaszthatatlan barátok lettünk.
Egész gimnázium alatt arra készültem, hogy majd beiratkozom az ELTE vegyi karára. Ki tudja, miért, de annak idején létezett egy ilyen „alkalmassági orvosi vizsgálat”. Ott kiderült, hogy részleges színtévesztő vagyok, és nem lehetek vegyész. Teljesen összetörtem, lombikmosói állást kerestem valami laboratóriumban, pedig még nem ért véget az utolsó tanévem. Valamikor májusban (1966) bejött az osztályba az igazgatóhelyettes, és valósággal megparancsolta, hogy válasszak valami más egyetemet, „te okos gyermek vagy” magyarázattal. Akkoriban létezett egy könyvecske, a felsőfokú tanintézetek listájával. Elkértem a padtársamtól, felütöttem valahol a közepén, és éppen az orvosi egyetemnél nyílt ki. Na jó, akkor ide jelentkezem, döntöttem el. És így lettem orvos.
De persze még sok minden történt, mielőtt az lettem volna. Például az első egyetemi években szerettem a Medikus teába járni, az egy zenés-táncos hely volt: ott megismerkedtem egy nagyon aranyos lánnyal, akibe beleestem, de aki három hónap múlva kiadta az utamat. Két évvel később megint összesodort minket a sor, akkor már kölcsönös volt a szerelem, de ő hat hónap múlva kivándorolt a családjával Ausztráliába. Elválás előtt megígértük egymásnak, hogy várunk egymásra, s valamikor összetalálkozunk, vagy ő jön haza, vagy pedig én telepszem ki. Én ugyan jártam más lányokkal, de az egyetem befejezése után kilenc hónappal (1973-ban) dobbantottam Magyarországról. Azzal a 75 százalékos reménnyel, hogy a régi kapcsolat talán még létezik. Létezett. Az Egyesült Államokban találkoztunk, később összeházasodtunk Évával, két gyermekük lett. 1973 és 1977 között angolt tanultam, alkalmi állásaim voltak, akkor sebész lettem. Két év múlva végigasszisztáltam a lányom születését, rájöttem, a szülészet-nőgyógyászat sokkal szebb szakma, s így pályát módosítottam. 1982-ben pedig privátpraxist nyitottam Washington D. C. környékén. 1989 és 1990 viharos évek voltak a számomra, Éva otthagyott, visszajött, én hagytam ott. 1989 végén Budapesten belefutottam abba a Katiba, akit már említettem, aki régen a baráti köröm tagja volt. Kati otthagyott csapot-papot, férjet, gyereket, s jött utánam Amerikába. Ő lett a második feleségem. De elköltöztünk Washingtonból, először Kentucky államba, majd Délnyugat-Virginiába, ahol most is élünk. Jelenleg is orvos vagyok, kettesben élek Katival. 1997-ben kijött ide Kati első házasságából született lánya, a manusával, és két gyermekével. Itt laknak nem messze, ők a család.
Az én két gyermekem Washington D.C, környékén él. A fiam most huszonhét éves, foglakozásra sportrendezvény-szervező. College-t végzett, de nem tanult tovább. A lányom két évvel kisebb, szándéka volt továbbtanulni, de megismerkedett egy orvostanhallgatóval, s mindketten nem járhatnak egyetemre, anyagi okokból. Állami intézményben dolgozik, szociális ügyekkel foglalkozik.
Budapesten él édesanyám, még mindig a Podmaniczky utcában, és nem messze tőle, a Nyugati pályaudvar másik oldalán, lakik a húgom, vagyis a féltestvérem. Sajnos ritkán utazhatom haza, ilyen az állásom, nemigen tudom kivenni a szabadságomat. Utoljára 1999-ben jártam Budapesten.

Az angol nyelv és a bridzs

Hogy miért tanultam négy évig az angol nyelvet, mikor más egy év alatt is megtanulja? Csevegni én is tudtam egy esztendő múlva, de nekem le kellett tennem az ú.n. ECFMG vizsgát, hogy elismerjék az orvosi diplomámat. És különben is, egyéni módszerrel tanultam, mert az iskolában nem tudtam volna megtanulni a nyelvet. Vagyis kitaláltam egy nagyszerű módszert. Nagyon jól bridzseltem. Azt is tudtam, hogy a bridzselők többnyire „mániákus”, de értelmes emberek. Azt is tudtam, hogy tizenöt szó elegendő a bridzshez (a számok egytől hétig, club, diamond, heart, spade, notrump, double, redouble, pass). Azt is tudtam, hogy a bridzs kapcsán könnyű ismerkedni. Három napig „gyorstalpaló” bridzskurzust tartottam kedvesemnek, Évának. Élete első kezét egy kis helyi versenyen játszotta, ahol úgy mutatott be minket, angolul persze:
- Én vagyok Éva, bridzselni ugyan nem tudok, de beszélek angolul. Velem szemközt ül Gábor, aki ugyan tud bridzselni, de egy kukkot sem beszél angolul. Legyetek türelmesek velünk.
Türelmesek voltak. Számításom gyönyörűen bejött, heteken belül elkezdtem nagyszerűen „motyogni” angolul, eléggé ahhoz, hogy meghívjunk embereket, hogy angol nyelvű társaságunk legyen. És onnan már gyorsan tanultam. Nem tartott a tanulás három-négy évig, csak az életforma túl élvezetes volt ahhoz, hogy egyhamar otthagyjam.
Különben nem léteztek olyan bridzs-sikereim, amelyeket én említésre méltónak találnék. Néha nyertünk kis helyi versenyeken, de abban az időben nemigen lett volna lehetőségem sokat utazgatni. Nem éreztem magamban a nagy tehetséget.
Hogy inkább tudományos vagyok-e, vagy inkább játékos?
Hmmm. Tulajdonképpen mind a kettő. Tudományosan játékos, mert a játékokat is ugyanúgy közelítem meg, mint minden mást: komolyan veszem őket, analitikusan állok hozzájuk, amennyire csak tudok, És még az általam írott, programozott játékokat „majdnem tudományos” alapon gondoltam ki, értem ezalatt a mögöttük rejlő koncepciókat. Mindig gondolkodás és/vagy logika áll a középpontban.
Játékosan tudományos, hiszen de facto nem vagyok tudós, és így bizonyos komolytalanságra kényszerülök.
Az általam készített kompijáték neve Intellectual Decathlon (Intellektuális Tízpróba). Azokban az időkben, amikor a játékok zöme különböző lövöldözéses kombinációkra épült, ez a tízpróba alkalmat adott a gondolkodásra. Amolyan „játékba bújtatott” IQ verseny, ahol a játékosok tíz különböző módon mérhetik össze a gondolkodási képességeiket. Nem a kompi ellen, hanem sajátmaguk között. Annak idején nagyon büszke voltam, mert a kritikák észrevették a szándékomat: „ Na, hát ez más, mint a többi játék, végre valaki kitalált egy játékot, amelyben gondolkodni kell”.

Mr Spock egy napja

Mi csak képzeljük, hogy nagyon különböznek a napjaink a többi emberétől. Pedig nagyon picurka a különbség. Mindenki felébred, tisztálkodik, eszik, elmegy munkába, eszik, folytatja a munkát, hazamegy, eszik, tesz valamit, amíg jön az este, majd eszik, lefekszik aludni. A sok „eszik” a napi programban azt jelzi, hogy az ember, minden más irányba mutató vágya ellenére, alapjában biológiai élőlény, tehát a biológiai funkciói játszanak elsődleges szerepet. Az „elmegy munkába” is az esetek 99 százalékában arról szól, hogy „élelemre vadászik”. Tehát biológiai létének fenntartásáért küszködik, ma már persze sokkal civilizáltabb formában, mint mondjuk 30. 000 évvel ezelőtt. Az egész civilizációnak is főleg az a célja, hogy a vadászatot megkönnyítse. Bár ezt az emberiség megpróbálja elkendőzni, többnyire sikerrel.
Magam?
Felébredek, tisztálkodom, leülök a számítógéphez, megnézem a postámat, válaszolok, felkeresem azokat a fórumokat, amelyek érdekelnek, esetleg írok is oda, Ha van paciensem a kórházban, vizitelek, utána elmegyek a rendelőmbe. Ott vagyok kb. 4-ig, 5-ig. Persze, ha kell, műtök, ha valamelyik betegem szül, átmegyek a kórházba, szerdánként egy másik helyen rendelek, vagyis a szokásos variációk. Miután hazatérek, azzal foglalkozom, amihez nekem vagy pedig a feleségemnek kedve van. Az elmúlt években a következő dolgokkal foglalkoztam, a szakmától függetlenül:
Kompiprogramozás. Nagyszerű érzés írni valamit, ami még nem létezik. Annak idején megtanultam zenélni is egy kicsit, a billentyűzeten. Csak saját szórakoztatásomra elég, de arra kiváló. Különben zenét nagyon gyakran hallgatok, élő koncertfelvételeket gyűjtök sok éve. Őszülő orvos mivoltom ellenére a rockot szeretem, Pink Floyd, Deep Purple, Led Zeppelin, Uriah Heep, Dire Straits, Fleetwood Mac a kedvenceim. Más: leírom a gondolataimat, cikkszerűen, a sajátmagam számára.
Fotózom. Specialitásom a háromdimenziós fényképezés és a művészi keverések. Szeretem a kompijátékokat. Még ma is imádok játszani, és nem szégyellem elismerni, hogy szeretem még a lövöldözős, sport-, kalandjátékokat is. Sok játékot háromdimenziós szemüveggel nézek, ami külön élvezet. Sakkozom, bridzsezek, sajnos csak a számítógép ellen.Itt falun, ahol élek, nincs méltó ellenfél. Érdekes, hogy nagyon szeretem a sakkot, bár nagyon gyengén játszom. Ma már ritkábban, de régebben gyakran készítettem olyan kis elektronikus izéket, alapalkatrészekből, forrasztópákával. Elég ritkán tévézek, főleg a hírek érdekelnek, de olykor a feleségemmel megnézünk egy-egy nagyfilmet is. Borzasztó mázlim van, hogy intelligens és érdeklődő feleséggel áldott meg a sors. Nagyokat vitázunk, főleg politikai és filozófiai kérdésekről.


A fotózás

Igen, a fényképezés külön fejezete az életemnek. Nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem, de nagyon korán, valami tíz - tizenegyéves koromban könyörögtem ki a születésnapomra egy Dici nevű fényképezőgépet, amihez képest a Pajtás egy komplikált luxusgépnek számított. A Pajtás 160 forintba került, a Dici pont a felébe. Amikor édesapámmal Prágában találkoztam, az öreg hozott ajándékba egy fényképező- és egy 8 mm-es filmfelvevő gépet. Apám nagy sznob volt, Isten nyugosztalja, de ebben az esetben szerencsémre. 1960-ban valószínűleg én voltam az egyetlen ember (de mindenképpen az egyetlen tizenhárom éves) akinek volt egy sztereoszkópikus háromdimenziós fényképezőgépe. Így hát nagyon belegabalyodtam a fotózásba. Tizenöt évesen a nevelőapám beengedett az akkori Állami Biztosító fotólaborjába, ahol már én hívtam elő és nagyítottam a képeket. Amerikában a digitális gépek megjelenése ismét meghozta a kedvemet a fényképezéshez. A fotó művészi kifejezési forma a számomra.
Hogy szeretném-e, ha a világ olyan lenne, mint azt a képeimen mutatom?
A világ bizony olyan, csak meg kell látni. Erre is vonatkoztatható „a kőben már ott a szobor, csak le kell faragni a felesleget” mondás.



Milyen ember Mr. Spock?


Önmagáról mindenki azt hiszi, hogy jó, okos, rendes, barátságos, békés, ügyes, meg minden. Mert ha nem ezt hiszi, akkor már kezelik is, depresszió vagy akár elmezavar ellen. Nem tudom világosan megítélni, milyen ember vagyok. Az biztos, hogy legjobban az értetlen butaságot, logikátlanságot utálom.

Az internetes múlt

Elég zsúfolt a netes múltam, volt egy saját fórumom, jelenleg van az Indexen két állandó rovatom, a Politikában az Antiszemita zsidó eszmecsere, amit én nyitottam meg két évvel ezelőtt, és a Velvetben létezik a Szülészet,nőgyógyászat (Mr Spock) című rovatom, de oda csak az írjon, akinek szakmai kérdése van. Aztán még létezik néhány nemigen érdekes angol nyelvű fórum, ahol jelen vagyok. Mint tudod, a MON-ra is elég gyakran járok.
Igen, apám is, anyám is zsidó, tehát ezen az alapon magam is zsidó vagyok. Viszont soha sem követtem a zsidó tradíciókat, és nem vagyok vallásos. Abszolút nem foglalkoztatott a zsidó kérdés, viszont 1997-ben rábukkantam az akkor nagyon népszerű Internettóra (ezen keresztül indult be nálam a „magyar kapcsolat”), ahol teljes megrökönyödésemre valósággal bugyogó antiszemitizmussal találkoztam, amelyhez hasonlót nem tapasztaltam Az Egyesült Államokban. Megnyitottam egy topikot, amely később át lett mentve az Indexre, amikor az Internettó összeomlott. A topikom még mindig él, kb. húszezer hozzászólást ért meg, bár közben le lett törölve, visszatéve, megint letörölve, csudi. Az ottaniak között én vagyok „a nagy filoszemita”, pedig ez nem igaz, hiszen számomra ez intellektuális, nem pedig érzelmi kérdés.
Az én fórumom? Ez még a preinternet korszakában volt. Előbb The Elite Few BBS, később csak Elite Few BBS
volt a neve. A nevet nem én adtam, hanem az, aki elkezdte 1981-ben. Én csak a harmadik „Sysop”(főnök) voltam, 1987 és 94 között. Szerényen: ez volt a fénykor. Természetesen angolul fórumoztunk, akkoriban egyáltalán nem voltak magyar kapcsolataim, ezek később az internet révén szövődtek. Politikai fórum volt, keményen. Olyannyira, hogy az akkori Washington D.C. értelmiségi és politikai köre odajárt hozzám, beleértve közismert személyiségeket is. A legjobb évek az 1988 és 1990 közöttiek voltak, akkor én elköltöztem Washingtonból. Utána még négy évig létezett, ebből három éven át én irányítottam Kentuckyból, nagyon nehezen, nehézkesen, majd átvette az egyik törzstag, ám közben el kezdett terjedni az internet, úgyhogy az egész szétesett.
Régi szép idők. Az internet nagyszerű, de semmi sem pótolhatja nekem a BBS hangulatát. Ti joggal vagytok büszkék a MON-ra, mert bensőséges. A BBS, azáltal, hogy helyi telefonbeszélgetéssel volt elérhető, tulajdonképpen igazai baráti társasággá alakította a gárdát. A törzstagok gyakran összejártak, igazi személyes emberi kapcsolatok alakultak ki, még egy „majdnem-házasság” is volt, én is ott ismertem meg a legjobb amerikai barátomat, aki nemrég halt meg. Olyan szituációk, kalandok születtek, amelyekhez hasonlóak az interneten elképzelhetetlenek. Például az egyik tagunk közismert rádiós talk show vezető volt Washingtonban. A fórumunk témái állandóan jelen voltak a talk show-ban, amelyet többszázezer személy hallgatott. Közülük sokan megkeresték a fórumunkat is. Ugyanakkor a fórumtagok folyvást betelefonáltak a studióba, ahol a talk show folyt. Tehát páratlan szimbiózis jött létre.
Sose felejtem el azt az estét, amikor bontani kezdték a berlini falat. Az egyik fórumtag magánbeszélgetésre hívott, s bevallotta, hogy ő USA-szenátor, s két óra múlva Bush elnökhöz kell mennie, tanácsot adni a kelet-európai helyzetről. Egy teljes órán átfaggatott Kelet-Európáról, majd a nemzet nevében megköszönte a segítségemet, s futott Bush elnökhöz. Egy másik fórumtag a CIA-nél dolgozott. Egyszer ingerülten megjegyezte, hogy amiket tőlem a kelet-európai kommunizmusról megtudott, az sokkal több és értékesebb, mint amit azoktól hallott, akiknek hatszámjegyű fizetést ad ezért a kormány.
Megtörtént az is, hogy egyszer egy teljes évig elhúzódott egy téma. Én kihirdettem, hogy a törzstagokat meghívom magamhoz, és utoljára mindenki még egyszer elmondhatja a véleményét az ügyben, de azután soha többé egyetlen szót sem akarok hallani a témáról. Valami huszonhaton jöttünk össze, mindenki szót kapott, és lezártuk a témát.
1987-ben, amikor átvettem a fórumot, még zöldfülű voltam a vezetésben. Élveztem az irányítás jogát, a moderálást, és bizony itt-ott letöröltem néhány dolgot, amit elfogadhatatlannak tartottam. Létezett néhány fórumtag, aki az abszolút szólásszabadság híve volt, és megbírált a törlések miatt. Mire én azzal érveltem, hogy ez az ÉN számítógépem, az Én telefonvonalam, tehát azt teszek, amit akarok. Néhány nap múlva csengettek. Kinyitottam az ajtót, ott állt az egyik törzstag, kompival a kezében. Azt mondta:
- Ezt kapcsold be. Ez a MI számítógépünk.
Onnantól fogva abszolút szólásszabadság volt az EF-en…
Még sok páratlan történetet mesélhetnék.

USA- Magyarország

Az amerikai karrierben nem segítettek a tulajdonságaim. Például tudom, hogy nincs üzleti érzékem, és sose érdekelt a pénz. Amerikában ez nagy hátrány. Az történt, hogy említett privátpraxisom idején nem voltam képes elérni az itteni átlagos orvosi életszínvonalat. Hiányzott belőlem a szükséges agresszivitás. Ezért fizetéses állást választottam, ahol nagyon jól keresek, mert nem nekem kell intéznem az anyagi ügyeket.

Az amerikai magyar emigrációval nem sikerült a kapcsolatfelvétel.
Elmeséltem már a bridzses nyelvtanulást, akkor az volt a célunk, hogy amerikaiakkal találkozzunk. Ebben az időben azonban összeismerkedtünk egy magyar családdal is, a férfi gyógyszerészprofesszor volt az egyetemen, az asszony nagyon kedves, a lányuk is ügyes, értelmes, bár nagyon csúnya lány. Már éppen összemelegedtünk, amikor a férfi öngyilkos lett, a feleség meg a lány elköltöztek Angliába. Zárójelben hadd említsem meg a professzor egyik nagy mondását. Épp tévét néztünk, valami corn flakes reklám ment, és azt mondták:” Nyolc fontos vitamint és vasat tartalmaz”. Erre a barátom megjegyezte: ”Ja persze, ennyi maradt benne, miután a többi húszat kipusztítottátok belőle.”
1975-ben kijött hozzánk Magyarországról a nagyon jó barátom, nálunk lakott pár hónapot, de aztán úgy döntött, inkább áttelepül Európába. Németországban él most.
Ugyancsak akkoriban elég szörnyű eset történt velünk. A floridai St. Petersburgban találtunk végre valahára egy magyar klubot. Óriási örömmel mentünk oda a feleségemmel, na végre magyar szó. Hanem amikor beléptünk… mintha valami koszos-büdös utcasarki kocsmában lettünk volna… Csak bárpult volt, le se lehetett ülni. Kocsmáros mérte az italt a részeg-félrészeg tagoknak. Először azt hittük, valami rendezvény, előadás ez, de kiderült, hogy ez maga a magyar klub. Megpróbáltunk szóba elegyedni az ottaniakkal, de akkor egy férfi odalépett mellém, mellbe bökött, s azt mondta:
- Apukám, hukk, én bizony… én bizony… Valaki voltam Magyarországon 56 előtt, hukk, a szemetek tönkretettek, nekem nevem volt… engem ismertek… én vezettem a 6-os villamost.
Ekkor udvariasan visszautasítottuk a meghívást a féldecire, és sebtében kifaroltunk.
A végső meghatározó tényező azonban más volt. A fiam 1977-ben született. Először csak furcsálltuk, hogy lám, egy néhányhetes kisbaba balkezes lehet. Aztán elmentünk az orvoshoz, s végül kiderült, hogy agyhűdéses, vagyis gyógyíthatatlan beteg, és béna a jobb keze. Kérdeztük, még milyen tünetei vannak a betegségnek? Azt nem lehet még tudni, hogy az agy melyik része sérült meg, az csak később derül ki, válaszolta az orvos. Fog beszélni a gyermek? Azt sem lehet még tudni, felelte az orvos. És milyen nyelven beszéljünk hozzá?
Azt ő nem tudja megmondani, de csak egyetlen nyelvre tanítsuk a gyereket, ha képes lesz egyáltalán megtanulni.
Ezzel a kocka el volt vetve. Otthon angolul beszéltünk, Évával is, a társaságunk is angol nyelvű volt. Szerencsére később kiderült, hogy a fiúnak semmi szellemi problémája nincsen, persze még ma is béna a jobb kezére, és enyhén sántít a bal lábára.
Hát szóval így történt, hogy megszakadt a kapcsolat a magyarsággal.


Magyarország? Magam számára sem világos, hogyan állok vele, pedig én szeretem a tisztánlátást. Amikor eljöttem, semmi honvágyam sem volt, és később sem. Érdekes módon, amikor az internet lehetővé tette, ösztönösen a magyar honlapokat kerestem, és ott kezdtem el beszélgetni. Amikor Magyarországra látogatok, nosztalgikusan jól érzem magam. Amikor valaki feltette nekem a kérdést, hogy visszatérnék-e, azt válaszoltam:
- Ha haza tudnám tolni az egész életemet, úgy, ahogy itt van, habozás nélkül hazatolnám.
De zavar az, hogy az antiszemitizmus egyáltalán felmerül.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-02-25 03:23   
Tasiördög portréja.


Színtér: Erdély és Tasmánia. Színfolt: egy végzetes sárga ing.

Úgy kezdődött, hogy 1957 november 17-én megszülettem. Mintha vasárnap lett volna, de ne kérdezd, mert nem emlékszem rá!
Az első emlékem két és féléves koromból van, ballagok a hegyen, a szőlősben egy csoport felnőttel. Tavasz van, virágzanak a cseresznyefák, nagynéném udvarlója képeket készít az egyik fa alatt.
Kórházba visznek. Magasrácsos kiságy, mosolygó gyerekek beszélnek hozzám, de valami nagy baj lehet, mert nem értem, mit mondanak. Románul beszélnek. A Piros Paplanom sincs velem, mindenki itt hagyott. Évek múlva jön Apu, nem ismerem meg először a fehér köpenyben. Hozza a félbevágott Piros Paplant. Egy néni csak, akit értek. Levisz a sötét szobába. A karjában vagyok és lenyűgözve figyelem a szárazpaszulyokat a képernyőn. Bennem is van szárazpaszuly? A szívem vert félre. Azóta is teszi. Néha a szokott két ütem helyett berak egy-egy csárdáslépést. Valami aritmia, ezzel születtem. Nem zavar különösen, meg lett neki mondva, hogy száz évig akarok élni, úgy csárdásozzon a mellkasomban!
Csak két hétig voltam a kórházban, de két és félévesnek, az egy végtelenségnek tűnt az idegen nyelvűek között.

Mikor kezdem megszokni, hogy játszhatok a gyerekekkel, akkor is, ha nem beszélek, akkor jönnek Anyuék és vesznek nekem egy nagy sárga mackót. Két hétig egy mukkot sem szólok otthon.
Óvodába járok, Dadus mesét olvas az orgonabokornál, mi körben ülünk a kisszékeken. Nyár van, a lábom ujjával rugdosom a port a szék alatt.
Anyuék elmentek valahova, Eszti mama vigyáz rám, ott is alszom náluk. Nem alszunk, mert háztűz van a Viharsoron, félreverik a harangokat, mindenki rohan. Eszti mama is, velem a karjában. Sziszeg a tűz, pattognak a cserepek, a lángok az égig érnek.
64-ben iskolás vagyok. A templom melletti iskolába megyünk, mind a négy osztály egy teremben van. A nagyok csicseregnek óra alatt hátul. Erzsike cigány. Én melléülök. Nem értem miért ne menjünk le hozzá is az Alszegre, mikor vasárnap sétálunk kiöltözve, beillatosítva, ridiküllel a karunkon a barátnőimmel.
69-ben Szalárdra járok ötödik osztályba. Román tagozatra. Az osztály fele magyar. Nem szabad magyarul beszélni még szünetben sem. Romi almát ad nekem. Meg csokit is. Nyomban beleszeretek. Csúfolnak, mert nem tudok jól beszélni. Szenvedek. Kibőgöm, hogy írassanak át a magyar tagozatra. Nem kell oroszt tanuljak, maradok a franciával, átjárok a román tagozatra franciát tanulni.
72-ben Váradra járok éneket tanulni. Felvételizek tanítóképzőbe. Nem vesznek fel, de kapok egy levelet, hogy a gímibe beírtak. A Mogyorós udvarán ezerszámra állunk. Betereltek egy csoportba. Julikával azonnal barátnők leszünk. Ő is az intriben (bentlakásban) lakik. Nyolcan vagyunk egy szobában. Gizike néni aranyos, elkapott bennünket bagózni a tornapályán, de csak felhajtja a röhécselő lánysereget a szobákba. Gyöngyöstől félünk, mint a tűztől! Sosem voltam nagy famászó, de úgy átpattanok a magas kerítésen a többiek után, mint a zerge. Körbemegyünk az utcán, és belopakodunk a Hunyadiék kapuja alatt. Kekecnek hívnak a lányok, verset adok be a Diákszóhoz, de nem kell nekik. Még válaszra sem méltatják. Többet sosem mutatom meg a verseimet illetékeseknek!
Repülőtábor. Végigjárom az orvosokat engedélyekért. Makkegészséges vagyok. Vége a nyárnak és nem szóltak. Mást küldtek helyettem, mert messze lakom, nem találtak? Repülök Apuval, megmutatjuk a parcellákat, amit permetezni kell. A helikopter pilótája azt mondja, hogy nyitják az első osztályt, ahova lányok is beiratkozhatnak. Tíz év szerződés a román hadsereghez. Nem leszek pilóta!
Miskát elvitték katonának! Akkor megyek Bukarestbe látogatóba hozzá, mikor Apu épp hazajön vakációra a tanításból. Dühöng a szerelem! Szalmaözvegy vagyok. Noszogatnak, hogy menjek a lakodalomba, Öcsi elkísér, hogy ne essek kísértésbe. Kísértésbe estem! Ott volt a sárgainges srác, szigetet rajzolt a papírabroszra, cápák úsztak körülötte. Ott akar lakni egyszer. Motorozik, gitározik, vitorlás hajója van, amit ő épített, szobrokat farag, szürrealista képeket fest és titokban verseket ír. Ő lesz a gyermekeim apja! Már megint dühöng a szerelem!
Nem leszek orvos. Fizioterápista sem. A meteorológia szakot Mindnyájunk Apja, Ceausescu, megszüntette, pont az idén, mikor oda akartam felvételizni.
A Kossuth utcán varrom a rózsaszín férfiöltönyöket. Sírógörcseim vannak minden ok nélkül. Doktor néni szerint nem nekem való a szalagmunka, száz varrógép állandó zörgését hallani a hatalmas teremben.
A Sinteza nevű gyárban bogárirtót gyártok. Nem robban fel a reaktor, ha sikerül lehűtenem időben.
Szentimrén gépelek az Apu irodája mellett. Ötven számot a sorban gyorsabban adok össze fejben, mint a számológéppel.
A párom nem mondott le a Babizásról, Katizásról, Akárkiakinekjólábaszemefaracicijestbzésről, de megkéri a kezem. Boldogan adom! Ferenc napon végigballagunk a falu utcáján a templomig díszmagyarban. Sógorom az Énekek Énekét idézi. Elbőgöm magam. Párom kiránt a kabátzsebből egy marék százast, hogy töröljem meg az orrom. Vagy négyszázan eszünk-iszunk egy hétig. Gyula hegedül a négy cigánnyal.
Párom becsinálja a sátoroskéményt a tűzhely fölött. Paládi dédi présházába költözünk a szőlősbe. Eszti mama siratja a szőlőt. Úgy megmetszetted, Pali fiam, hogy semmi nem lesz rajta az idén. 700 liter bort terem! Rájár a fél megye hörbölni, meg a magyarországi haverek. Jó nagy a pince, elfér benne a szekér megfordulni. Bugyerák a krumplin alszik, a magyar himnuszt torkunk szakadtából énekeljük. Börtön járna érte.
84-ben beépítette a párom a verandát babaszobának. Megrajzolta a bölcsőt. Eszter a pólyából fordítja a fejét a nagyfestmény felé. A keresztelőn a zsaru kezet csókol a páromnak.
86-ban a bába szerint Jánosból vagy zongorista lesz vagy zsebtolvaj. Egyéves születésnapja utáni reggel átmegyünk a határon Magyarhonba. Ő Anyuval marad. Esztert sógornőm viszi el. Kivonatozunk Hegyeshalomra. Kiskatona ingyen kísér vissza Pestre. Négyszer megyünk Ferihegyre. Már ismernek. Holnap lejár az útlevelünk. Felülök a vonatra hazafelé. Párom barátoknál várja a lehetőséget. Karcsi utánamegy a Trabanttal. Mariboron csak áthúznak. Bécsből hetente ír, és telefonál. Kirúgnak a pártból. Nem így gondolták, mert mindenki sír és búcsúztató lett belőle. Hetente gyömöszöljük egymást a sorban a rendőrségen. A Nagyságosasszony átnéz rajtam. - Még nincs meg az útlevele-, mondja. Két évig átnéz rajtam! Disznó, bor, pálinka megy az ismerős ismerősének az ismerőséhez. Útlevél jön. Bepakolom a két bőröndöt. Könyvet csak egyet vihetek a kézitáskámban. Azt hiszem, a 22-es csapdáját, akkor jelent meg a Kriterion kiadónál.Siratom a könyvtáramat. Repülünk Kenguruföldre. Büdösek az utasok, mondja a légikisasszony. Belerúg a székembe, hogy hajtsam fel. Ráharapok a nyelvemre, még román gépen vagyunk! Szingapúrban megértik az öt angol szót, amit tudok, eligazítanak a kapuhoz.
89-ben tél van júniusban. Az aprók az apjuk öléből rávetik magukat a cukorka-automatára. Kint sötét van, jácintillat, süppedő pázsit. Kukabara nevet valahol.
Este érkezünk haza Pembertonba, ég a tűz a kályhában, az asztal rogyásig rakva, nevető idegenek ölelnek magukhoz olyan szeretettel, mint a síró ismerősök engedtek el hazulról. Otthonról Itthon vagyunk! Párom farag, bútort készít. Eszter lányom egy kukkot sem szól az oviban három hónapig, de felveszik elsőbe. Év végére be nem lehet fogni a száját! Itthon fonetikus ábécét tanul, nem érti miért nehéz másoknak a spelling (helyesírás) a suliban. János fiam folyékonyan beszél eszperantóul, és tökéletesen elboldogul! Mikor letotyog a főutcára egyedül, hazahozzák. Mindenki tudja, hogy a miénk. Észre sem vettem, hogy elveszett! Képrámázok a galériában. Meresztem a fülem. Takarítok másoknak, akiknek nincs is szüksége rá. Jól fizetnek. Az angolul írt versem vihart kavar a falusi biliben. Többet nem írok verset, sem magyarul, sem angolul.
90-ben ülök a galériánkban. Nem a kiejtésemmel van a baj! Megvilágosodik előttem, hogy a kedves vevő azért nem érti, amit mondok, mert nem ismeri azt a szót! Újrafogalmazom a mondatot egyszerűbben. A férjem most nem fest. Két éve ott az állványán a megkezdett portré a szüleiről, most éppen valakinek a konyháját csempézi. A nők tekintetében is megnyugodott: szörnyű csúfak az itteni fehérnépek. Azt mondja, nincs kiben válogatni.
A más szőlőjét babusgatom pár évig.
98-ban felmentek az ingatlanárak. Eladunk mindent és bepakoljuk az aprókat, egy macskát pórázon és a cserepes kaktuszomat a karavánba. Három hétig végigüdüljük az ausztrál tengerpartot. A katamaránon az utasok körbehánynak mindent! Mi a felső-fedélzeten visongva élvezzük a hullámvasutat.
Laciékkal dombot mászunk. Nem itt akarunk letelepedni. Párom homlokán folyik a víz.
Behúzunk az öbölbe a fűzfák alá. Itt hagyom a kulcsot nektek, ha valami történne, tudjatok kimenni, mondja a srác, akié a darab föld a fűzfákkal. Történik! A párom már megint el akar menni a mennyekbe! De mielőtt elmegy, elvezeti a karavánt a legközelebbi faluba a rendelőig. Infarktusa van. Gyerekek békésen alusznak a kocsiban, reggel a nővérek megetetik őket. Mi repesztünk a mentővel a kórházba. Páromat visszahozzák a sok kiskéssel, fűrésszel, reszelővel, löttyökkel, nem eresztik a mennyországba! Miklós felhozza a karavánt a gyermekekkel, macskával, kaktusszal a rendelőtől. Házat bérelek Hobártban, sétálgatunk, vérnyomást mérek, aprókat terelek iskolába.
Felveszem az automata kocsinkat a kikötőből. Ezt én is tudom vezetni! A bütyköm fehér a négysávos úton, reggeli forgalomban.
Nem hisszük el, hogy huszonöt hektár földet, házzal, az öböl partján ilyen olcsón adnak! Minden második ház eladó Tasiban. Ingyen osztogatják az édent! Lealkudjuk majdnem felére. Nekünk adják!
Beiskolázzuk a gyerekeket és kétezer szőlőt.
Látástól-mikulásig alakítjuk az édent a magunk képére...
A gyermekek örökölték a művészi hajlamot. Lányunk fest, grafikusnak készül, fiunk jól titkolja zenei tehetségét, tízéves kora óta rá se néz a hangszerekre.
A házunk jó nagy, de elhanyagolt, és nagyon ausztrál… Tervezzük, hogy átépítjük, új konyha, fürdőszoba kell. Jelenleg esernyővel járunk ki a vécére, mert az ötvenes években – amikor a ház épült- a tulaj nem tudta elképzelni, hogy a vécé bent legyen a házban.
Sok a barátunk. Színre, nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül mindenki, aki szereti a betűt, a jó vitákat és a vörösbort.
Hadd szóljak az állatainkról is: van tizenöt macskánk, egy kutyánk, négy kacsánk, hatvanvalahány tyúk, Göndör tehén a Samu fiával. És a kenguruk, hangyászsünök, mérges kígyók, ördögök, madarak, és még ki tudja mi minden az erdőnkben, a legelőnkön.

BEJÁTSZÁS: TÉLI JELENET.
(Kimásolva a Háziállatok című rovatból)

Az éjjel portáskodtam!A tél úgy gondolta,visszajön egy pár napra, én meg megszántam a macskáimat, maradjon mindenki bent, ha akar egy jót aludni. Ők aludtak is,én nem! Mert ugye az köztudott macskás sorstársaim között, hogy az ajtónyitogatás, ablakemelgetés (nálunk felfele nyílnak az ablakok), az a gazdi megtisztelő feladata. Mindőjuk el voltak helyezkedve, mikor óvatosan belopakodtam a paplan alá, nehogy felébresszem a párom, és Kolumbuszt a karja alatt,Pandát a lábánál. Arrébbgurítottam Klaudiát paplanostól, másképp nem fértünk volna meg ennyien a családi ágyon! Gombóc a "görbémben" szokott aludni, mindegy, hogy hol húzza a csendest, ha meghallja -és macskafüle van -,hogy mozdul a takaró az ágyon énfelőlem, azonnal rámveti magát, kapok egy nedves orrtörlest, és befészkeli magát a paplan alá. Elrendezkedtünk. Már épp elszenderedtem, mikor Kolumbusz úgy döntött, hogy vállalja az elemeket odakint, és legyek már olyan szíves, nyissam ki neki az ajtót. Lemászok, kiengedem, visszamászok, elszenderedem. Puffancs nem megy az ajtóhoz, ha ki akar menni, hanem megáll a szoba közepén, és ORDÍT. ORDÍTOTT! Őt ki kell SZÁLLÍTANI, nem megy, fel kell óvatosan emelni ölbe ,és lerakni az ajtón kívül. Lemászok, kiengedem, visszamászok...nem, nem mertem elszenderedni! Hamu és családja,a Szürmi és Piszkos Fred az ablakon jár ki. GONDOLTAM, hogy Hamu mindjárt szól. Szólt is. Ablak fel, macskák ki, ablak le, visszamászok,
elszenderedek. Leo, a Hatalmas, a portási szolgálatom igénylését úgy jelzi, hogy teljes testsúlyával (8 kilós) ráveti magát az ajtóra. "Menhelyről" szerezte előző gazdája, náluk biztosan azt tanulta, hogy ha felugrik a kilincsre, ki tudja nyitni az ajtót. Nekünk olyan kerek kilincseink vannak az összes ajtón, amitől feláll a szőr a hátamon. Tudjátok, az olyan, mikor jössz befele a kamrából, egyik kezedben a krumpliskosár, a másikban a liszt a kenyérhez, honod alatt az üveg Shiraz a vacsorához, és odafordulsz a könyököddel, hogy lenyomjad a kilincset, és rájössz, hogy nem lehet! Meg Leo sem jött rá, hogy hiába pattan fel a kilincsig, csak annyit ér el vele, hogy nagy dübbenéssel leesik. Hallom, hogy dübben Leo. Kimászok, ajtót nyitok, Leo ki...itt már unjátok! Én is meguntam! Úgy penderítettem ki Ördögöt és Cirmi mamát álmukból, hogy utána meg azért nem bírtam aludni, mert bántott a lelkiismeret.


Igen, egyetemet is akarok végezni, orvosit. Tavaly felvételiztem, nem sikerült, arra hivatkoztak, hogy már nagyon molyos az iskolapad-gyakorlatom. Az idén kiporolom a molyokat, és szeptemberben ismét jelentkezem.
Erdély?
Anyukám él, az öcsémnél lakik. Hívtam őket, de nem akarnak kivándorolni, mióta otthon is megváltozott a világ. Apu hét évvel ezelőtt meghalt, egy hónappal azután, hogy hazalátogattunk, és láthatta végre az unokákat. Nagy megnyugvást jelent, hogy akkor életerősnek, vidámnak láttuk, így marad meg az emlékeinkben.
Igen, Erdély még mindig az otthont jelenti. Született optimista lévén, a jövőnket rózsásnak látom.



 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-02-03 17:28   
Csengőfrásztól Floridáig


(Kaytee portréja)


Rövid életrajz

 Születtem Budapesten, 1947 június 22.-én. Apai nagyanyám magyar volt, a többi rokonom választotta a magyarságot. Hathónapos koromtól anyai nagymamám és a dédi nevelt. Anyám kezdő koncertzongorista és gyakorlott morfinista volt, akkor éppen rendőr faterom a saját életét akarta élni, tehát három év leteltével elváltak. Technikumban érettségiztem, mert pénzt kellett keresnem mihamarabb: nagymama félt, ha meghal, nem lesz, aki eltartson. Így tizennyolc évesen dolgozni kezdtem. Jelentkeztem az esti tagozatú jogra, de a vállalatom nem javasolt. Három év múlva meghalt a nagymamám, apám-anyám élt ugyan, de nem volt kiért Magyarországon maradnom, torkig voltam mindennel, elkezdtem útleveleket kérni. Ez eltartott három évig, végül 1971-ben útlevelet kaptam, akkor sipirc el az országból. Kanadában kötöttem ki, másfél év múlva utánam jött az első férjem, aki akkor még nem is volt a férjem. Kanadában is jogi egyetemre vágytam.
Rajtam kívül álló okok miatt anyagilag szinte azonnal lehetővé vált a továbbtanulás, de csak pénzügyi szakon. Az egyetemen
 két évig bírtam ki, az elsőt nappalin, a másodikat estin. Tanulmányaim könyvelési vonatkozásait végtelenül untam.. Viszont jól fizetett állásokhoz juttatott. Jöttek a gyermekek – két fiú -, otthon maradtam velük. A férjem jól keresett, mérnök volt. 1977-ben visszamentem dolgozni, éspedig a tartományi közszolgálati tévéhez. Nem akartam sem tévésztár, sem igazgató lenni, nagyon jól megvoltam az adminisztrációs munkakörben. Nyolc év múlva munkahelyet és hivatást változtattam, a következő másfél évtizedben egy nagyon jelentős amerikai állami sajtóorgánumnál dolgoztam. Közben elváltam, barátsággal, a fiúk felnőttek, az idősebb az első Öböl-háborúban a fegyveres erőknél szolgált, jelenleg műtős, a kisebbik fiú megnősült, most fejezi be a jogot. Unokám még nincs. Ismét férjhez mentem, a második férjem amerikai. 2000-ben korai nyugdíjba menést választott. Elköltöztünk Floridába, turistaként sokat utazunk a világban. Rövidesen ismét nekiindulunk.


Családi háttér (amely olyan bonyodalmas, mint a magyar illetve a vadnyugati történelem)

 Kezdjük a volt férjemmel. A családja apai ágon a tatárjárásig vissza tudja vezetni a családfát, vitézségért kapták a rangot. Ősnemeseknek számítanak. A XVI. Században egy angol királyi herceg benősült a családba, az ő címerállata is bekerült a családi címerbe. A családi mondák szerint a férfiak elég korán reneszánsz emberekké váltak, vagyis tudományokkal és művészetekkel foglalkoztak. Nem is lettek gazdagok, de tanultak, és sok értékes embert adtak Magyarországnak. Még a kommunisták is elismerték az egyik tudós érdemeit, de ez nem tartotta őket vissza attól, hogy ne telepítsék ki a családot a Hortobágyba, a férjemmel együtt. Majdnem belehaltak. A volt férjem anyai ágon is ősnemes. Édesanyjának az apja a második világháborúban diplomáciai szolgálatban állt, míg felesége a zsidókat mentette.
 A férjem nagyapja magas külföldi kormánykitüntetést is kapott később. A nagymama nem emlegette ezeket az időket. Ő volt férjem családjában az első katolikus a reformáció óta. A család református férfiai évszázadok óta egy ismert lovagrend tagjai voltak. Ez várt volna ex-férjemre is. Ő már Kanadában kapta meg a belépéshez kitöltendő nyomtatványt. Száz dollárt kellett volna csatolnia, majd egy európai királyi udvarban lovaggá ütötték volna. De nem lett lovag: akkor főérdeklődésünk éppen a kisebbik fiú szobatisztaságát illette, és nem is volt megfelelő ruhám a ceremóniához. A fiaim nem lovagrendjogosultak: az én oldalamról nemigen tudnám prezentálni a szükséges negyvennégy nemesi őst, vagyis mindkét oldalról huszonkettőt.

Kaytee családja

 Anyai ágról zsidó vagyok. Dédmamám a millennium évében Lembergből költözött Budapestre, magával hozva a férjét, a legkisebb öccsét és a lányát, vagyis a nagymamámat. A férjét az első világháborúban besorozták katonának, majdnem azonnal golyót kapott.. Dédi attól kezdve zsákvarrásból tartotta fent a családot. Nyolcvanötéves korában halt meg, tündéri, nagyon okos, természetes intelligenciával megáldott asszony volt, egyre meséltettem gyermekkoromban. Már nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy családjában a lányoknak mind csodaszép nevük volt. Mivel elmesélte, hogy Lengyelországból érkezett, nem értettem, miért nem tud lengyelül, hiszen nem tudtam, hogy zsidó. Azt sem tudtam, hogy pogromok elől menekültek Budapestre. Kiskoromban nem mondták meg nekem, hogy zsidók. Odahaza egyáltalán nem esett szó ilyesmiről, kivéve, ha valaki csöngetett. Ilyenkor nagymamám szokott volt menni ajtót nyitni, s ha dédim idegen hangot hallott, jiddisül kikiabált nagymamámnak: ”Zsidó-e vagy keresztény?” Csak felnőttkoromban értettem meg, élete végéig rettegett, hogy elviszik, bár őt a nyilasok sose vitték el. Csak a nagymamámat, akit végül Wallenberg egyik embere mentett meg, aki magyar katonatiszti egyenruhában átvette a csoportot a nyilasoktól. A zsidó nagypapámat kelet-magyarországi bányászok mentették ki a munkaszolgálatból, és családról családra adva bújtatták őt, míg haza nem került. Ilyesmik miatt sem hiszek a kollektív bűnökben.
És amiatt sem, ami apai nagyapámmal történt. Aki (legalábbis úgy tudta akkor) porosz származású katonatiszt volt, s a második világháború végén kiment Németországba, hogy még segítsen a németeknek egy kicsit. Aranyos ember volt, imádtam. Haláláig állította, hogy antikommunizmusból, nem pedig antiszemitizmusból lett Hitler-barát. Nem túlzott, ez volt a való igazság. Felesége (vagyis apai nagyanyám) ősei a hét vezér egyikével érkeztek a Kárpát-medencébe. A XX. század elejére elnincstelenedtek, ezért mehetett feleségül egy idegen, vagyis nem magyar származású katonatiszthez. Akinek – vagyis a nagyapámnak- a felmenői Berlinből kerültek Magyarországra, nagypolgári családként. A nyolcvanas években – már rég Kanadában éltem - kiderült, hogy a „porosz származású” nagyapám édesanyja szintén zsidó volt. Apám, aki nem volt toleráns szellem, azt hajtogatta, nem létezik, hogy őt így megverje az Isten, hogy benne zsidóvér legyen.
Anyám húszas évei elején, mondhatni, félelmében lett morfinista. Hamis papírokkal bujkált, de annyira rettegett a nyilasoktól, hogy nyugtatót kért egy orvostól. Az morfinista volt, s morfiumeladással kereste meg a saját adagját. Anyámat ő szoktatta rá a morfiumra. Anyám Zeneakadémiát végzett. Nagy tehetségnek számított, hároméves korától, amikor kiderült, abszolút hallása van. Apám rendőr volt, amikor megismerkedteK. Anyám – nem először- vesegörcsöt színlelt az utcán, hogy a kórházban ingyen morfiumot kapjon. Apám gálánsan beszállította a kórházba. Egymásba szerettek, 1946-ban összeházasodtak. Apám nemsokára észrevette a felesége fura viselkedését, s hallotta, hogy a sarki handlénak kétszáz forintért eladta Bösendorfer zongoráját. Rendőrként megnézhette a patikusoknál a drogokról vezetett nyilvántartást. Így találta meg anyám nevét egy listán. Anyám családi noszogatásra terhessége idején abbahagyta a morfiumot, de születésem után, talán apja hirtelen halála miatt, ismét rátért.
Aztán lassan eltűnt az életünkből. Annak előtte mindig az járt a fejemben, hogy nem normális, de apám tizenhatéves koromban felvilágosított: morfinista. Nagy megrázkodtatás volt számomra, de tulajdonképpen érthetetlen. Felnőttkoromig nem fogtam fel, nem akaratgyengeségből, hanem betegség miatt tette tönkre mindnyájunk életét. Aki nem élt kábítószeres közvetlen közelében, az nem tudhatja, milyen az. Halálát is a drogok okozhatták, Torontóban véletlenül tudtam meg, hogy ötvenkétéves korában meghalt. Számomra is váratlanul, nagyon megviselt a halála, bár csak évek múltán értesültem róla. Amikor kamaszlánykoromban eltűnt az életünkből, nem hiányzott, hogy őszinte legyek. Sőt. Végre nyugodtan élhettünk nagymamával, nem kellett az adósságait fizetnünk.
Mit meséljek még róla? Folyvást férjhez ment, hogy újabb és újabb pénzforrásokat találjon morfiumadagai számára és hogy megoldja a lakásproblémát.
Egyszer nagymamámmal sétáltunk, és egy kedves férfivel találkoztunk, aki anyám felől érdeklődött. Utána nagymama elmondta, hogy ez a férfi régesrég komolyan udvarolt anyámnak, és majdnem feleségül vette. A férfi családneve Bugyi volt. Rémesen örvendtem, hogy fuccsba ment a házasság, mert rémes lett volna, hogy Bugyi Katinak hívjanak.
Mindennek ellenére nagyon jó gyermekkorom volt, mondhatom.
Második férjem származása sem egyszerű. Olyan romantikusan hangzik, hogy ezt mindig megemlítem: vadnyugati. A nagypapája embert ölt, állítólag önvédelemből. Menekülni volt kénytelen, új identitást teremtett magának, építész lett, öszvéreket tartott, s valami arizonai ezüstbányában is dolgozott. 94 éves korában bekövetkezett halála után kiderült, nincsenek iratai, a feleségét se vette el hivatalosan, és egyáltalán nem tudni, ki is volt. A férjem nagymamája német árvagyerek-szállítmánnyal érkezett Amerikába, ahol egy kansasi farmercsalád örökbefogadta. A férjem apja indián volt,
akit , miután szülei tűzvész áldozatai lettek, egy fehér család nevelt fel. Szóval a férjem származását ki sem lehet bogozni. Amikor az apai ágat próbálta kutatni, megtudta, hogy valamikor a városháza is leégett, az összes iratokkal. Jó, mi? Az ezeréves magyar történelem a mi közreműkődésünkkel találkozott a Vadnyugattal.

A Belügy és környéke

Az ötvenes években anyai nagymamát burzsujjá nyilvánították, mint vállalati vezérigazgató özvegyét. Lakásunkat kiigényelte egy ávós, meg is kapta volna, de a házmester értesített bennünket, és így inkább megegyezett velünk, vagyis elcserélte a kis lakását a mi nagy lakásunkra,
plusz a bútorainkra és a kölcsönkért pénzünkre. Jókora lelépést fizettünk. Ez volt a csengőfrász ideje. Nem tudhattad, mikor visznek el.
Itt még azt is elmesélem, hogy 1966-ban a Belügy még engem is megpróbált beszervezni besúgónak. Az volt a szöveg, hogy a reakció készülődik az ellenforradalom tizedik évfordulójára, segítsek felderíteni az összeesküvést. Egyből felfogtam, nagy trutyiban a Kádár-rezsim, ha már hozzám is lejutottak. Nem mertem azonnal elutasítani a megtiszteltetést, megkérdeztem, mit kapok cserébe, ha megmentem a magyar szocializmust. Hogy az ember fiatal fejjel milyen merész! Közgazdasági egyetemi felvételt ajánlott a férfi, ez nem érdekelt, kértem a jogot. Azt mondta a toborzó, jog nem lehet, de építészet talán. Innen tudtam meg, hogy a közgazdaság és az építészet a fiatal besúgók fészke. Végül úgy tettem, mint aki azt hiszi, ki akar velem kezdeni. Minél inkább szövegelt, hogy szocializmus, annál jobban hajtogattam én is, hogy nős emberekkel nem akarok kalandot. Végül feladta, s biztos beírta az aktáimba, hogy reménytelenül hülye vagyok. Valószínű, hogy később a szomszédom is ezért hitt könnyen átverhető prédának.
Szóval nagymamám huszonegyéves koromban, meghalt. Amíg élt, sose hagytam volna magára, de így foglalkoztatni kezdett a disszidálás gondolata.
A már említett kis lakásunk szomszédságában rendszerint pártemberek laktak. Korai tinédzseréveim alatt költözött oda egy asszony a felnőtt fiával. A nénivel pótnagyanya-viszonyba keveredtem, a fiúval csak házassága és kisgyermeke születése után kerültem közelebbi kapcsolatba. A pótnagyitól reszkettek a régi lakók, nyugdíjazásig állítólag párttitkár volt egy nagyvállalatnál. A fia is párttag volt, egy viszonylag híres tollforgató szemét fia. Miután nagymamám meghalt, és ez a férfi is elvált, az én lakásomba tevődtek át a házibulijai, hogy ne zavarja az anyját velük. A bulizók mind nagy kommunisták voltak, és kisebb hírességek. A második pohár után azonban elkezdték szidni a pártot, Lenin elvtársat és a rendszert. Innen jöttem rá, hogy megjátsszák magukat, érdekemberek. Mivel apám is érdekember volt, én semmiképp sem akartam azzá válni, és nem is váltam. Itt zárójelben megjegyzem, hogy anyám miatt viszont féltem az alkoholtól és a gyógyszerektől, mai napig alig iszom, és gyógyszert se igen szedek. Vissza a bulikhoz: idővel haveri viszonyba kerültem egy-két bulizóval. Nagymamám halála után egy évvel a szomszédék elköltöztek, és hívő kommunisták költöztek a lakásba. Tőlük már tartottam. Újabb egy év elteltével beadtam az útlevélkérést. Másnap a volt pótnagymama váratlanul felhívott telefonon, a munkahelyemen, és még aznap délutánra meghívott vendégségbe. Nagyon meglepődtem, honnan tudja a számomat. Amikor megérkeztem, a néni exkuzálta magát, és otthagyott a fiával. Aki azonnal a tárgyra tért: tudja, hogy beadtam a kérést, jelentsem be a lakásomba, s akkor ők elintézik, hogy útlevelet kapjak, ő maga pedig végre elköltözhet a mamától, és elmenetelem után kiutaltathatja magának a lakásomat. Először tiltakoztam, hogy nem akarok disszidálni, sem pedig vele lakni. Mire ő: gondoskodik róla, hogy sose kapjak útlevelet, és más kényelmetlenségeket is kilátásba helyezett. Később kínomban azt mondtam, fel fogom jelenteni a rendőrségen. Szembenevetett. Nem mertem feljelenteni, útlevelet pedig nem kaptam, csak egy év múlva, amikor futva elhagytam az országot. Örömmel hallottam később, hogy ez a férfi nem kapta meg a lakásomat. Az incidens olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy mai napig nem tudtam neki megbocsátani.

Kanada
Mielőtt elhagytam volna a kontinenst, Olaszországban éltem pár hónapig. Eredetileg Svédországba akartam emigrálni, de mondták, ott favágókat keresnek, nem úrilányokat. Nem fogtam fel, hogy ez tréfa, s Kanadát választottam. Egyik országban sem ismertem senkit.
Nem meséltem el még, hogy evangélikusnak kereszteltek, apám után, s én meg voltam győződve, hogy az a vallásom, amiben megkereszteltek. Hanem Kanadába érkezésem után ki kellett töltenem valami hivatalos papírt. Nem nagyon értettem a kérdéseket, de azt igen, hogy a vallásom érdekli őket. Nem tudtam, mit írjak be, a származást vagy a keresztséget, amit felvettem. Akkor odajött egy asszony, segíteni, s lassan, tagolt angolsággal, (hogy megértsem), azt mondta nekem: ”Ez egy szabad ország, itt az vagy, ami lenni akarsz”. Dédmama és Európában üldözött minden ősöm, rokonom, ismerősöm emlékére, tiszteletére zsidóként regisztráltam magam. Ez volt az első alkalom életemben, amikor úgy éreztem, zsidónak lenni oké, nem pedig valami családi titok, mint egy bolond nagynéni a padlásszobában.
Angolul hamar megtanultam, főleg könyvekből. Imádtam olvasni, s rávetettem magam Szolzsenyicinre, és mindenkire, akire odahaza nem lehetett. Jogász később már nem akartam lenni, túl öregnek tartottam magam hozzá, főleg az ügyészséghez, ami a legjobban érdekelt.
Lehettem volna viszont amerikai diplomata, megvolt a képesítésem. De ama bizonyos szeptember 11.-e után a Bush garnitúra le akart mondatni kanadai állampolgárságomról, enélkül nem újították volna meg a régesrég meglévő bizalmi státuszomat. Ezt nem vállaltam.

Kedvenc tárgy

- A megfogható cuccok közül Joseph Heller A 22-es csapdája című könyvét szeretem a legeslegjobban. Enélkül el sem indultam volna Magyarországról. Nagyon kedvelem Tennessee Williams drámáit is, és úgy képzelem, anyám is olyan volt, mint egy T.W. hősnő. Ezen a két könyvön kívül
családi fotókat meg valami kevés pénzt vittem magammal. Ja és még számomra is megmagyarázhatatlan okokból egy kisebb méretű, kék ólomkristály vázát, a hozzátartozó hamutartóval. Kanadába 96 dollárral és két koffer ruhával érkeztem. Mint egykori pénzügyi szakértő úgy fogalmazhatnék, hogy minden, amim ma ezen felül van, profit.


Magyarország

 Budapest, Magyarország számomra már emlék. Egy becsukott ajtó mögött. Az ajtót én csuktam be, mert amikor valamit befejezek, önvédelemből mindig bezárom az ajtót. 1989 óta persze néhányszor megint kinyitottam, legutóbb pár évvel ezelőtt, hogy a második férjemnek megmutassam. Ő szakismereteiből sokat tudott Magyarországról, csak azt nem, hogy meglátni és megszeretni…
A fiaim még tudnak magyarul, de el fogják felejteni a nyelvet, mert nincsenek magyar ajkúak a közelükben. A magyar konyhareceptjeimet viszont elkérték, és őrzik. Számukra a családi történetek már csak szép mesék, és A csodaszarvas legendája nincs messze a nagypapa őseinek történetétől. Ebben talán az is közrejátszott, hogy gyakran hallották tőlem: „Nem az a fontos, hogy voltak az őseink, hanem az, hogy kik lesznek a gyermekeink”.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-02-03 05:46   

Olaszországban ne legyél nő és/vagy idegen

(interjú Melindával)

- Az «Osservatorio Letterario - Ferrara e l'Altrove», vagyis rövidítve O.L.F.A. (http://www.osservatorioletterario.net/), kulturális és irodalmi folyóirat honlapján tudomást szerezhetünk kilétedről, sokrétű tevékenységedről: újságíró, publicista, magyar és történelem szakos tanár, tolmács, fordító, igazságügyi nyelvi szakértő és tolmács, műfordító vagy, emellett írsz prózát, esszét és lírát. Sőt, még illusztrátor is vagy… Tudjuk, hogy magyar anyanyelvű, magyar-olasz állampolgár vagy, húsz esztendeje Olaszországban élsz és tevékenykedsz. Hogyan kerültél ki oda, s hogyan jutottál el ahhoz, amivel jelenleg foglakozol?

- Hogyan kerültem ki? Házasságot kötöttem egy olasz állampolgárral, de bizony egyhamar csalódtam a civilizációnak ebben a bölcsőjében! Teli nagy tervekkel, túlélve a sok megalázó hercehurcát, azt, hogy az akkori magyar állam mindenemből kifosztott, 500 Forint értékű amerikai dollárral a zsebemben, férjemet követve érkeztem ide. Ahogy kijöttem, szembetaláltam magam néhány meglepetéssel. Az első az volt, hogy megtudtam, csak turistaként tartózkodhatom hivatalosan Olaszországban, a lakóhely szerinti rendőrségen kellett havonta kérvényeznem a turistavízum meghosszabbítását, amibe aztán bele is nyomták jó vastag pecséttel, az akkori törvények szerint, hogy mint turista, tilos munkát vállalnom.
Csak később, hat hónapos állandó lakhelyű olaszországi tartózkodás után adhattam be az állampolgársági kérelmet. Még szerencse, hogy otthon, a kitelepülési kérelmem beadása során, ezernyi nyomtatvány kitöltésekor az erre vonatkozó kérdésre azt feleltem, hogy «meg akarom tartani a magyar állampolgárságomat az elnyert olasz mellett»; mert, ha nem így lett volna, hontalanná váltam volna, ami nyilván megnehezítette volna az olasz állampolgárság elnyerését, amit végül megérkezésemtől számított két év múlva, 1986. márciusában kaptam meg.
A kezdeti beilleszkedési hónapok alatt különféle egyetemi (részképzés) és zenekonzervatóriumi tanulmányokat végeztem, alkalmi fordításokat és tolmácsolásokat végeztem, valamint az itteni önkormányzat által finanszírozott szakmai továbbképzéseken vettem részt, abban a reményben, hogy a rendelkezésre álló állások közül végre egyet én is megkapok. Nem, azok a fiatalabbak kapták meg, akiknek összeköttetéseik voltak! Még a nekem biztosított munkalehetőséget is megfúrták az utolsó pillanatban, egy nappal a munkahelyen való jelentkezés előtt, amikor időegyeztetésre telefonálnom kellett, bejelentették, hogy más töltötte be a nekem ítélt egy éves munkakört! Ismerem azokat, akik megfúrták az állásomat! Ezek mellett belevetettem magam az írásba olasz nyelven azzal a céllal, hogy még jobban elsajátítsam. Majd pedig, hogy megmérettessem magam, irodalmi pályázatokra küldtem be olaszul írt verseimet és írásaimat. Keveset fordítottam le anyanyelvemre azok közül. Nyertem is sok szép díjat. Amit bizonyítani akartam magam előtt, azt bebizonyítottam… Mindenáron értelmessé akartam tenni az életem a család, a háztartási munka mellett, rendszeres szellemi tevékenységet akartam biztosítani magamnak.
Nem nekem való a háztartási cselédélet, ez engem nem elégít ki szellemileg! Igen, mert itt ezt a fajta életet én annak tartom, mert csakis ezt várják el, az még mindig nem általánosan elfogadott, hogy a családi élet mellett az anyának szakmai ambíciói is legyenek. Hogy nemcsak én látom így az itteni nők helyzetét, erre egy remek példa egy Kanadából és egy Olaszországból érkezett levél a sok közül, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható olasz nyelvű, «La storia di Magdolna» (Magdolna története) elbeszélésemre érkezett, amelyet saját sorsom mellett más tanult magyar és külföldi Olaszországban élő asszonyok sorsa ihletett. Íme a levelekből egy részlet:

«Kedves Szerző! Soraimat annak írom, aki a Magyar Elektronikus Könyvtárban található «La storia di Magdolna» című írást produkálta.
Előttem nem teljesen világos ki az írás szerzője, mert két név szerepel szerzőként, nehéz volt megszólítást találnom...
Csak annyi megjegyzést szeretnék a kis olasz nyelvű íráshoz fűzni, hogy alig hittem a szememnek, amikor a sorokat olvastam. Teljesen véletlen kerültem a MEK honlapra és a sok szerző közül nem tudtam kit válasszak, vaktában kattintgattam!
Az ott leírt történet majdnem egy az egyben rám illik. Hihetetlen!
Nevem Magdolna, első férjem olasz volt. Igaz én «kitörtem» a bűvös körből és új életet kezdtem Kanadában, mint költő és festőművész, de életem egy része, fiatalkori emlékeim Olaszországhoz kötődnek.
Alig akartam hinni a szemeimnek, amikor a sorokat olvastam, úgy látszik vannak sorstársaim bőven Itáliában, olyanok, akik a «casalinga» (Mgj.: «háztartásbeli») nevezetű lélekölő börtönéletet élik mind a mai napig. Ördögi csapda ez, amit sok honfitársunk önként vállalt, nem sejtve mi vár rá. Ki tudja hány magyar tehetség, ígéretes élet veszett el, morzsolódott szét az olasz konyhák mosogató dézsái fölött? (Képletesen írok, de ez mind igaz.)
Szeretném tudni, hogy a történet főszereplője egy képzeletbeli, szimbolikus karakter vagy egy valódi hús-vér magyar-olasz háziasszonyról szól? Ha létezik az illető, jó lenne pár sort váltani vele.
Üdvözlet Kanadából és köszönet a cikkért, M.»

«Kedves Melinda! Ebben a pillanatban fejeztem be a La storia di Magdolna olvasását, és úgy érzem, mintha én írtam volna! Az Apolide fantasztikusan érzékletesen fejezi ki a helyzetünket. Elnézést kérek a többes számért, de teljesen spontánul jött, mint ahogy az is, hogy tegezve írtam, és csak utána kaptam észbe.
Most csak ennyit. Hamarosan megint jelentkezem. Szeretettel, É.»


Vagy itt van egy másik levélrészlet, amelyet felkérésre kaptam 2 évvel ezelőtt egy másfél éve Olaszországban élő 28 éves kismama fiatalasszonytól, a magyar asszonysorsokat bemutató, készülő kötetbe:

«Magyarországon óvónő voltam, diplomámat ott szereztem, aminek itt sajnálatos módon semmi hasznát nem veszem. Próbáltam elhelyezkedni, hiszen nekem nagyon fontos lenne a munkám, de itt […] nem olyan a helyzet, mint ahogy reméltem. Otthon, pl. Budapesten, ahol én dolgoztam nem volt gond óvodát találni, ahol dolgozhattam, de itt igen. Nem ragaszkodtam az óvónői munkához, de semmi mást nem tudtam találni.
Elkeserítő az itteni helyzet, hogy szinte minden asszony háztartásbeli, és nincs alkalma munkát
vállalni, ha szeretne. Én elvállaltam volna eladói, pultos munkákat, de itt az illegalitás tombol, a
fizetések, amit felkínálnak sokszor a napi bejárásra sem elég… Itt a nők igen is korlátozva vannak
az érvényesülési lehetőségükben. Ha a gyermekek már óvodába járnak, vagy iskolába, már nincs olyan nagy szükség a mamaszerepre, mint amikor még otthon vannak a gyerekek. Félnapos munkát nyugodtan végezhetnének, kimozdulhatnának.
Szinte a délelőtti program mindig ugyanaz: házimunkák. Milyen elismerést hoz az efféle élet hosszú távon? A nőknek is szükségük van dicséretre, és nem csak a főztjüket illetően. Látom a hosszú ideje
háztartásbeliként élőket, hogy idegesebbek, ingerlékenyebbek, mint azok, akik elfoglaljak magukat
az élet más területén is. Utóbbiak gyerekeikkel sokkal toleránsabbak, érdeklődőbbek, és aki dolgozik, az
be tud "számolni" a gyerekeknek, hogy mi történt vele a munkahelyen, nem csak egyoldalú a kérdés az iskola
után. A mama is el tud mondani sok olyan dolgot, ami érdekelheti gyermeket, (hol járt, kiket ismert meg,
milyen napja volt…) érdekességekkel szolgálhat. A háztartás egyoldalúsága megöli az érdeklődésüket, a
türelmüket, befelé fordulók lesznek és beszédtémáik csak egy-két dologra vannak korlátozva. Sajnálatos,
hogy ezt kell látnom. Elvesznek az ambíciók […]
[…] Tehát arra a kérdésre, hogy csalódtam-e az itteni jövőmmel kapcsolatban, sajnos részben igennel kell
válaszolnom. Elhagytam az imádott munkámat, helyébe semmit sem kaptam, még csak eladó sem lehetek, mert nincs rám szükség, vagy csak illegális formában. Nem érzem hasznosnak magam, mint ahogy otthon volt, mert a saját önkritikám szerint többre vagyok képes, mint kizárólag háztartást vezetni. Angol oktatást is
szerettem volna vállalni, senki sem érdeklődött. […] itt a tanulás nem divat. Megtörtént, hogy ingyen vállaltam el két kis srácot, hogy angolt tanítok nekik, eleinte jöttek is örömmel, majd 3-4 óra
után láttam, hogy inkább a focizást választották. A szülők erre mit sem szóltak. Nem túl nagy luxus? Az
itteni iskolában az angol oktatás siralmas, éveken keresztül alig tanulnak valamit a gyerekek. Erről
nekem az egykori orosz nyelv tunkolása jutott eszembe.
Hogy mit szerettem volna tenni az országban, amit második hazámnak választottam? Dolgozni, aktív
feleségnek lenni és én is szerettem volna a családi kasszához hozzájárulni. Nyelvtudásom nem 100%-os, de
egy egyszerű eladói munkára bőségesen megfelelt volna. Szerencsénk csak az, hogy a férjem el tud tartani
hármunkat, de egy másik kis fizetés nagyon jól jönne mellé.
Mit csinálnék másként? Semmit, mert már mindent megpróbáltam, lejártam a lábam, jelentkeztem ezer
helyre, hirdettem., szóval más nincs, el kell fogadnom a helyzetemet, és várni arra, hogy elmehessünk
északabbra. […] Sok szeretettel: I.»

Tehát ezek a sorok önmagukért beszélnek… Én bizony jóval északabbra lakom, de sem húsz évvel ezelőtt, sem jelenleg nincsenek kecsegtető remények. Nekem talán szerencsésebb volt a helyzetem, mert alkalmanként azért nekem adódnak munkáim, amivel megbíznak, s kapok értük hol több, hol kevesebb honoráriumot. De ez sem elegendő a teljes szakmai megelégedettséghez!
A politikai szavazatok elnyerése miatt a férfi politikusok papolnak a nők munkalehetőségeik javításáról, de a gyakorlatban tulajdonképpen édeskevés történik Olaszországban a nők javára, s ennek oka, hogy a férfi parlamenti képviselők számával szemben a női jelenlét igen csekély, eleve nem várható gyors és lényeges változás, annak ellenére hogy erőfeszítések tapasztalhatóak ez irányban, de egy patriarchális alapokon nyugvó erősen statikus államban minden nehezen és csikorogva mozog…. Azért egy-két pozitív előrelépés történt, de ez még elégtelen, és rendkívül csigalassúságú. Sosem tudtam elfogadni, hogy választani kell család vagy pénzkereső munkahely között. S én, aki a nyomorult tanári fizetésem ellenére is független voltam, a mai napig nem tudom megemészteni ezt a helyzetet: ugyanis ilyen esetben teljesen a kiskorúság szintjére szorítják a nőket: mindig, mindenhez a házastárs kezessége szükséges. Háztartásbeliek! A háztartási munkák nem elegendőek a szellemi gyarapodáshoz, sőt ellenkezőleg: hozzásegítenek a memóriaromláshoz, az idő előtti szenilitás kialakításához. Hiába jelentek meg hol itt, hol ott írásaim, jelentős megyei napilapokban is, ennek ellenére felvételt egyik sajtóorgánumhoz nem nyertem, megszületett az elhatározás, ha ingyen publikálok, akkor legalább a saját lapomnak teszem… Országos periodikák felhívására beküldött cikkekkel pályáztam, s nyilvánosan is kaptam éljenző elismeréseket. Ezen felbuzdulva önéletrajzokat és felvételi kérelmeket gyártottam és küldözgettem minden lehetséges napilapnak, periodikának, mellékelve a pozitív véleményeket és a publikált cikkeimet, de csak az udvarias elutasítást kaptam: «... amint lesz üresedés, feltétlenül értesítjük Önt…» Győzhettem kivárni a sohasem adódó munkalehetőséget…
Tehát a sorozatos elutasítások miatt, és azért, mert meguntam az össze-vissza publikálást, s hogy állandó szellemi elfoglaltságot biztosítsak magamnak, belefogtam az alkalmi fordítások mellett a lapom megalapításába. Dacból és dühből azt mondtam: «Csak azért is megmutatom, hogy én, kis magyar, mire vagyok képes!» Meg akartam tanítani az olaszoknak, hogy hol van Magyarország, s kik a magyarok. Ezért vannak magyar vonatkozású rovatok is a lapban, eminens magyar szerzők tollából. Itt publikálom néhány saját alkotásomat is.
De periodikát, hetilapot, vagy napilapot alapítani csak akkor lehet, ha van az Olasz Újságírók Rendjébe szabályosan beiratkozott felelős igazgatója. Mivel hol itt, hol ott publikáltam, e lapok tulajdonosainak köszönhetően megkaptam az ő jogi felelősük telefonszámát, s felvettem vele a kapcsolatot. Szerencsém volt, mert minden ellenszolgáltatás nélkül elfogadta ezt a szerepet s a hivatalos procedúrák és igazolások beszerzése mellett így megjelentethettem a lapomat, majd bejegyeztethettem a cégbíróságon.
Így megvolt a lapom. De arra gondoltam, hogyha valami oknál fogva a jogi felelősöm nem vállalná tovább ezt a szerepet, akkor a lapomnak is befellegzett, mert felelős szerkesztő nélkül itt nem működhet egyetlen sajtóorgánum sem. Így elhatároztam, hogy beadom a felvételi kérvényemet az Olasz Újságírók Rendjébe. 2000 februárjában beadtam a kérvényemet, s ugyanez év október 24-én felvettek, s így hivatalosan olasz újságíró- publicista lettem. A professzionista újságíró státuszra csak azért nem aspirálok, mert akkor más jövedelmet biztosító munkakörben nem dolgozhatnék. Ez a státus nekem a legmegfelelőbb, mert mellette taníthatok, tolmácsolhatok, fordíthatok, mint szellemi szabadfoglalkozású , s emellett ha arra kerülne a sor betölthetem a lapom jogi felelősi státuszát is, s emiatt nincs fenyegetve a lapom fennmaradása. Ezek után az a fontos, hogy folyamatosan publikáljak a lapomban, mert ha hat hónap eltelne publikálás nélkül megszűntetik az újságírói tagságom, s ezzel az újságírói és publicista cím jogosultságától is megfosztanak. Hogy gyakorolom-e a szakmát, azt időnként ellenőrzik. Azért is tartom nagy dolognak a bejutásomat, mert ezzel a lapomat is komoly lapnak ismerték el. Hát így jutottam el a hivatásos íráshoz, valamint lapszerkesztéshez és kiadáshoz.
– Miben csalódtál még?
- Az itteni nőknek is nehéz, nemhogy annak, aki külföldi származású. Ellenségeskedés van a tartományok lakói között, nem szívesen fogadnak be idegent, hát még, ha az idegen nem is Olaszországban született. Az olasz társadalmi és politikai szervezetek, a politikai vezető osztályok - nyugodtan mondhatjuk - ellenségei a nőknek és érdektelenek a nőkkel kapcsolatban. Erre saját esetem kitűnő példa! Itt még a tanult férfiak is, saját kényelmi szempontjukból inkább előnyben részesítik a háztartásbeli feleségeket. Nagyon nehéz kitörni a háztartás falai közül: kevesen vannak azok, akik mindent elkövetnek, hogy a feleség is dolgozhasson az otthon falain kívül. Az olasz társadalom férfiak vezette intézményrendszere jóformán semmit sem tesz az üres fecsegéseken kívül a családokért: mindig a feleségek kényszerülnek lemondani a háztartás falain kívüli munkalehetőségekről, a megoldhatatlan gyermekelhelyezések miatt. A gyakorlatban mindent elkövetnek, noha törvény tiltja a hátrányos megkülönböztetést, hogy a nők ne tudjanak elhelyezkedni. Ez egy nagyon összetett olasz társadalmi- és politikai probléma… Hát biztos, állandó állásom nem is lett soha!
Az olasz Alkotmány 37. cikkelye tulajdonképpen nőellenes: «La donna lavoratrice ha gli stessi diritti e, a parità di lavoro, le stesse retribuzioni che aspettano al lavoratore. Le condizioni di lavoro devono consentire l'adempimento della sua essenziale funzione familiare e assicurare alla madre e al bambino una speciale adeguata protezione...». Azaz az alábbiakat mondja ki: «A dolgozó nőt ugyanazok a jogok illetik meg, egyenlőség a munkában, ugyanaz a bérezés mint a dolgozó férfit. A munkafeltételeknek lehetővé kell tenniük a nő fő családi funkcióját, és az anyának és gyermekének a megfelelő, speciális védelem biztosítását.» Mi jelent a dolgozó nő „fő családi funkciója?” Nem mást, mint elsősorban a feleség és anya szerepét. Ez az a cikkely, amelyre a bíróságok előszeretettel hivatkoztak a nőkre vonatkozó negatív szentenciák meghozatalakor: ugyanis arra hivatkoztak ezen 37. cikkely alapján, hogy a nők alapvető szerepköre a háztartási szerepkör! Noha a törvény tiltja a nemek közötti megkülönböztetést, mégis a gyakorlatban az dívik. A munkafelvételkor a gyakorlatban kizáró ok, ha egy hajadon házasodni készül, ha fiatal férjezett nő, ha kisgyermekes vagy kiskorú gyermek anyja. Később pedig, mert már túlhaladta a munkafelvételi korhatárt, vagy pedig mert alulképzettnek tekintenek egy érettségit, vagy pedig a felsőfokú végzettség túl sok… Ha pedig szerencséje van a fizetési besorolás a munkatörvény előírása ellenére is alacsonyabb a hasonló munkakörű férfikollégáknál…
Borzalmas csalódást okoztak a velem szemben tanúsított bizalmatlanság és szakmai tevékenységemben való kételkedés…
Amikor megjelentem egy szakmai kollokviumra, vittem magammal a cikkeimet, amiket eddig publikáltak, s a sok elismerést, amit ezekért kaptam és a díjakat bizonyító okleveleket. Erre azt válaszolták: «Megírathatta másokkal, s a saját nevében elküldhette a pályázatokra.» Mondtam nekik, tegyenek próbára, adjanak meg egy témát, s ott helyben megírom. Nem adták meg ezt a lehetőséget!
Vagy mikor felhívták a szerkesztőséget, és a főszerkesztőt keresték! Amikor kiderült, nem férfi, sokan le is tették a kagylót, nem voltak hajlandók tovább folytatni a társalgást egy nővel!
Vagy amikor azt írták levélben:«micsoda vakmerőség, egy külföldi hogyan alapíthat irodalmi és kulturális folyóiratot, hogyan tudja megítélni az olasz nyelvű irodalmi alkotásokat!»
Ezek a jelenségek nem segítettek hozzá, hogy otthon érezzem magam ebben az országban! Sokszor visszasírtam a hazai állandó kinevezésű katedrámat! Nagyon-nagyon szerettem tanítani! Sajnos a Kádár-rendszerben, különösen az 1980-1983 közötti időszakban elszenvedett események miatt kényszerültem arra az elhatározásra, hogy külföldre megyek: egy levelezésből egy nem várt vonzalom született, s ennek köszönhetem, hogy túléltem azokat az éveket. De erről többet nem kívánok beszélni, mert a felidézése, még húsz éves távlatból is, borzalmas hatással van rám… Néhány jelenlegi egészségügyi problémámnak azok az évek az okai!…


- A nehéz és hosszadalmas kezdet után mikor fordult a kocka?

- Ahogy megjelent a lapom, nem is olyan sokára a nagyszájú bizalmatlankodók is kezdték küldözgetni az anyagaikat esetleges publikálás céljából! Bár azért most is vannak bizalmatlankodók, de egyre nagyobb a számuk azoknak, akik reménykedve és boldogan küldik munkáikat a szerkesztőségbe. S ez bizony nem akármilyen dolog számomra!
Csak nagyon nehéz a helyzetem, mert non-profit vállalkozás, anyagi támogatást nem kaptam. De örülök, hogy azóta még a felszínen vagyok, s egyre több szakmai elismerést kap a lapom kézműves jellegének ellenére is: színvonalasnak indult, s továbbra is tartja a nívóját, sőt mindig igyekszem javítani, tökéletesíteni, az önzetlen távmunkatársaimmal egyetemben, akik szabad idejüket áldozzák az ügyért, hiszen mindnyájan mással keresik a kenyeret. Fizikailag én állítom elő az általam kiválasztott anyagokból a lapot teljes egészében, ezért kézműves jellegű, ugyanis arra nincsen elegendő anyagi forrásom, hogy nyomdához forduljak: kinyomtatom az eredeti példányt, s azt megfelelő példányszámban fénymásoltatom, majd ezek után összefűzöm, borítékolom, felbélyegezem, pecsételem s szétküldöm a megrendelőknek. Az összefűzés és a kerékpáros szállítás kifejezetten fárasztó fizikai munkák... Meg is értem szegény postásokat! Nekem az a szerencsém, hogyha mondjuk, esik az eső, én elhalaszthatom a postára szállítást!
Hogy ismert lett a periodikám, az internetnek köszönhetem, ami forradalmasított mindent s nagyobb teret nyújtott, mint egy kirakatablakba, beviszem mindazt, amit megvalósítottam. Természetesen a folyóiratból csak ízelítőt közlök, s leginkább, szándékosan, magyar vonatkozású anyagokat!… Előtte magam nyomtattam szórólapokat s küldtem szét, ami anyagilag ugyancsak jelentős kiadás volt, s nem volt nagy látszatja. A lap bírósági bejegyzése után kedvezményes internet-bérletet vásároltunk, s ahogy a hálóra kerültem, minden felgyorsult: rám találtak. Úgyhogy van mit olvasnom és szelektálnom! Az internet óta szaporodtak a fordítói megbízásaim is. Élvezem a szerkesztést, a borítók illusztrációinak készítését, weblapok szerkesztését, stb. Az agyam nem gyepesedik be, az a fontos: állandó munkában van. Amit teszek, valóban élvezettel, szenvedéllyel teszem. Sokszor úgy elröpül az idő, hogy csak azt veszem észre, közben hajnali három óra, fél négy lett! Azt meg különösen élvezem, ha helyszínre kell mennem valami irodalmi- vagy kulturális rendezvény miatt, s nemcsak rögzítem az ott elhangzottakat, hanem felvételeket is készítek, van két remek profi gépem. Csak az a baj, hogy nincs megfelelő szkennerem - sajnos nem tudtam még kicserélni -, s sajnos így a kép minősége romlik.

- Olaszországban kezdtél el írni? Vagy még odahaza?
- Az érdekes az, hogy holott mindig is jóízű leveleket és jó iskolai fogalmazásokat írtam, magyaróráimon tanítottam is a fogalmazástechnikát, sosem gondoltam arra, hogy írni kezdjek, kivéve az újságírást. Még pécsi tanárképzős főiskolás voltam, amikor kétszer dobogóra kerültem a Baranya Megyei szónokversenyen, és ezen nekibuzdulva az 1976/77-es tanévben pályáztam az akkori MÚOSZ «Újságíró kerestetik» nemzeti újságírói pályázatán, mely eredményeképpen a vezetőségtől kaptam egy hivatalos ajánlást az állandó lakóhelyi megyei lapszerkesztőséghez. Ott gyakornokoskodhattam 1977. júliusában, 1000 Forintos szerződéssel. Mondták is az «öreg» kollégák, azaz a gyakorlott újságírók, hogy kizsákmányolás ez, de én örültem, mert lehetőségem volt a szakma kipróbálására, belekóstolhattam. Emlékszem, egy cikkem után még a rendőrség is kivonult és intézkedett. Egy táncos kerthelyiségről volt szó, ahol felügyelet nélküli kiskorúak ténferegtek. Ha jól emlékszem, abban az időben be is tiltották egy időre a szórakozóhelyet.
Aztán a tollforgatást Olaszországban folytattam. Eredetileg azért ragadtam tollat, hogy jobban megtanuljam az olasz irodalmi nyelvet, és hogy feledjem álláskeresési kudarcaimat. Novellákkal, versekkel, újságcikkekkel, irodalomkritikákkal pályáztam, többszörös Dante-díjas: 1993-ban első díjas, a két elkövetkező esztendőben harmadik helyezett. Az írás mellett a műfordításba is belevágtam, s 2001-től De Bartolomeis távmunkatársammal kettesben, majd később a nápolyi egyetem magyart oktató professzorával, Di Francesco Amedeoval is nagy iramban fordítunk olaszra magyar műveket. Újabban én olasz nyelvű műveket is fordítok magyarra. Ezeket mindkét nyelven publikáljuk a lapban. Tehát gondom, hogy az olasz olvasóink ízelítőt kapjanak a magyar irodalmi alkotásokból és a magyar kultúrából. Ezeket feltétlenül felteszem a netre is! «Magyar Irodalmi és Kulturális Galéria» című web-lapon (http://www.artigrafiche.net/osservatorioletterario) külön is publikálom ezeket.

- A folyóirat mellett vannak egyéb kiadványaitok is?

- Igen, kis példányszámú antológiákat és irodalmi füzeteket is kiadok. Ezeket az lapom által meghirdetett irodalmi pályázat nyertesei munkáiból. De vannak egyéni megrendelők, akik nem tudják a kis kiadók által kért költségeket állni. Ha nívós munkákról van szó, kis példányszámban, jutányos áron, Edizione O.L.F.A. néven megjelentetem azokat. S akkora a példányszám, hogy a kötelező és a megrendelt köteteken kívül a Széchenyi Könyvtárnak és a Petőfi Irodalmi Múzeumnak is küldhessek példányokat. S ha valaki külön kéri, annak csak az előállítási költségeket kell megfizetnie. A könyvkiadás kis anyagi segítség ahhoz, a saját honoráriumaim jelentős részével egyetemben, hogy megjelenhessék a lapom. Örömmel teszem, s tudom, hogy munkatársaimmal együtt kis nyomot hagyunk ebben a zajos, üvöltő, szellemi és lelki mocsokkal fertőzött világban.



 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-24 10:17   
Egy „szürke” élet


- Kedves Böbe, amikor interjút kértem, az volt az első reakciód, hogy nem érdemes, mert szürke életed volt. Nos, jól tudom, hogy a szürke élet nagyon ritka, s főleg ritka volt Romániában, hiszen sokan gondoskodtak róla, hogy meglegyenek az izgalmaink. Milyen volt hát a te életed?
- Hol is kezdjem? Talán ott, hogy anyai dédszüleim Lengyelországból telepedtek Erdélybe, a Nyugati havasokba. Itt dédapám egy fakitermelő cégnél dolgozott, mint gátermester. Nagyanyám itt ismerte meg nagyapámat, és Tordaszentlászlón éltek (ez egy nagyközség, 20 km-re Kolozsvártól). 1940- ben mikor fél Erdély és így Kolozsvár is visszacsatolódott Magyarországhoz, ők Romániában maradtak, ugyanis a határ ott húzódott a falu mellett. Nagyapámnak szöknie kellett, máig sem értem, miért, a nagyanyámat meg a vasgárdisták ( a Vasgárda román terrorszervezet volt) zavarták, követték, és állandóan faggatták nagyapám felöl. 1942 karácsony éjszakáján nagyanyám öt gyermekével, és a hatodikkal a hasában, átgyalogolt az erdőn keresztül Kolozsvárra. Anyám évekig mesélte a valóságos rémtörténetet, amelyben farkasok, hideg, nagy hó szerepeltek. Azt is meséli, hogy mikor a magyar határhoz érkeztek, és a magyar katonák bevitték őket a melegbe , tejeskávét meg kalácsot kaptak, ennél finomabbat azóta sem evett. Hanem hiába mentek Kolozsvárra, a határ csak odábbköltözött. 1952-ben születtem én, Kolozsváron. Apám tizenkétgyermekes székely család talán hetedik szülötte. A szüleim házassága sajnos nem volt jó, ezért anyám 65 -ben elvált az apámtól, és egyedül nevelt kettőnket. Ő főzte a kávékat a Mamaia kávézóban, a fél város odajárt, biztos sokan emlékeznek rá. Reálszakon érettségiztem. Itt az iskolában, 10-11-ik osztályban jöttem rá először, hogy a magyarokat nem mindenki szereti Erdélyben. A román igazgató kikezdte az osztályunkat, bizony elég csúnya dolgokkal gyanúsította magyar osztályfőnökünket. Ez volt az első konfliktus, amire így emlékszem.
- Ne haragudj, Böbe, elképzelhetetlen számomra, hogy ne vetted volt észre, ami annyira szembetűnt.
- Talán azért, mert a lengyel nagyanyám úgy nevelte a gyermekeit, s édesanyám pedig úgy nevelt engem, hogy ne vegyük észre az ilyesmit. Apám, tudom, hallgatta a külföldi rádiókat, Szabad Európát meg Pestet, de anyu ilyesmivel nem foglalkozott. Elég nehéz volt a családi életünk, azt hiszem nem volt energiája ezzel foglalkozni. Édesanyám sohasem politizált, mikor is lett volna ideje rá, hisz elég volt neki családunk eltartása. A férjemet akkor ismertem meg, mikor én tizennégyéves voltam. Őt felnőtt férfinek láttam, hisz akkor érettségizett, én pedig kis csitri voltam. Aztán teltek az évek, és miután leérettségiztem én is, újra találkoztunk. Nyár volt, én készültem az egyetemi felvételire, és kivel futottam össze, ha nem K. Pistával, aki akkor szerelt le. Ö közben technikumot végzett, utász-hidász technikus lett belőle. Én nagyon megörvendtem neki, tudtam hogy katona volt, hiszen egy negyedben laktunk, és közös barátaink voltak. Vagyis egy galeribe jártunk. A felvételi vizsgám nem sikerült. Jogra felvételiztem: Románia történelméből vágtak el, a mai napig emlékszem, a két világháború közötti szakszervezeti mozgalom volt a tétel, alig volt róla pár szó a tankönyvben. Talán most ügyvéd lennék.
Tehát éhány hónapon belül csengettek nálunk otthon, és Pista volt. Egy szó, mint száz, udvarolni kezdett, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy nem tudunk egymás nélkül lenni. 1972 májusában az édesapja váratlanul nagyon fiatalon szívinfarktusban meghalt, és én úgy sajnáltam a drágát, hogy megvigasztaltam, úgy megvigasztaltam, hogy terhes lettem bele. Romániában abban az időben, mint ismeretes, nem árultak fogamzásgátlót, hogy szaporodjék a nép. A mi baráti körünkben is mindenkinek meg kellett házasodnia, mert jött a baba. Ezen aztán évekig röhögtünk, kinek milyen koraszülött gyereke volt. A barátnőm volt a bajnok, az esküvőjétől számítva tizenhárom napra szült. Akkor énekelte a Gica Petrescu nevű énekes a Cincinalul in patru ani si jumatate (Az ötéves tervet négy és fél év alatt) című dalt. Erre meg emlékszel ugye?
Következő év márciusában megszületett első kislányunk, Enikő, majd rá két évre Erika. Mindketten dolgoztunk, éltünk, építgettük kis fészkünket, nem volt könnyű. Rengeteg barátunk volt, csoportosan kirándultunk a kolozsvári Bükkbe, minden hét végen, amikor csak megengedte az idő.
- Hogyan körvonalazódott előtted a jövőd?
- Pityuval mi nagyon szerettük és szeretjük egymást mai napig, tehát a cél akkor egy lakás volt, és menni előre. Egyetemre sajnos nem jutottam be, de sohasem voltam az a síró depressziós fajta, a munka nem volt szégyen, dolgoztam, minden évben szabadságra mentünk a gyerekekkel. Elég sok gondom volt nekem is, az étel meg minden beszerzése azokban az ínséges időkben, Pista az Út- és hídépítőknél dolgozott, jobbara csak vendég volt otthon, évekig, csak hétvégén láttuk.
1977-ben a férjem külföldre szeretett volna utazni az unokatestvérével, s kiderült, hogy bizony nem olyan egyszerű az. Mivel a hatvanas években a szülei emigrálni akartak, ő nem kapott útlevelet. Sok utánajárással és természetesen ismerősök segítségével el tudtuk intézni, hogy elutazzon, de csak ő, hiszen mi voltunk a biztosíték arra, hogy visszajön. 83-ban újra beadtuk a kérvényt a kiutazásra az NDK-ba, mi ketten megkaptuk az útlevelet, a lányok otthon maradtak. Ezt csak azért említem, mert következményekkel járt.
Utazásunk előtt a kollegák összegyűjtöttek néhány forintot (nem volt jogunk valutát váltani), hogy legyen valami pénzünk, amíg az első rumot eladjuk Pesten. A pénz természetesen a pénztárcámban volt, és nyomozás folyt a vállalatnál, ahol dolgoztam, gyilkost kerestek (valaki meggyilkolt egy afrikai diákot, akinek az apukája nagyfőnök volt Afrikában, tehát komolyan utána kellett járni). Nem tudom, miért pont az én pénztárcámban keresték a tettest, mindenesetre 15 forintért engem nagyon meghurcolt a Szekuritáté. Ne felejtsük, hogy nálunk, Romániában tilos volt bármely valuta. Évekig rémalmaim voltak, többet külföldre nem utazhattunk, és azt is megtudtuk, hogy telefonunkat is lehallgatták. 1989-ben kitört a "román forradalom". A szilvesztert három másik családdal együtt töltöttük, mert búcsúztunk tőlük. Készültek kitelepedni Magyarországra. Lassan csak mi maradtunk otthon, elfogyott mellőlünk az összeforrt, nagy baráti kör. Teltek a napok megalakult a Vatra Romaneasca (RománTűzhely ) nevű magyarellenes szervezet, és beindult a magyarság ellenes háború, vagy nem is tudom minek nevezzem . Román szomszédok, kollegák, akikkel együtt dolgoztunk, akikkel Ceausescu alatt együtt álltunk sorba a betevő falatért, azt vágták a pofánkba: nincs mit itt keresnünk, megesszük a kenyerüket. Márciusban Kolozsváron is tüntetések voltak. A házunk előtt kétszáz-háromszáz ember vonult el kiabálva, hogy magyar vért akarnak inni, meg Erdélyt nem adják (kinek kellett volna adni?). A helyzet egyre inkább mérgesedett, és amikor egyik nap a gyerek azzal jött haza az iskolából: hazaküldték őket, mert valaki értesítette az iskolát, hogy az egyik gyár munkásai szét akarják verni a magyar iskolát. Ez volt talán az utolsó lökés. Húsvétkor minden lehető pénzt összeszedtünk, és egyik barátunk segítségével kiutaztunk Romániából :"esküvőre mentünk Magyarországra” , és vonatokat cserélve Trelleborgban szálltunk ki, Svédországban, ahol politikai menedéket kértünk. Másfél évig táborban laktunk, kétszer visszautasították letelepedési kérvényünket, - harmadik az Isten igaza, ugye? - harmadszorra pedig 1991 szeptember 13.-án pénteken értesítettek bennünket, hogy Svédország befogadott. Azóta itt élünk, és mondhatom, végre biztonságban érezzük magunkat. Két lányunk felnőtt, iskolát végzett, családot alapított. A nagylányom képzőművészetin végzett rajz és média szakot, a kisebbik meg közgazdasági gimnáziumot végzett el. Mindkét lánynak van családja. Az idősebbik lányom elvált, és az új párja szigetszentmiklósi fiú, a kisebbik kolozsvári fiút választott. Zeng a ház a magyar szótól, ha együtt vagyunk. Kisunokám, Róbert, aki most háromésféléves, szépen beszél magyarul és svédül is, kisügyes, tudja, a rokonsággal magyarul kell beszélnie. Dolgozunk, élünk, sok barátunk van szerte a világban, itt helyben is van elég.
- Mi lett a régi kolozsvári barátokkal?
- A régi baráti kör javával máig találkozunk, van, aki elmaradt, van, aki kiesett, de már ideje lenne egy nagy nemzetközi találkozónak, mert mindenhol vagyunk, szerteszét, kevésbé Kolozsváron.
- Hogyan élitek meg a magyarságotokat?
- Nem döngetjük a mellünket, hogy magyarok vagyunk, de annak valljuk magunkat, és büszkén mondjuk, bárki kérdi. Gyakran utazunk Magyarországra:"megismerni szép hazánkat". Hiszen nekünk azelőtt ismeretlen volt ez az ország.
Honvágyunk nincs, nem vágyunk Kolozsvárra vissza. A férjem kétszer volt otthon, én talán háromszor. Nagyon rossz emlékeink maradtak az utolsó évekből, és ezeket nem lehet elfelejteni. Egy kisvárosban élünk, de ami a jó, hogy nagyvároshoz nagyon közel Ebben a kisvárosban elég sok a magyar, talán tizenhét család, de persze különböző kategóriájúak. 1945-ben jöttek a földművelők Magyarországról, meg azok, akik el akartak jönni, vagy akiknek el kellett hagyniuk Magyarországot. Aztán vannak az 56-osok, majd a hatvanas években idetelepedett vajdaságiak, akik vendégmunkásként érkeztek, és itt maradtak. Aztán a hetvenes-nyolcvanas években érkeztek azok a menekültek, akik letelepedést kaptak. A nyolcvanas évek végén főleg erdélyiek menekültek ide. Végül pedig vagyunk mi, akik 1990 - ben és azután jöttünk. Én ezt mindig az indiai kasztrendszerhez hasonlítom, a különböző csoportok egymás között összetartanak, de valahogy nincs olyasmi, ami összehozza ezeket a csoportokat. Azt mondta nekem itt egy magyar, aki a hatvanas években érkezett: „aki Erdélyből jött, az vagy román, vagy cigány”. Amíg ilyen előítéletekkel vagyunk tele, addig nem lehet közösség. Tehát van most is magyar egyesület , de mi Pityuval úgy döntöttunk, nem veszünk részt benne . Tavalyig rendesen fizettük a tagsági díjat, de mi úgy éreztük, nekünk nem nyújtott semmit az utóbbi időben ez az egyesület, lehet, kiöregedtünk, lehet, viszolygunk mi, erdélyiek, a gyülekezéstől, nem tudom pontosan megmagyarázni, mi az oka.
Mi nem vagyunk melldöngető magyarok, mi elsősorban emberek vagyunk, és megpróbálunk békésen élni a többi emberrel, nem törődve színnel - nyelvvel. Talán egyetlen kivétellel: félek a náciktól. Szerintem minden ember egyforma, senki sem ér kevesebbet vagy többet, mint a másik, és mindenkinek joga van az életéhez és egy helyhez ezen a földön. A férjem pár éve tudta meg, hogy az apai nagyapja román ember volt…




- Ha nincs honvágyad, miért írsz annyit a Kolozsvár topikba?
- Tényleg nincs honvágyam, az hogy Kolozsvárról írok, olyan, mint egy régi szerelem, ami elmúlt már. Kolozsvárra nem mennénk vissza, hisz itt a családunk, itt a házunk, ami a várunk ugye? Azt hiszem, mi már Kolozsváron és bárhol, ahova elköltöznénk, újra bevándorlókká válnánk, ez nem vicc, ezt komolyan úgy érzem. Az élet megy tovább, sehol sem áll meg, nekünk Kolozsvár ott ragadt 1990 áprilisában.
- Mit mesélsz majd Robi unokádnak Kolozsvárról?
- Robicinak Kolozsvárról majd mindent elmesélünk, sőt ígérem neked, el is fogjuk vinni oda, ha nagyobb lesz. Igyekszünk majd megtanítani öt arra, hogy hol vannak a gyökerei. Kisunokám igazi világpolgár, hisz az édesapja felöl vajdasági, a nagyapa magyar volt, a nagymama szerb. Mint látod, a volt Habsburg birodalom egész jól keveredik a kis unokámban. Felnőttként svédnek fogja vallani magát, ami természetes, mert itt született, és itt nőtt fel.
- Te pedig Romániában születtél, és nőttél fel, mégsem vallottad románnak magad. Más: Hol dolgoztok?
- A férjem egy logisztikai vállalatnál kapott munkát, és ott dolgozik
Én jelenleg munkanélküli vagyok, és beteg. Jó kombináció, nem? Valami porckopásom van, vagy becsípődött az ideg, még nem tudni, de nagyon fáj, és a kezemet se igen tudom használni.
Itt minden lehető munkát megkérvényeztem. Voltam svédtanár, svéd nyelvet tanítottam felnőtt menekülteknek, bevándorlóknak, aztán takarítottam, majd az Ericssonba kerültem, és szerelő lettem. Mobil telefonokat szereltem össze.
Két év alatt újra leérettségiztem svédül, tehát két érettségi diplomám van. Tanulni mindig szerettem, sajnos most már kicsit késő, vagy talán nem? Lehet, hogy újra neki fogok. Imádtam, és imádok olvasni, faltam a könyveket. Apám a válóperén azt mondta rólam: a lányom egy lustaság, egész nap csak a könyveket bújja , mást sem csinál. Hát igen, "csak " olvastam.
- Mit bántál meg a legjobban életedben?
- Azt, hogy nem tudtam tanulni, nagyon bánom.
- Az előbb céloztál rá, hogy talán ismét tanulásra adod a fejed.
- Valami olyasmit szeretnék tanulni, hogy az emberekkel foglalkozhassak, pontosabban azokkal a nőkkel, akik ide Svédországba kerültek Ázsiából meg Afrikából, és akiknek soha nem lesz lehetőségük úgy élni itt, mint ahogy én élek. Nekik szeretnék segíteni, hogy megtanulják a nyelvet, a tradíciókat, a szokásokat, hisz ők azok, akik felnevelik a gyermekeiket, akik itt élnek majd, és nem mindegy, hogyan.
Szeretem az embereket, hiszek bennük, mindazok ellenére, hogy elég sok pofont kaptam életemben.

- Mikor volt életed mélypontja?
Életem mélypontja, ha jól elgondolom, akkor volt, amikor a szüleim váltak, az nem volt egy békés periódus, tizenháromévesként éltem át.
- Hát a legboldogabb korszakod?
- Talán az elmúlt öt-hat év, amikor láttuk, mindkét gyermekünk élete rendeződött, mi is rendben vagyunk, vettünk egy kicsi házikót mindketten dolgoztunk, és végre utazhattunk, mert mindig erre vágytunk. Persze ezt úgy képzeld el, hogy az ötvenéves születésnapomra Olaszországba utaztunk, ez életem legszebb körútja, de ez sem lehetett boldog, mert éppen meghalt az alig negyvenhétéves testvérem Kolozsváron, és én még a temetésére sem tudtam elmenni. Szóval körülbelül így szokott lenni az én örömeimmel, boldogságommal, kicsit édes, kicsit keserű. Az édesanyám otthon él Kolozsváron, egyedül.
- Utolsó kérdés: Hogyan kerültél a MON-hoz?
- Szörfözés közben fedeztem fel, én ugyanis egy kompi-nagyi vagyok (a nagylányom szerint), nagyon érdekel a számítógép, autodidaktaként rengeteget tanultam, és tanulok mai napig.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-17 05:33   
Ne add fel önmagad

Interjú Alfred Schneiderrel, vagyis Frédivel

- Kezdjük az interjút egy linkkel, ahol hosszú-hosszú írás olvasható rólad, és persze családodról. Ez a link megkeserítette az életemet, pár napig. Mivel sajnos nagyon jó portré:
http://galeria.olh.hu/Holnap/HTML-archiv/2002-4/Nemetorszagban.htm

- Tehát tavaly néhány nagy élményben, sikerben volt részed. Miért nem tudtunk mi róla? A MON fórumában beszámolunk sikereinkről, és együtt örvendünk. Ez fokozottan vonatkozik rád, aki mindenkinek gratulálsz, ha tett valamit.
- Nem tudom pontosan mire gondolsz, amikor sikereimet említed. Ha a Szabó Lőrinc emléktáblára gondolsz, arról röviden beszámoltam a Németország topikban, alcím: Magyar vonatkozású helyek Németországban. Most is ott van.
- Szerintem nem ugyanaz. Amit te írtál a Fórumba, az egy személytelen beszámoló, amelyből a te szereped nem derül ki. Idézem:
„Örömmel közlöm e téma olvasóival, hogy szombaton, e hó 8-án Titisee-Neustadtban, a Maritim Titisee-Hotel bejáratánál Szabó Lőrinc emléktáblát avattunk. Az emléktábla a Freiburgi Magyarok Baráti Köre, a budapesti Szabó Lőrinc Alapítvány és a Miskolci egyetem mellett működő Szabó Lőrinc Kutatóműhely közös összefogásával jött létre.
A dolog előzménye, hogy 1938-ban a költő két hetet töltött itt; Kleist és Shakespeare műveket fordított magyarra, valamint írt három verset: a Titi tó, a Fekete erdőben és Az angyal címűeket, továbbá egy cikket: Shakespeare-rel a Fekete-erdőben címmel.
A szép, a tájhoz és a szálloda épületéhez illő emléktáblát a budapesti Policsányi István iparművész készítette.
Az avatóünnepségen jelen voltak a Magyar Nagykövetség, a stuttgarti Magyar Főkonzulátus, a szintén stuttgarti Magyar Kulturintézet képviselői, a Titisee-Neustadti polgármester, Dr.Kabdebó Lóránt a modern magyar irodalom tanára a Szegedi egyetemről - kiváló Szabó Lőrinc szakértő, számos kedves magyarországi vendég, néhány németországi magyar egyesület tagja és még sokan mások.
Az eseményeket a Duna TV egy stábja is figyelemmel kisérte.“

Ehhez képest az újságíró, Dobos Marianne, így számol be: „Készül a könyv: Szabó Lőrinc 1938-as titiseei tartózkodásának története. Előzménye egy telefonbeszélgetés. 2000 nyarán megszólal Kabdebó Lóránt mobiltelefonja, zavartan bemutatkozik egy németországi közgazdász, bizonyos Schneider Alfréd; mentegetőzik, hogy az Osiris Kiadótól kapta meg a telefonszámot, de szeretne több adatot megtudni Szabó Lőrinc fekete-erdei tartózkodásáról. Ő ugyanis Neustadtban lakik, ez egy közigazgatási egységbe tartozik Titiseevel, és a Tücsökzene millenniumi kiadásának utószavában azt olvasta, hogy a költő egy nyáridőben ott üdült és fordított drámákat, Shakespeare-t és Kleistet, és szeretné kinyomozni ennek történetét. Ezt követően barátság szövődött a Schneider és a Kabdebó család között, Schneider Alfréd 2002. március 7-én nagysikerű vetítettképes előadást tartott a Miskolci Egyetemen a költő fekete-erdei tartózkodásáról, és nem sokkal ezt követően, június 8-án a Freiburgi Magyarok Baráti Köre, a Szabó Lőrinc Alapítvány és a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyének kezdeményezésére emléktáblát avattak a szálló épületén, amelynek elődjében megszállott a költő. Az eseményről a helyi német sajtó és a Duna Televízió egyként lelkes híradásban számolt be. Minderre azért kerülhetett sor, mert Schneider Alfréd kiváló filológusi adottságokkal pontosította a régmúlt eseményeket, és szívós, de tapintatos szervezőmunkával készítette elő az ünnepséget.“
Kedves Frédi, én hajlamos vagyok elhinni inkább azt, amit Dobos Marianne írt. Téged pedig kóros szerénységgel vádollak.Mit érzel, amikor esetleg naponta megpillantod a Szabó Lőrinc emléktáblát?
- Titisee városrész ugyan tőlünk 6 km-re van, de azért elég gyakran járok ott. Ilyenkor mindig ellenőrzöm, mint egy jó gondnok, az emléktáblát. Ez az első Magyarországon kívüli Szabő Lőrinc emléktábla, pedig sokat lehetne máshol is elhelyezni, mint például Kolozsvárott. Szabó Lőrinc 1927-ben Erdélyben járt, Kolozsváron érte Ferdinánd román király halálának a híre, szándékában állt elutazni a temetésre, de csak Brassóig jutott. Bisztrán is lehetne emléktáblát elhelyezni. Egyébként most készül egy emléktábla, Opatijában (Abbázia).
- Ez után a tavalyi portré után, újságírói nyelven szólva, kaptam egy lerágott csontot. Vagy még sincs teljesen lerágva az a csont? Van még valami hozzáfűznivalód a portréhoz?
- Még ha oly hosszú is az általad említett, az Új Holnapban (is) megjelent interjú, abban sem lehetett mindent elmondani. Abból kimaradt az, hogy elég gyakran kérdezik, főleg odahaza (ez most Erdély, idehaza Námetország, de ha pont ott vagyok akkor fordítva),hogy nincsen-e honvágyam, nem mennék-e vissza ? Ezzel kapcsolatban eléggé stabil a nézetem. Erdély a szülőföldem, Németország a hazám. Olyasfajta honvágyat, ami beteggé tesz, ami mindenáron visszakényszerít, ilyet soha nem éreztem, de ha éreztem is volna, erre is fel vagyok készülve . Örzök a gépemben egy Ceauşescu képet és most
már a Te kaján jóvoltodból egy hangfelvételt is. Elég lett volna csak egyetlen pillantást vetnem erre a képre, és rögtön elmúlt volna minden honvágyam. Ha azonban az, amit érzek november elsején, Halottak napján, amikor nem tudok kimenni a Házsongárdba, ha az, hogy
hiányzanak néha a Donát úti orgonák, vagy a váradi, Körös parti szomorúfűzek, vagyis ha mindez honvágynak minősül, akkor nekem is van honvágyam.
- Tulajdonképpen nagyon fura, hogy mégis szász lettél, holott fiatalkorodban nem ismerted a nyelvet, és kultúrád magyar volt. Hogyan nyilvánult meg a német nemzetiségi tudat? A magyar osztálytársaid németnek tudtak? Vagy ez nem volt téma?
- Így pontatlan a dolog. Én ugyanis mindig vállaltam azt, ami vagyok, egy vegyesházasságból született, hosszú ideig román állampolgárságú, félig szász, félig magyar ember. Na de ezen a kettősségen tudok még egy kicsit bonyolítani is, amennyiben hármasságról beszélek. Anyai nagyanyám mikházai székely asszony volt, és én bizony erre a székely vérrészre nagyon büszke vagyok. Hogy a székely is magyar? Igen, igen, de .. hadd
idézzek idevonatkozólag Selye Sándor Székely Karácsony című verséből:

„Ó, Uram, szólt Áron, hisz a székely is magyar

Csak egy kicsivel több,

Úgy legalább három, négy fokkal.”
Komolyra fordítva a szót, gyermekkoromban, pontosabban úgy ötödikes koromig a nemzet, vagy nemzetiség fogalma nem volt sem tudatos, sem fontos. Amikor első osztályban eljutottunk az s betűig, boldogan közöltem otthon, hogy én már le tudom írni a nevemet: Snájder. Apám keserűen elnevette magát, aztán felvilágosított. Attól kezdve lettem Schneider, de még sokáig a nevem írásánál magamban szótagoltam:
es-cé-há-ne-i-der. Különben a környékünkön béke volt a nemzetek és vallások között. Szomszédaink, Morarék, meg a tejesasszonyunk románok voltak, Brenner bácsi, a szabó, zsidó és mind nagyon jól megvoltunk egymással. Nagyon sokan jártak akkoriban hozzánk különféle emberek, ha jól emlékszem főleg azért, mert a Rákóczi-út első részében csak nekünk volt telefonunk.
Én magyar tannyelvű iskolába jártam, otthon magyarul beszéltünk. A szüleim csak akkor beszéltek egymás között németül, ha a gyerek nem kellett valamit halljon. Ez sem működött, csak öcsém születéséig. Vele egy ideig konzekvensen csak németül beszélt apám, ekkor kezdtem valamit visszatanulni németül.
A német nemzetiségi tudatot, ha óvatosan is, de mindig fejlesztették bennem, elsősorban édesapám, de nagybátyám és atyai nagyanyám is. Ők egymás között szinte mindig szászul beszéltek, amiből persze egy mukkot sem értettem. Többszőr voltam nyaranként a segesvári, illetve meggyesi rokonoknál, és ilyenkor a hancúrozás mellett olyasmik is befértek a programba, mint Stefan Ludwig Roth , neves papköltő sírjának a meglátogatása, német evangélikus istentiszteletre járás, stb. Megjegyzem, ágostai hitvallású evangélikus vagyok. Hadd bocsátkozzam itt a részletekbe, mivel Erdélyben ezzel a vallással kapcsolatban sokaknak tévhitük van. Ha ágostai hitvallású evangélikusokról hallanak, akkor mindjárt a szebeni székhelyű szász evangélikus egyházra gondolnak, nem pedig a zsinatpresbiteri, kolozsvári püspökségű, többségükben magyar evangélikusokkal szemben. Az igaz, hogy a két egyház más-más szerveződésű, de teológiai szempontból mindkettő ágostai hitvallású.Nos én Kolozsvárott, Argay püspök úr idejében konfirmáltam.
- 1990 előtt miért nem kérted a kivándorlást?
- Tévedés. Kértem, csakhogy tekintettel arra, hogy a szász rokonság – akikre hivatkozni lehetett - mind Kelet-Berlinben, Jéna, Gera és Gotha környékén lakott, az egykori NDK-ba kértük a kivándorlást, de Honeckernek bizony nem kellettünk.
- Te milyen nyelven gondolkodol?
- Természetesen magyarul.
- Távolabbi környezeted magyarnak vagy románnak gondol?
- A kérdés jogos. Valóban, Európának ezen a részén a a tévhit alakult ki (gondolom, elsősorban francia befolyásra), hogy ha valaki Romániából jön, akkor az feltétlenül román.Ha pedig Tuvaluból, akkor tuvalui nemzetiségű. Nos, az én távolabbi környezetem, az sem magyarnak, sem pedig románnak nem ismer, hanem gondolkodásmódja vagy életkora függvényében Aussiedlernek (betelepülőnek), Spaetaussiedlernek (késői betelepülőnek) vagy pedig Volksdeutschnak (népi németnek).
- Úgy alakult az életetek Németországban, ahogy te elképzelted?
- Nagyjából igen. Sejtettem, hogy a szakmai karrier szempontjából előreheledott korom miatt, na meg a nem elég jó nyelvtudás miatt sokra nem viszem, de az amire számítottam, bejött. Sokkal emberibb körülmények között élünk mintha otthon maradtunk volna, utazgatunk és élvezzük a mozgásszabadságot. Én személyesen külön szerencsének érzem, hogy a Fekete-erdő szívében élünk, rengeteget turázok és aktívan résztveszek a természetvédelemben. A három gyermekem teljesen beilleszkedett, de örvendenek annak, hogy odahaza megismertek más életformát, nehézségeket, stb. Jobban örülnek a jónak, mint a bennszülött németek, és tudják, hogy Erdélyben a barát szónak sokkal több töltete van, mint itten. Itt is vannak barátaim, az őslakósok közül, de olyan barátságot, mint Etrdélyben, nem lehet elképzelni. Az itt teljesen ismeretlen. Vannak még odahaza is barátaim, ha nem is sok, de igazi, jóban-rosszban barátok. A léegrégibb barátom Hollandiában él, őt 1947-ben ismertem meg, az óvodában, és azóta tart a barátságunk. Kolozsváron, Nagyváradon az volt a szokás, hogy a jóbarátok minden előzetes bejelentés nélkül betoppantak egymáshoz, egy fél órára, egy órára, csak úgy, elbeszélgetni, kávé vagy valami itóka mellett. Ez nagyon-nagyon hiányzik. A betelepült romániai szászokkal ritkán és lazán tartom a kapcsolatot. Az itt eltöltött tizenhárom év alatt egyetlen egyszer voltam egy mikulásnapi ünnepségen. Rendszeresen járatom ellenben a Siebenbürgische Zeitungot ( a Németországban megjelenő Erdélyi Újságot), más kiadványokat és könyveket is vásárolok, és tag vagyok az Alpenverein Sektion Karpatenben (az Alpok Turistaegyesület Kárpáti Részlegében). Tudtommal ez az egyedüli részlet a félmillió embert tömörítő egyesületben, amely nem kulturális, hanem etnikai alapon szerveződött. Ezzel nagyjából ki is merült a kapcsolatom az erdélyi szászokkal.
- Sajátmagad számára is váratlanul hozzáfogtál az íráshoz. Csodálkozol? Keresed a magyarázatot?
- Nos írni már rég írok, iskolai büntetéstől kezdve (pl. ötvenszer olyat: Az órán a füzetet be kell csukni), jegyzőkönyvekig, de az utóbbi tíz évben inkább olyasmiket írtam, amit a tudománynépszerűsítés kategóriájába lehetne besorolni, na meg természettel, turizmussal, illetve a Fekete-erdőbeli tájismertetéssel kapcsolatos dolgokat. Egészen a legutóbbi időkig elkerültem a szépirodalmi jellegű, vagy mondjam inkább úgy: az ehhez közelítő írásokat.

- Hogyan bukkantál rá a MON-ra?
- Még a Hunorpress időben váltottunk Hunorral egy néhány levelet, aztán amikor készült a MON, újra megkeresett. Mondhatnám azóta vagyok tagja a MON-nevű
járványkorháznak.
- Milyen hiányt pótol nálad a MON?
- Talán a barátok hiányát. Azonkívül, hogy létrehozta a MON-t, Hunor legnagyobb érdemének talán azt tartom, hogy sikerült olyan légkört kialakítania, amely idevonz ragyogó embereket. Sokatokkal tartok magánmél-kapcsolatot is, hadd nem említsek neveket, hiszen nemcsak őket kedvelem, hanem majdnem minden MON-tagot. A MON-tagságot nemcsak szórakozásnak, hanem egyfajta magyarságápolásnak is tekintem. Épp ezért kötelességemnek tartom a MON-t népszerűsíteni, léteznek olyan MON-tagok, akik általam kerültek ide.
- Negyvenen, ötvenen túl az ember már nagyjából megfogalmazhatja a saját élete tanulságát. Mi a te életed tanulsága?
- Talán az a legfőbb tanulsága, hogy az ember soha se legyen kishitű, óvakodjon valamire rámondani, hogy ez lehetetlen, hanem – ha összeszorított foggal is- próbáljon meg felállni, vagy harcolni, újrakezdeni, s ha közben maga is megváltozik, az sem szégyen, csak egyet ne tegyen: ne adja fel önmagát!



 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-14 03:24   
Vitéz Lisa

(interjú Kovács Erzsébettel)

Bevezető


Az, hogy Magyarországon ismét vitézi címet lehet kapni, senkit sem hagy hidegen. Egyesek csodálkoznak. Mások azt látják benne, hogy íme, visszaadnak valamit abból, amit a kommunisták elvettek. Megint mások örvendenek, hogy a háborús hősök elismerést nyernek. Vannak, akik a vitézeket a mesék birodalmában látják, valahol János vitéz mellett. És léteznek olyanok is, akik a Horthy-kultusz feltámadását látják a vitézi címben.

Vitéz Lisa a második kategóriába tartozik: a vitézi rang elégtételt jelent számára.

A Lisa nevet csak a csetin és a Fórumban használja. Különben most Nemzetes vitéz Baranyi Erzsébet, Kovácsné Úrnő.


Svédország

Erzsébet már rég nem él Magyarországon: 1970-ben, kínkeservesen megszerzett turista útlevéllel, férje társágában, elhagyta szülőföldjét.

„Itt Svédországban nagyon közel vagyunk a természethez. Etetem a madarakat télen, sok szép madár jön enni, és volt olyan tél, amikor őzikék is jöttek, egy egész család! Ez inkább akkor szokott megtörténni, amikor nagy a hideg és a hó. Egyik télen vettünk nekik egy zsákkal élelmet, és mind megették. Videóztam is őket, benéztek az ablakon a konyhába. Nyulak, fácánok télen, és sündisznó nyáron. A tavaszon háromféle madár költött nálunk, de néha többféle is van. A férjem már minden fára odúkat készített, nagyon szeretjük az állatokat! A madaraknak nagy zsák napraforgómagot szoktunk venni, és kicsi zabot keverünk belé. De a napraforgómagot jobban szeretik. Az erdő is közel, száz-kétszáz méterre, lehet sétálni benne, tavasszal sok szép virágot szedni, hallgatni a madárcsicsergést, szívni a jó, friss levegőt, ősszel lehet szedni vadáfonyát, gombákat."

Így mesél Erzsébet a vitézzé avatása előtti időkről.

Hogyan lett Baranyi Erzsébetből Erzsebet Kovacs?

Édesapám neve: vitéz Baranyi Sándor m.kir. főtörzsőrmester. Édesanyám lányneve: Darók Erzsébet. Háziasszony volt. Jánoshidán születtem, Szolnok megyében. Az általános iskolát szülőfalumban végeztem. Kiváló tanulmányi eredményeim ellenére nem vettek fel magasabb iskolába, Apukám vitézi múltja miatt. Így Budapestre kerültem, szövőipari szakmunkásnak, a három mőszak mellett leérettségiztem, esti tagozaton, az újpesti Dolgozók Gimnáziumában. 1968-ban házasságot kötöttem Kovács Jánossal, két év múlva Ausztriába utaztunk, majdnem egy évet töltöttünk ott, míg megszületett Elisabeth nevő kislányunk. ő még nem töltötte be az egy hónapot, amikor sikerült Svédországba kerülnünk, ez 1971 februárjában történt.

Azt hiszem, egészen más életem lett volna, ha nincs a kommunista hatalom Magyarországon. Mindig a kommunistákat vádoltam azért, hogy el kellett hagynom a hazámat. Ha nincsenek ők, nem éltünk volna szegénységben, tanulhattam volna kedvemre. Nem kellett volna elhagynom a szüleimet sem. De akárhogy éltem volna, férjnek csak a mostani férjemet választottam volna, ő volt az első szerelmem. Svédországban nehéz volt kezdetben. Dolgozni mindig nagyon szerettem, az olyan munkát szerettem, ahol megmutathatom az ügyességemet. Hat évig dolgoztam az LM Ericssonban, aztán itt, Ulricehamnban, a zoknikötő gyárban, tizenhét évet. A gépek mindig nagyon érdekeltek. Szeretek itt élni. A Jóisten szeretetét egész életemben éreztem, ezért könnyebb volt elviselnem a nehézségeket.

Bizony nem volt könnyő dolgunk, amikor megérkeztünk egy kisbabával, egy szatyorral, semmit sem értve a svéd nyelvből. Akkor a legfőbb feladatunknak tartottuk egy új otthon megteremtését, a gyermek felnevelését, ezt elértük, és boldogok vagyunk. A férjemmel már akkor, amikor udvarolt, együtt mentünk a katolikus templomba, ezt a szokást megtartottuk. Itt, a városkánkban, sajnos havonta csak egyszer járhatunk misére, máshonnan jön ki ide a svéd katolikus pap. A Miatyánkot már a kezdet kezdetén megtanultuk svédül!

A férjemnek már odahaza az enyémhez hasonló életmódja volt, talán azért tudtuk egymást annyira megérteni, már kezdettől fogva. Amikor elhagytuk Magyarországot, még nem fejezte be a Vegyipari technikum utolsó évét, az esti tagozaton. Itt többfele dolgozott, az utóbbi években villamosvezető Göteborgban. Mint említettem, Ulricehamnban élünk, kis családi házban. Azt hiszem, a középosztályhoz tartozunk.

Becsületesen szeretek élni, rendes voltam lánykoromban és most is az vagyok. Tavaly, 2001-ben, Székesfehérváron vitézzé lettem avatva. Most, 2002 szeptemberében, Budapesten, vitéz lett a lányom és a férjem is! Én az édesapám után, a lányom is Apukám után, a férjem pedig a saját nagyapja után kapta meg a címet. A lányom a saját címét továbbörökítheti majd de a férje nem kapja meg a rangot. Hát az egész család vitéz lett, három vitéz, itt, ebben a szép kicsi Ulricehamnban!

Tehát Erzsebet és a lánya, Elisabeth, vitéz Baranyi Sándor m. kir. főtörzsmester érdemeiért kapta meg a címet.

Kiskoromban szinte semmit nem hallottam édesapám hadi tetteiről, nem volt szabad beszélni róla. A családban, rokonságban azért megütötte a fülemet, hogy Apukám vitéz volt. Azt viszont jól tudtam, hogy törzsőrmesterként harcolt a háborúban. Akkoriban a kommunisták ezt úgy tekintették, hogy az ilyesmi káros a nemzetre. Én tehát nem vagánykodtam vele. Most, hogy visszagondolok arra a korra, úgy tünik nekem, hogy mindenki „agymosott" volt, kisebb-nagyobb mértékben. A gyermekek elhiszik, amit az iskolában hallanak. Én is elhittem.

Azért persze nem volt egyszerű a helyzet, nem mindenben akartam hasonlítani a többi gyerekhez. Emlékszem, hogy az iskolában folyt az úttörő-toborzás. Már szinte az egész osztályom úttörő lett, amikor a tanító bácsi megkérdezte, én miért nem akarok belépni. Megmondtam az igazat: Apu nem engedi!

Még aznap délután megjelent nálunk az igazgató és a tanító, hogy így és úgy. Apukám nem mert a rendszer ellen nyilatkozni, börtönbe is vihették volna, és azt válaszolta nekik, hogy tőlem függ az ügy. Mikor pedig elmentek, megmagyarázta, hogy nem mindig lehet őszinte az ember. De azt is kijelentette, mi két gazdának nem szolgálunk, azok maradunk, akik vagyunk, sokáig ez már nem tarthat, majd „megfordul a helyzet". Nem lettem úttörő. Viszont a helyzet sokára változott meg, Apukám nem érte meg, 1986-ban, 67 éves korában, elvitte a szívinfarktus. Anyukám is meghalt, rá négy évre.

Hanem Baranyi Sándor egyetlenegyszer mégis elmesélte a gyermekeknek, hogy lett hős. Amúgy nem sokat beszélt a háborúról, mert felidéződött benne mindaz a szörnyőség, amit átélt. Erzsébetnek később az édesanyja elmondta, hogy édesapját gyakran gyötörték rémálmok, miután hazajött a frontról. Megtörtént, hogy verejtékezve ébredt fel, saját ordítására.

Apukám úgy mesélte, hogy aknára ment a tank, amelyet ő vezetett. Patakokban ömlött a vér a fejéből, törölgette, hogy lásson valamit. Nem merte levenni a fülhallgatót, mert azt hitte, az tartotta össze a fejét. Amikor hátranézett, látta, hogy a bajtársai a tankban egymásra borultan, majdnem holtan fekszenek. Erre nem szállt ki a tankból, hanem elvezette azt a tábori kórházba. Aztán elvesztette az eszméletét. Neki köszönhető, hogy a bajtársai életben maradtak. Ezért kapta meg a vitézi címet. Sok aknaszilánk maradt a fejében. Kilenc hónapig orosz fogságban tartották, úgy tönkre ment a lába, hogy egy évig kórházban kellett kezelni. Nagyon bátor ember volt.

Az új rendszer nem bánt vele kesztyős kézzel: Megfosztották a rangjától - főtörzsőrmester lett -, közzétették a fényképét, azzal a szöveggel, hogy jelentkezzék mindenki, aki valami terhelőt tud róla. Nem jelentkezett senki. Motorszerelőként dolgozott, traktorokat javított egy termelőszövetkezetben, Tsz-tag nem lett soha. Párttag sem, pedig sokat hívták, kecsegtették, jobb fizetéssel Később mozdonyvezető lett.

Mindig mondogatta, hogy a helyzet változásával jó módban élhetünk majd, mert a vitézi címmel jár neki sok hold föld. Nem érte meg. Néha láttam, hogy megtisztogatta, és újra eltette a háborús kitüntetéseit. Volt neki Nagy Ezüstje is. Ahogy elnézem az egyetlen fényképet, ahol a kitüntetéseit viseli, nagyon büszke vagyok rá! Azt van a kép hátuljára írva, hogy „1944 július." Tehát huszonöt éves volt akkor! Halála után sokat kerestem a kitüntetéseit, hiába. Az elmúlt évben tudtam meg a falumból valakitől, hogy az öcsém eltette ezeket, talán el is adta, mindig a pénzre gondol. A vitézi címmel csak régen járt föld, most nem, semmi anyagiak. De nem is ez számít, hanem az a nemes érzés, hogy a Vitézi Rend tagja vagyok! Sokkal jobban kötődöm Magyarországhoz, nagyon érdekel, ami ott történik!

Igen, még mindig járok haza, két-háromévenként. A svéd állampolgárság megkapása után, míg éltek a szüleim, minden nyáron odahaza töltöttük az öthetes szabadságot. A kislányom természetesen tud magyarul, beszél, ír és olvas.

Erzsébet a Duna TV-ben, a Híradóban, látott egy rövidfilmet a vitézavatásról. Fiatal, frissen avatott vitéz beszélt arról a riporternek, hogy az ő nagyapja vitéz volt, azért kapta meg ő a címet. Erzsébetnek ez szeget ütött a fejébe, de a férje azt mondta, hogy biztos csak a magyarországiak lehetnek vitézek. De Lisa megszerezte a Vitézi Rend telefonszámát, és odacsörgetett. Azt a választ kapta, hogy forduljon a svédországi Székkapitányhoz. Ez meg is történt, kitöltötte a kérdőívet, beszerezte a szükséges iratokat. Pár hét múlva megkapta az örömhírt a stockholmi Székkapitánytól, vitéz Berkovits Tivadartól (aki közben már törzskapitány), hogy felvették a vitézi rendbe, és hogy az avatása 2001 szeptember 8.-án lesz, Székesfehérváron, a Bazilikában.

Nem lehet szavakkal leírni, milyen felemelő és megható élmény volt! Apukámat újból „állományba vette" a Vitézi Rend, csak így kaphattam meg a címet! Székesfehérváron zsúfolásig telt a Szent István Bazilika. Az avatásra várókat és a vezetőket, a különböző egyházi méltóságokat leültették, a vendégek talpon álltak. Mi heten voltunk, az első sorban kaptunk helyet. Svédországból ketten voltunk, de jöttek Norvégiából, Németországból, Belgiumból is. Az orgona helyett katonazenekar szólott! Még a falak is beleremegtek. Aztán bevonult a vezető képviselet, elől a főherceg: vitéz József Árpád, a Vitézi Rend Legfőbb Elöljárója. Mögötte vitéz Radnóczy Antal ny.áll. dandártábornok, a Vitézi Rend Főkapitánya. Mellette vitéz Krasznay Béla ny.áll. ezredes, a Vitézi Rend Főkapitányának a helyettese. Elfelejtettem mondani, hogy a kardot, amellyel vitézzé ütöttek bennünket, már korábban behozták. A Himnusz után ünnepi beszédek következtek.

Később esküt tettünk a Szent koronára. Ilyesmik voltak az esküben:" Én, XY, esküszöm a Szent Koronára, a magyarságomat soha meg nem tagadom, semmiféle nemzetellenes vagy titkos szervezetnek a tagja nem voltam és nem vagyok."

Az eskütétel alatt a katonazenekar a részletet játszott a Bánk Bánból, a Hazám, hazám, te mindenem kezdetőt. Felsorolták a posztumusz vitézek névsorát, és mi minden név után azt válaszoltuk: "Jelen!" Mert, mint mondták, ők lélekben ott voltak velünk! Édesapám nevére is sor került: „Állományba véve vitéz Baranyi Sándor nemzetes úr!" Ez már túl sok volt nekem, szememből eleredtek a könnyek. Azért csak csukló hangon rámondtam: „Jelen!" Kiszólítottak bennünket, letérdepeltünk, és kezdetét vette az avatási szertartás. A nagy izgalomban és meghatódottságban egész testemből remegtem. A főherceg megérintette a karddal a vállamat, és azt mondta: "Vitézzé avatlak!" Mellette állt vitéz Radnóczy Antal főkapitány, és gratulált, kezet fogva mindenkivel külön-külön. Visszavonultunk a helyünkre, kissé megnyugodtam, még mondtam egy imát Apukámért. Beszélgettem vele, mint pár nap múlva kinn a sírjánál: „Apu, magának nem engedték, hogy hordja érdeme szerint a vitézséget, most látja, elértük a célunkat, már viselhetem e nemes címet, és viszem tovább!"

Elég sok időbe telt, míg mindenkit felavattak. A Szózat eléneklése után zeneszóval kivonultunk a templomból, és megkoszorúztuk Szent István királyunk szarkofágját. Azt a helyet azon a napon átkeresztelték Vitézi térre, azelőtt Koronázó tér volt a neve.

Később ebédelni mentünk egy hangulatos kis étterembe, ott találkozhattam a rokonaimmal, Teri nénémmel és az unokatestvéreimmel. A renden belül sok kedves emberrel megismerkedtem, ők kézcsókkal köszöntenek, és nemzetes asszonynak szólítanak. Magyarországon, nem választott hazámban. Ez így is van rendjén: Svédországtól megkaptam minden kaphatót, amikor befogadott 1971-ben.

Erzsébet kapott egy nagy és egy kicsi vitézi érmet.

A nagy érem mérete 38/57 mm. A bal mell alatt kell viselni. A nagy jelvény kicsinyített mását, a kis jelvényt, a baloldali gomblyukban, hajtókán, illetve tetszés szerinti helyen lehet viselni. (Részlet a Rendi Kódexből).

2002 szeptember 21.-én avatták vitézzé Erzsébet férjét és lányát, Budapesten, valamivel kevésbé ünnepélyes körülmények közepette. A főherceg sem tudott eljönni. Az avatást ez évben vitéz Radnóczy Antal ny.á. dandártábornok végezte. Egy-két fennakadás is volt.

Szép, napos bennünket több, mit húsz rokon várt a belvárosi Plébánia templom előtt, virágokkal, ajándékokkal! Vidékről is feljöttek a rokonok. Elisabeth ruháját egy valóságos szabó-csapat két és fél nap alatt varrta meg, Budapesten. Mindenki nagyon nézte, szinte zavarba hozták. Az avatás után az új vitézekkel a Mátyás pincébe mentünk ünnepelni, ahol még sose voltam, de ahova mindig vágytam.

Vajon mit jelent 2003-ban nemzetes asszonynak lenni?

A nappaliban van egy nagyobb kép, Anyukám és Apukám, együtt. A kapott dísztányért a kép fölé akasztottam. Mindennap látom, és a szüleimet is. Visszagondolok a szép gyermekkoromra, ők ketten nagyon szerettek engem. Köszönöm a Jóistennek, hogy ilyen szülőket adott nekem! A másik falon, felnagyítva, látható az a képem, amely a svéd újságban jelent meg, az első oldalon, amikor a vitézi címemről írtak. Majd felnagyíttatom valahogy édesapán régi-régi, katonai képét, azt kívánom majd a díszoklevelem fölé tenni.

A Vitézi rend legújabban kinevezett helyettes főkapitánya vitéz Hunyadi László ötvös mester, apukám összes kitüntetéséről másolatot készít, amikor mindez elkészül, bordó bársonyon berámázva a falra akasztom.

… És azért persze meglehet, hogy egy vitézi címtől valamennyire megváltozik az ember. És az élete.


xxx

A kapcsolódó fotókat a következő linken lehet megtekinteni:
http://www.pbase.com/erzsebet_kovacs/vitez_

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-09 05:17   
Interjú Szőnyi Bartalos Máriával


- Kedves Mária, megkérlek, kezdjük talán néhány életrajzi adattal.
-1951-ben születtem Magyarországon, Szőny községben. 1977-ben csatolták Komáromhoz. Szüleim csallóközi magyarokként a Benes dekrétumok miatt 1947-ben kerültek Magyarországra. Nővérem kétésfélhónapos volt akkor, és a nagyszüleim nevelték fel Szlovákiában.Mi Komáromban, a Gyár utcában laktunk albérletben, amikor kislány voltam, majd szüleim házat építettek Szőnyben. Először a Bajcsy-Zsilinszky utcában, majd – amikor már iskolába jártam – az Ady Endre utcában vettek egy nagyobb telket és oda építettek egy kicsi házat, majd a hetvenes évek közepén bővítették. Szüleim már nem élnek. Fiamé lett a szüleim háza, és ott él családjával. Mi a férjemmel szintén Komárom szőnyi városrészében élünk.
Az általános iskolás éveimben visszahúzódó csendes, figyelő gyerek voltam. Figyeltem a különböző gyerektípusokat, a felnőtteket, és nem értettem meg, hogy miért nem mondanak többen közülük igazat. Aztán már előre tudtam, hogy ki, mit, mért fog füllenteni. Az osztálytársaimat kilenc csoportba soroltam tizéves koromban.

Később verseket írtam rajzoltam, festettem. Gyermekként nem volt előre tervezett témám. Amikor azt éreztem, hogy írnom kell, akkor fogtam a ceruzát, papírt, és megszületett a vers. Amikor rajzolhatnékom támadt, akkor engedtem futni a ceruzát a papíron, és a vonalakból egyszer csak kialakult a kép. Sokszor saját magamon is meglepődtem: Jé! Ezt én írtam? Nahát! Ezt én rajzoltam?

Természetesen később már voltak tudatosan készített szénrajzaim, mint az Üveggolyó, A bánat szépsége, az Életfa, A pillanat nyugalma, vagy a Buborékfúvás, a Törött szárny melankóliája, de sorolhatnám. Ezekhez rövid versek is tartoznak. Vers és rajz együtt szerepelt néhány kiállításon régebben Komáromban, Tatán, Budapesten.

Később szeretném tovább illusztrálni saját írásaimat, könyveimet.

A most megjelent Új Karma c. könyvem címlapján látható “A bánat szépsége” c. szénrajzom.

- Tehát mondhatni már az iskolában elkezdted figyelni az emberet.

- Igen, az emberek, embertípusok, jellemek figyelése, elemezése már gyermekkoromtól folyamatos. Felnőttként kerestem egy olyan formát, amelynek segítségével képessé válok megjeleníteni, leírni, átadni valamit abból a módszerből, amelyet alkalmazok az elemzéseim folyamatában.

A betűk pszichológiája, A számok pszichológiája, Névelemzés, Pszichomatika, Személyiségelemzés, Életút problematikája, Összefüggések a pszichomatikában, Morfomatika címekkel tervezek a közeli években kiadni könyveket, és azt követheti az ifjúkori elképzelésem, hogy regényeket írok és a rajz, festés. Mindenképp meg akarom festeni a Küldetés című minikönyvem sorozatábráit, ugyanis a könyvben nagyon jó technikai megoldást alkalmazott a kiadó, de mégsem adja vissza azt a hatást, amit én láttam és látok magam előtt , illetve elképzeltem.

-Tulajdonképpen mi a foglalkozásod?

-Voltam mosogatólány, szakmunkás, könyvelő, gazdasági vezető. Jelenleg író, költő, publicistaként szerepelek hivatalos helyeken.

Gyerekkoromtól tanulok megállás nélkül. Valahogy úgy történnek körülöttem és velem a dolgok, hogy tanulnom kell. Most például a rádiózás és filmezés digitális technikai részét tanulgatom. Hogy mire lesz jó? Még nem tudom, de érzem, hogy biztos kell ez nekem, valamikor később. Munkahelyem nincs már tíz éve. Önellátóvá váltam. Hála szüleimnek megtanítottak a túlélésre. Megtermelem azokat a zöldségféléket a kis kertemben, amire szükségünk van. Főzők, mosok, takarítok, Vasalni nem szeretek, időrablásnak érzem.

Az elmúlt évtizedben sokat foglalkoztam a szlovákiai magyarokkal . Több szlovákiai magyar lapban volt rövidebb-hosszabb ideig tanácsadó rovatom. Vajdasági magyarokkal is foglalkoztam. Előadásokat, konzultációkat tartottam. Odamentem, ahova hívtak. Romániai magyarokkal nemzetközi kongresszusokon találkoztam többször. Előadásaim után megkerestek és beszélgettünk, de oda még nem hívtak.

Nemzetközi Medicina Symposiumon vettem részt Pozsonyban,ennek témája a grafológia és emberismeret volt. Emigráns magyarok hívtak meg egy alkalommal Bécsbe. Ott a pszichomatika alapjairól beszéltem. Személyiségelemzésről a pszichomatika szemszögéből címmel kétnapos nemzetközi szintű előadást tartottam Komáromban, de Budapesten és Kecskeméten a Nemzetközi Természetgyógyász Kongresszusokon is előadtam. Ezeken kívül sok kisebb-nagyobb település en tartottam előadásokat (a szlovákiai magyaroknál , Gútán, Komáromban, Vágfüzesen, Nagymegyerben, Galántán, Szencen, és Magyarországon, Kazincbarcikán, Szegeden, Egerben, Budapesten, Györön, Csornán, Almásfüzitőn, Komáromban, Vajdaságban pedig Zentán).

- Emlékezetes események?

Pozsonyban a Nemzetközi Medicina symposiumra le kellett előre adnom magyar nyelven mindazt, amit ott majd szlovákul a tolmácsom felolvas. Ez, még Mecsár időszakában volt. Megkértek, hogy meg ne szólaljak magyarul. Nos, belém bújt a “kisördög”, és magyarul üdvözöltem a közönséget. Igaz, a tolmács azonnal fordította, de sajnos kisebb botrány lett belőle, mert az elnök nem nézte jó szemmel. A Vajdaságban pedig Milosevics időszaka a latt voltam először. Az előadás megtartására engedély kellett a hatóságoktól. Ezt az ottaniak beszerezték. Meghatározott ideig tartózkodhattam az országban meghatározott helyen, és a határon az országba való belépésem és kilépésem rögzítésén túl, a rendőrségre is be kellett mennem személyem azonosítása, és az útlevelem ellenőrzése miatt. De rendben volt minden.

- Most jelent meg az Új Karma című köteted.Mi az új a te könyvedben?

- A 13 állatövi jegy új intervallumait a Londoni Királyi Asztronómiai Társaság asztrológusai jelentették be az 1990-es év ek első felében.Ez az alapja, a kiinduló pontja a könyvemnek. Ennek megfelelően módosulnak a személyiségjegyek, ez lelki fejlődést vagy visszaesést hoz, és az feladatok változását is érzékelhetjük. Többen azt gondolják, hogy csupán egyszerűen elcsúsznak a személyiségjegyek. Így is fel lehet fogni, de azért összefüggésében átlátva, az új Kígyótartónak a többi állatövi jegyre gyakorolt hatására is fontos gondolni, amely a kommunikációt hivatott erősíteni.

- Milyen olvasói réteghez kívánsz szólni?

- Ez a könyv nem az okos, tudós, csillagász embereknek ké szült, hanem azoknak az egyszerű embereknek, akik keresik problémáikra a megoldásokat, gondolatébresztőnek. Az állatövi jegyek személyiségeinek változásáról ebben az ezoterikus szemléletben tudtam azt az üzenetet közvetíteni az emberek felé, amit akartam. Mégpedig azt, hogy a feladatainkat – bármilyen szinten dolgozunk is - el kell végezni, mert ha nem tesszük, az előbb-utóbb visszaüt ránk. A felhalmozott, el nem végzett feladat, a meg nem oldott probléma karmikus teherré fajul.Ebben a könyvemben a “karma” szó jelentését nem részletezem. Azért nem, mert a karmáról, annak jelentéséről, megnyilvánulásairól, felismeréséről az életünkben, sok kiadványt lehet kapni. Úgy gondolom, hogy hirtelen csak egy kiadvány van, amit az Új Karma című könyvem mellé tudnék ajánlani. Balogh Béla: Végső valóság c. könyvét.

- Amennyire értek hozzá, az asztrológia és a karma nemigen függ össze.

- Az asztrológia, mint ismeretes, 2000 éves tudomány. Tisztelem és becsülöm mindazok elemzéseit, akik komolyan, legalább tíz esztendei gyakorlattal a hátuk mögött végzik asztrológusként munkájukat. Én nem vagyok asztrológus, bár a 12 állatövi jegy moralitását komolyan tanulmányoztam, de ettől én még nem váltam vérbeli asztrológussá. Kiváló elemzésekkel, asztrológiai módszerekkel – mert azért itt is van több féle irányzat – találkoztam már. Mégis azt a módszert tartom igazán értékesnek, amely a változásokat vonatkoztatja az ember életútjának lehetséges változtatására is, és figyelembe veszi a metamorfózis hatását a 12 jegyre. Előbb-utóbb figyelembe fogja venni minden irányzat, mert a bolygóhatásokat egyik sem mellőzheti. Ebben az értelemben úgy a 12, mint a 13 állatövi jegy alkalmazása esetén minden elemzésnek személyre szabottá fontos válnia. Ezt az egyes emberre történő “személyre szabást” segíti elő majd a Pszichomatika című könyvem.

A Mottók az Új Karma c. könyvemben röviden utalnak a 13 személyiség, lelkiség, illetve karmikus részre.

- Hogyan függenek össze a verseid és a karma?

- Az egész életem eddig egy hosszú karma. S ha tükrözik ezt a verseim, akkor talán némi karma-törlesztéshez is hozzájárulnak számomra.

- Hogyan lehet könnyíteni karmánkon?

- Erre na gyon egyszerű, de egyben bonyolult válasz egy szó: szeretettel. Nos, legalább némi elképzelése mindenkinek van a szeretetről, de arról már kevésbé, hogy a gyakorlatban mit is kellene tennie ahhoz, hogy ne szenvedjen annyit, ne éljen szeretetlenségben. Nagyon sok természetgyógyász ismerősöm van, aki gondokkal küzd. Mindnek azt szoktam tanácsolni, hogy gondold már át, kire neheztelsz, kire haragszol, és miért. Ki irigy rád, ki neheztel rád, ki haragszik rád, és miért. Aztán adj egy lehetőséget neki és önmagadnak, hogy megbékéljetek. Ha kell mondd ki: “Ne haragudj, ha bármikor, bármivel, akarva, vagy akaratlanul megbántottalak!” Esendő emberek vagyunk. Ezért ez a felismerés és e felismerésnek elfogadása a legnehezebb önmagunk, de mások számára is. Mégis azt mondom, hogy a karmánk könnyítése szempontjából a legelőnyösebb az, ha nincs haragosunk, és ha mi sem haragszunk senkire. Magyarul: Nem tudhatod ki, hol, mikor, hogyan, miért tesz alád, ha sok haragosod van, mert mind megnehezítheti életed. Tehát “kifizetődő” a szeretet. Lehet, hogy valaki rámondja, hogy ez jó tipp részemről. Igen, a legjobb tipp, ami lehet a világon. Csak úgy is kell érezni, tehát nem elég “eljátszani” a szeretetet! Nem elég csak mondani! Mert akkor nem vagy őszinte, és hamis szeretettel nem mész semmire, ugyanis az karma növelő. Ilyenkor türelemre intek mindenkit. Adjon időt saját magának. Az igaz szeretet “beérik”, mint a gyümölcs.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-09 05:13   
Kedves mindenki, nagy meglepetéssel tapasztaltam az elmúlt hónapok, sőt majdnem két esztendő során, milyen sok érdekes, okos, színes egyéniség gyűlt össze a Fórumban.
Ezért gondoltam, hogy jó lenne megszólaltani őket. Azt is gondoltam, az ikertopikban újabb kérdéseket lehet intézni a megszólaltakhoz, hogy minél kerekebb legyen a kép.
Sőt az ikertopikban ajánlani is lehet: kit szeretnétek jobban megismerni. Persze, ne feledjük: nem mindenki vállalja és viseli el
a nyilvánosságot.

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-08 00:15   
Interjuk MON tagokkal - maskeppen!

Ferencz Zsuzsanna nemreg egy erdekes otletet javasolt: keszuljon interju mindegyikunkkel, MON tagokkal. Ez a topik tehat erre szolgal. Ha jol tudom, mar ketto elkeszult, melyeket hamarosan olvashatunk. Es folyamatosan lesznek majd ujak es ujak. Ha pedig mas is irna, csak rajta.

Udv,

Hunor

 
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó