2019. április 19. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> MON 2002 - 2011 >> Balga főzéseim
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( 1 | 2 következő lap )
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-13 11:22   
2007-08-10 15:43, Ferencz Zsuzsanna:

-

A leghíresebb rokonunk - Egyed László - a Föld tágulási elméletének és a kontinensek vándorlásának szaktekintélye. Sajnos, már nincs közöttünk, és... én is gyengélkedem :>((

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-10 15:43   
Hát akkor a másik egyet is mondom: Egyed Péter és Egyed Emese. Ráadásnak pedig Egyed Ákos történész.
 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-10 10:32   
2007-08-10 07:11, Ferencz Zsuzsanna:

"... Különben két jó író is származik az Egyed családból..."

Valóban??? És ki a másik? :>))

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-10 07:11   
Igen, kedves egyed, viszont csipkelődni akartam... Különben két jó író is származik az Egyed családból.
 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-10 06:30   
2007-08-10 05:40, Ferencz Zsuzsanna:
részben jogos a csipkelődésed, de csak részben, mert magát a "zöld növényi részt" is salátának nevezik. A petrezselyemgyökérhez hasonló cikóriagyökeret földbe, v. homokba ültetjük egy meleg helyiségben. A ládában, v. vödörben a gyökér öntözés és meleg hatására "kihajt", levélrózsát növeszt, ami a talaj szintje alatt klorofilmentes marad (ha nem elég mély az edény, a kibújó levélcsokrot fénymentesen takarni kell, mert megkeseredik). Amikor a "saláta" eléri maximális méretét, leszüreteljük és ecetes-cukros lében, mint a fejessalátát adjusztáljuk.
A nevemet Erdélyből származtatják, de Mo-on is van két-három terület, ahol nagyobb számban előfordulunk.

 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-10 06:24   
2007-08-09 22:19, perec:
Teljes mértékben egyetértek. Gyanítom, ez sem a fiatalság jele :>(

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-10 05:40   
Kedves egyed, a neved jelképes.
Azt írod:"ettél már cikória salátát? Magad is termesztheted, ha tudod, hogyan kell.. ".
Kedves László, te már elkészített formájában termeszted?

 
 perec  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-09 22:19   
Kedves Laci, szerintem mindenkinek van egy képzeletbeli doboza, amibe azok az ételek kerülnek, amik már "nem olyanok mint régen". Az enyémbe például nemrég a krumplicukor került. Múltkor megláttam az egyik boltban, mindjárt le is csaptam rá, pedig tudhattam volna, hogy "nem lesz olyan". Nem is volt, inkább elég semmilyen, egyszerűen csak édes. Egy dologban mégis hasonlított a régihez: ezt is szinte kalapáccsal kellett darabokra törni.
Ez sem főzés volt, de balgaság.

 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-09 21:26   
2007-08-09 18:50, Ferencz Zsuzsanna:

-

Ha dicsekedni akarnék, azt mondanám, tudok én főzni! De nem akarok. mert nem mindent, csak bizonyos dolgokat. Finomra, szépre, illatosra. De az nem érdekes. Nem is maradandó. A balgák viszont!...
Saláta? Ez egy gyűjtő fogalom, rengeteg variációval, rafináltsággal. Melyiket szereted, kedves Zsuzsanna? Pl. ettél már cikória salátát? Magad is termesztheted, ha tudod, hogyan kell..

 
 poe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-09 19:28   
2007-08-09 18:50, Ferencz Zsuzsanna:

Lehet, hogy balga de nem főzés volt
_________________
poe

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-09 18:50   
Kedves egyedls! Mennyei saláta! Milyen balga főzésedről derült ki, hogy nem balga?
 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-07-13 20:44   
Mielőtt feledésbe merülnék, íme egy minapi merengésem, némileg eltérő hangulattal:

Vajas kenyér…

Döntöttem: ma bűnözni fogok. Vajas kenyeret fogok enni. Igen, vajasat! Nem margarinosat, nem vajkrémeset, nem pástétomosat! Szimpla vajas kenyeret. Éspedig feltét nélkül! No parizer, no pirospaprika, v. hagyma! Semmi ízesítő, semmi kiegészítő, csak kenyér és vaj! Sok tucat évtized után most eszembe jutott, milyen régen is ettem vajas kenyeret, minden nélkül, csak úgy, magában.
És megtörtént! Saját sütésű magvas-rozsos-korpás kenyér és egy kocka vaj volt az alapanyag. Mint régen, felraktam pár vékony szelet vajat a kenyérre, miközben az meglágyult. Szétkentem, hangyányi só az ujjaim hegye között rápergetve, és hammm.
És csalódás ért. Nem erre áhítoztam. Már a vaj sem olyan volt, amilyen az emlékeimben: az egykori vaj egy szögletes üvegbúra alatt, vízben úszkált, szép sárga, rajta mindenfelől vízcseppek, harmat! Ez – szupermarketből, díszesen csomagolva, a papíron apró betűkkel rengeteg szöveg (használati utasítás?), és sós. Viszont semmi illata nem volt. Alig különbözött a mostanában asztalra kerülő mindenféle margarinoktól, krémektől, kencéktől.
A kenyér finom, nagyon megszerettem ezt a saját magam sütötte, tartósítószer nélküli kenyeret, viszont most nem pótolta az illúzióimat. Az a félbarna, kenyérlisztből krumplival, kovásszal készült, ropogós héjú, kocsikeréknyi méretű kenyér az egészen más volt…
Elgondolkodva csócsálom a maradék morzsákat, forgatom a számban a falatot, igyekezvén visszaidézni a régi ízeket. Nem sikerül. Már ez is elmúlt. A vajas kenyér is elmúlt, az ifjúsággal, a szegénységgel, a lassú, falusi élettel minden elmúlt. Nem lesz már vajas kenyér…sem.

 
 Krisz11  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-05-30 18:23   
Nemet ferjemmel az együttelesünk kezdeten tanultam fözni.Termeszetesen sok zsirral, paprikaval es fokhagymaval. Anyam mindig azt mondta, hogy amig nagy a szerelem addig tanuljak meg fözni. Hat, igaza lehetett, nem ment könnyen a ket izles összecsiszolasa. Viszont volt egy hatalmas elönyöm!

Barmit elrontottam rafoghattam, hogy de hat ezt nalunk igy eszik. Aztan ha masodszorra sem sikerült akkor mondtam, hogy most probaltam valtoztatni, hogy jobb legyen neked. Harmadszor altalaban mar jo lett.
"oh, neked igy tetszik! Rendben, akkor ezentul igy csinalom"

 
 Mira58  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-29 22:42   
Hollandiába költözésünk első szilveszterén férjem hagyományosan kocsonyát kívánt enni. Hosszas utánajárásba került, míg végre egy falusi hentesnél fejhúst tudtam rendelni. Azt gondoltam, úgy kapom, ahogy otthon, kis darabokban, felfűrészelve.... Nem így történt... A hentes egy egész sertésfejet rendelt nekem, a kiszolgáló kislány pedig halk sikoly után félig elájult, mikor kibontotta a csomagot, és rávigyorgott a disznófej, egész fogsorral, tömpe, taknyos orrával, szőrös fülekkel. Mögöttem a sor felhördült, én alattam megnyílt a föld, mikor hallom: Ezt meg fogják enni? Maga melyik országból jött?
Nem emlékszem, hogy jöttem ki az üzletből... Otthon fejsze, fűrész, de egynapi munka után kész lett a finom kocsonya. Nekem annyira már nem ízlett....

 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-24 16:32   
2006-10-24 15:09, Erazs:
-
Nagyon jó, az én topicomba való!

 
 Erazs  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-24 15:09   
A szilvás gombócról jut eszembe: igaz nem én föztem...

Vízitáborban voltunk, de önellátóak. Minden nap megbeszéltük, hogy mit fözünk (általában mi lányok). Egyszer az egyik srác megjegyezte, hogy nemsokára 19 éves lesz, és még sose csinált szilvásgombócot. Kívánsága parancs, hála istennek nem nekünk kell fözni.
Ízre nem is volt vele probléma, csak a gombócok méretével... Képzeljetek el egy kisebbfajta sárgadinnye nagyságú gombóckákat.
A ki hány gombócot kér? kérdésre meg ilyen válaszok röpködtek: "felet" vagy "elfelezek egy negyedet a Krisztával"

 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-24 14:53   
2006-10-24 14:38, Erazs:
-
Jogos a kérdés. Válaszul elmesélem, hogy úgy másfél éve szétköltöztem addigi kedvesemtől és jelenlegi lakhelyemre költöztem, egyedül. Új emberek, új élet, új minden. Csak én voltam a régi (de még milyen régi?!). Bús magányomban rámtört az irodalom, versek, történetek tolultak elő az emlékeimből. Egy idő után úgy döntöttem, papírra vetem őket. Ekkor keletkezett ez a néhány írás főzési kudarcélménykről, valamint néhány verscsökevény, amelyeket eddig még csak ismerősöknek mertem bemutatni.
Most elküldöm az utolsó, meglévő főzős sztorimat. Íme:
A szilvás gombóc
Hárman voltunk gyerekek: a nővérem és én az átlagosnak mondható „dundi” alkattal, öcsénk azonban vézna kisgyerek volt, ráadásul nálam három évvel fiatalabb is. Egyik kedvenc ételünk a szilvás gombóc volt, amelyből édesanyánk alkalmanként 100-150 db-ot is készített, ha azt akarta, hogy egyetlen ebéd, vagy vacsora után maradjon még belőle későbbre is, a nagymamával együtt hat fős család asztalán.
Valamely kivételes alkalomból a szokásosnál is nagyobb mennyiségben maradt gombóc a hatalmas vájdlingban, amelyet – hűtőszekrény nem lévén – a kamra hideg kövére helyezett ki édesanyánk az ebéd után. Alig telt el egy-két óra, s a nővérem és én felváltva kezdtünk mind gyakrabban ki-kiszökdösni a kamrába, hogy két-három gombócot titokban elcsenjünk. Az este közeledtével aztán kisöcsénk felfedezte, hogy a délről megmaradt gombócoknak már csak egy jelentéktelen hányada gubbaszt a vájdling fenekén. Nosza, nekilátott ő is, vékonyka ujjaival tömködte a szájába a finom tésztát, de csak két-három harapással tudott egy gombócot eltüntetni, míg mi, nagyobbak, egyetlen mozdulattal, egyetlen nyeléssel voltunk képesek ugyanazt produkálni. Akárhogyan is igyekezett a kisöcsénk, mire ő egy gombóccal végzett, az edényben 5-6 gombóc helye tátongott üresen. Amikor édesanyánk a nagy civakodás, nyögdécselés és edénycsörgés zajára belépett a kamrába, azt látta, hogy az öcsénk félmeztelen felsőtesttel hasal a vájdlingon, és éktelen hangon visít, miközben a nővérem az egyik oldalán, én pedig a másik oldalán könnyedén emelgettük ki a gombócokat a teste mellett szabadon maradt széles résen.
Családi emlékeink között ez a jelenet maradt örök mértékéül annak, hogy az öcsénk milyen vézna volt 4 éves korában, és hogy hárman egy nap alatt hogyan tudtunk 100 gombócot megenni…

 
 Erazs  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-24 14:38   
2006-10-08 19:43, egyedls:

ès föztetek valaha valami jót is?

 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-18 06:19   
2006-10-17 23:07, bobe:
-
Nahát??!! Ha már ennyire könyörögnrek, nem tudom magam visszatartani!!!
Íme még egy sztori:

Én nagyon tudok fűszerezni…
Nyugdíjas barátommal hónapokon keresztül egyeztettük azt a hétvégét, amikor elfogadjuk a meghívást egy, a tiszteletünkre rendezendő piknikre. Végül sikerült egy szombati napot alkalmassá tenni a rég várt főzőcske és eszem-iszom számára. Barátom már napokkal előre megvásárolta a hozzávalókat, több alkalommal felhívott az ízlésünk felől érdeklődve, hogy a lehető legnagyobb gasztronómiai élvezetben lehessen részünk. A jeles nap előestéjén otthon, a gáztűzhelyen előfőzte a bográcsost, hogy a kiskertben már csak éppen fűszerezni és szervírozni kelljen.
Szombat délelőtt tíz óra körül aztán valamennyien ott voltunk a kiskertben, érkezésünkkor már füstölt a főzőhelyen a tűz, felette a bográcsban pedig éppen rotyogni kezdett a húsban gazdag bográcsos. – Á! Épp jókor jöttök! Most kezdem a fűszerezést! – üdvözölt a házigazda, kezében a fűszeres zacskók legyezőszerűen kiterítve, mintha ultit játszana. Elegáns – annak hitt – mozdulatokkal hintett egymás után mindegyik tasak tartalmából a bográcsba, majd hozzátette: - A majoránna a lelke a bográcsosnak, nekem elhihetitek, mert én nagyon tudok ám fűszerezni! – és beleszórt még egy kis majoránnát. A bográcsban vígan rotyogott a paprikás, de a felszínén valami zöldes-barnás olajfolt kezdett mind nagyobb cseppekké, foltokká összeállni. Gyanúsan nézegettük, félve, nehogy észrevegye a kétségeinket. Aztán egyszer a fakanálon kisebb húsdarabokat egyensúlyozva, kóstolót kínált a paprikásból. Az illatok nagyon csábítóak és ismerősek voltak, a hús is vonzóan nézett ki, de az ízében volt valami szokatlan. – Puha, finom! – válaszoltam, s ezután hipp-hopp, már meg is volt terítve és vígan csörömpöltünk a tálaló eszközökkel. Életem párja egy ismerős szemöldökjellel tudtomra hozta, hogy ma nem érdemes kiadós porciót a tányéromra szednem, mert ő az első kóstolásra rájött, hogy a kiválóan fűszerező barátunk – nem kevés alkohol hatása alatt – a majoránnát többszörösen túladagolta, és – bár ez egy enyhe fűszer, ilyen adagban azért nem szeretjük. Megsérteni mégsem akartam a házigazdát, ezért kisebb adagokkal, de az illő két-három alkalommal repetázva „jóízűen” megebédeltem.
Azt azonban már tapintatból nem meséltük el nekik, hogy a következő napokban milyen módon szabadultunk meg a majoránna mérgezés tüneteitől. Aki nem hiszi, járjon úgy, mint mi!

 
 bobe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-17 23:07   
Irjad csak irjad meseljed mert olyan megnyugtato az en rizsem meg legutobbi aranygaluskam utan, nem beszelve a turogombocrol
_________________
Photobucket

 
 poe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-17 20:51   
Nem unszollak, abban benne van az un és én még nem unom . De bíztatlak, pakold ki a tarsolyodat.
_________________
poe

 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-17 18:58   
Naaaa,?! tessék engem unszolni, még van a tarsolyomban ez-az!!!
 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-08 19:43   
Nem tudom, olvassa-e valaki, ha igen, annak az egy-két érdeklődőnek íme egy újabb balgaság:
A tyúk
Ifjú házasok voltunk, annak rendje és módja szerint munkásszálláson laktunk városi származású nejemmel. A szomszédaink a munkatársaink voltak, szolgálati lakásokban laktak családjaikkal. Egyikük – végzetes könnyelműséggel – egy élő tyúkkal ajándékozott meg bennünket valamely hétvégén. A tyúk vágásra érett volt, testes, erős és – öreg. Tapasztalt tyúkhoz méltóan mindent meg is tett a fazekas sors elkerülésére.
Azt, hogy egy tyúk életét hogyan kell biztos kézzel, könyörtelenül és lehetőleg kínzástól mentesen kioltani, láttam elégszer és csináltam néhányszor, igaz sok-sok évvel azelőtt. Ennek ellenére a feladat nem tűnt túlzottan bonyolultnak… Egy éles késsel elvágtam hát a tyúk torkát, ettől aztán a sors be is teljesedett. A tyúké a halállal, az enyém pedig azzal, hogy elmulasztottam az elvágott nyakat rögzíteni. Fröcskölt is a vergődő állat vére az arcomba, a trikómra, nadrágomra, csak a tálkába nem folyt egy csepp sem. Sebaj, a tyúknak vége, már csak meg kell kopasztani, kibelezni, felaprítani és mehet a fazékba. A kopasztással annyi hiba történt, hogy a forró vízbe mártva nem csak a tollai jöttek ki, de a bőre is megfőtt és szó szerint szőröstül-bőröstül kopaszodott. Na, nem mindenütt, valamilyen oknál fogva a test különböző tájain eltérő módon szabadult meg a ruhájától: voltak olyan foltok, amelyeken a szép sárga bőrből maradéktalanul kijött a toll, míg más foltokban sem a toll, sem a bőr nem akart elválni. Így aztán – mielőtt a tyúk a kopasztó vízben főtt volna puhára – az egészet meg kellett nyúzni. Ezután a kibelezés és felaprítás következett. Részletezés helyett csak annyit, hogy a béltartalom kissé beszennyezte a húsrészeket, mivel nem sikerült a belsőséget az anatómia mentén kinyerni. A feldarabolás ugyancsak az anatómiai ismeretek hiánya miatt fejszével történt, az pedig, hogy a kész sült húsban itt-ott faforgács, tolldarabok és más idegen adalékok is előfordultak, ezek után szinte természetes. A vasárnap délelőtti sütés-főzés eredménye egy késő esti tyúkvacsora lett, rengeteg mosogatással, takarítással, sok hasznos aprólék elvesztésével. És még mondja nekem valaki, hogy a házi baromfi jobb, mint a bontott csirke!

 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-06 11:28   
Folytathatom? Íme:
Pite zabpehellyel
Szeretek jobbnál jobb tanácsokat adni a kedvesemnek, amikor sütés-főzésről van szó. Hadd lássa, hogy részt vállalok nem csak az elfogyasztásból, de az alkotás nehézségeiből és gyönyöreiből is!
Amikor a kedvesem „rutin” pitéjét készítette, eszembe jutott, hogy milyen tápláló adalék is a zabpehely, ajánlják azt minden emésztési, anyagcsere- és egyéb bajok megelőzésére, ráadásul ritkasága révén „feldobja” a megszokott, unalmas süteményt. Már korábban beszereztem a zabot, sok más végtelenül tápláló és egészséges fűvel, cserjével, fahánccsal együtt. Azt javasoltam, hogy a massza 1/4 - 1/3 részét kellene zabpehellyel helyettesíteni, amiben végül egyet is értettünk.
A sütőből kiáradó kellemes, ugyanakkor szokatlan illat úgyszólván ínycsiklandozó volt, alig vártuk, hogy a mű elkészüljön. Nehezen tudtuk megállapítani, hogy mikor sült meg a pite, mert sem az állaga, sem a színe, sem az íze nem akart hasonlítani arra az ismert pitére, amit már úgy untunk zabpehely nélkül. Végül – nem várva meg, hogy füst szálljon ki a sütőből – elzártuk a gázt és hagytuk „pihenni”, ami a tepsiben van. Lehet, hogy itt vétettünk el valamit, mert a pite nem akart többé megválni a tepsitől: sem késsel, sem a spatulával, sem más konyhaeszközzel nem tudtunk belőle szabályos szeletet, vagy kockát kivágni.
Másnap vésővel és sarokcsiszolóval sikerült a tepsit megszabadítani a süteménytől, és ismét használhatóvá tenni.

 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-04 08:32   
2006-10-04 06:24, artemis:
-
Az itt leírt főzési kalandjaim a szakácskodásom kezdetére tehetők, azóta természetesen sok minden másként van. Kérdésedre válaszolva: a késztermékben minden benne volt, aminek a madártejben lennie kell, csak más konzisztenciában

 
 artemis  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-04 06:24   
2006-10-03 20:08, egyedls:
- Milyen ize volt?
és sikerült e azota igazàn finomat csinàlnod?

 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-03 20:08   
Van másik!!!:
A madártej
Édesanyám egyik legfinomabb ajándéka nekünk, gyerekeknek a madártej volt. Jó viselkedésért palacsinta, még jobbért madártej volt a jutalom. Szerencsére, elég gyakran láttam, hogyan is születik a finom desszert, így most, amikor édesanyám már nincs közöttünk, szinte szakértelemmel foghattam hozzá magam is a madártej elkészítéséhez.
Nem kell ahhoz más, mint tej, tojás és vaníliás cukor. Na, és rengeteg kalimpálás a habverővel, vagy a villával, mert édesanyám mind a tojásfehérjét, mind pedig a sárgáját közönséges evővillával verte fel, egy közepes méretű tálban.
Míg a tej felforrt, én ügyesen megtörtem tíz tojást. A fehérjét a sárgájától úgy választottam külön, ahogyan jó anyámtól láttam: öntögetve az egyik fél-tojáshéjból a másikba. A fehérje az alatta lévő tányérba folyt, míg a sárgája benne maradt valamelyik tojáshéjban. Elméletileg. Valójában ugyanannyi sárgája jutott a bögrébe, mint amennyi a tányérba és a fehérje is majdnem ilyen arányban feleződött. Sikerült némi villa- és kanál-manőverrel az arányt némileg javítani, eközben már el is kezdődött a habverés. Most már csak el kellett döntenem, hogy melyik a fehérje és melyik a sárgája, majd mindkettőt felvertem habbá. Bár tettem bele elegendő vaníliás cukrot, sőt porcukrot is, a hab nem nagyon hasonlított arra, amit olyan jól ismertem.
A forrásban lévő tejbe aztán lassan belekanalaztam a habot, megforgattam, hogy mindkét oldalról jól átfőjön, e közben valamilyen oknál fogva a hab szétesett apró csomókra. Sebaj! Az anyag nem vész el! Szűrőkanállal kinyertem a „habot” a tejből, végül a felvert tojássárgáját is állandó keverés mellett a tejbe öntöttem. Alig másfél óra és kész is az illatos, finom, vaníliás tejbe-rántotta!…

 
 Erazs  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-02 11:35   
Jujj! Fincsi illat lehetett :

Èn egy hasonló sztorit ismerek, történelemtanárunk mesélte anno, hogy autóval mentek külföldre, de ugye akkoriban még nem azt vitt magával az ember, amit akart, hanem amit megengedtek a hatóságok. De ugye mivel a magyar leleményes, így ök is dugdostak az autóban mindenfélét mindenhova. ìgy megérkeztük 1 napja mindig azzal zajlott, hogy átkutatták az autót.
Egyik ilyen alkalommal egy nagy kerek sajtott nem találtak meg, de komplett el is felejtették, hiszen nem írtak listát arról, hogy mi hol találtatik...
Aztán kb. 1 év után már iszonyatosan büzlött az autó, és beazonosítani se tudták, hogy honnan jön a "fincsi illat", na meg persze azt se tudták, hogy mitöl, csak erösen sejtették, hogy egyik kirándulásuk alkalmával nem talaltak meg mindent. Ugyhogy elvitték szervizbe az autót, hogy keressék meg, mi büzlik. Azok bukkantak rá a sajtra az ajtóban..

 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-10-01 18:58   
Nos, lássuk, mi fő még a fedő alatt!?
A füstölt sonka
Ugyancsak külföldi ösztöndíjas koromban történt, hogy a téli szünet után egy kisebb méretű házi füstölt sonkával érkeztem vissza a nagy hideg városba. A sonkát majd a magyar Húsvét alkalmából fogjuk ízekre szedni – gondoltam. Hűtőszekrényünk nem volt, de minek is az, amikor kint mínusz 30-40 fok van egész télen? A kincset – úgy, ahogy volt, zsírpapírba csomagolva – kitettem az ablakba, pontosabban a két ablaktábla közé. Amint a belső ablakot bezártam, a sonka kővé is dermedt és úgy is maradt egészen Húsvétig. Én legalább is azt hittem. Aztán végre a Húsvét előtti pénteken, reggel, az egyetemre való indulás előtt kivettem a kőkemény csomagot az ablakból és – hogy felengedjen – az asztal közepére tettem. Késő délutánig nem is gondoltam rá. Estefelé a kollégium folyosóin baktatva a saját szobám irányába, egyre hangosabb zsibongásra lettem figyelmes. Diákok, felnőttek, hivatalosnak látszó személyek jöttek-mentek szembe velem és a szobám irányába is. Mi történhetett? Aztán látom, hogy lakatos szerszámokkal felszerelkezve a mi szobánk ajtaját feszegeti valaki, egyáltalán nem kímélve a festést, a zárat. - Mit csinál? - Kiáltottam rá ijedten, felháborodva és valami furcsa rossz előérzéssel, mert lassan rájöttem, hogy mi az a szokatlan dolog, amit már a kollégiumba belépve is éreztem: a romlott hús szaga!
A sonka egész télen, nap, mint nap megolvadt az ablakban a napsugarak hatására, aztán este ismét megfagyott, majd másnap ismét felengedett és így tovább. Két hónap alatt rendesen megromlott, ám a befagyott ablakon át mi ebből semmit nem vettünk észre. Amikor aztán az asztalon ismét megolvadt, elkezdett éktelen bűzt árasztani és dél körül már az egész házban elterjedt a feltételezés, hogy halott van a bezárt szobában.

 
 huba  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-09-28 20:37   
Ama, már megint egyszerre nyomtunk.
 
Ugrás a ( 1 | 2 következő lap )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó