2018. április 23. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> Kultúra >> Publicisztika
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 következő lap )
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-08-04 12:11   
Régi idők TID*-élményei


Családi kezdetek – kezdetleges viszonyok




... A TID külföldi szakaszai hajdanán csak korlátozott számú magyar résztvevő számára voltak elérhetőek, hisz az utazás a 60-as-70-es években kegynek számított. De a keggyel sajnos anyagiak nem jártak. Viszont ha már, akkor legyen kövér, ezért minden külföldi TID-szakasznak magyar szervezésben volt egy kiegészítő túrája. Kladovóból az Adriára, Ingolstadt előtt pedig Münchenbe mentek embereink egy-egy hétre. És mert pénz nem volt, a kajakokkal együtt poggyászként rengeteg konzervet is feladott a vízitúrázó. A vonaton többit vitte magával.

Éppen ezért szüleim nagy szerencsének tekintették a szerb vendégszeretetet. A déli szakaszon a táborhelyek polgármesterei kivétel nélkül fogadást adtak a TID tiszteletére, amelyre a túravezetők mindig, néha az egész csapat meg volt híva. A jóléti társadalmak képviselői ezt inkább megpróbáltatásként élték meg. A (nyugat)német evezősök, pl. a fogadások szempontjából formálisan beosztották, hogy ki a napos túravezető, mert a polgármesteri kulináris kínálat ... hogy is mondjam ... kicsit egyoldalú volt. Mindenhol egyedülálló helyi szerb specialitást szervíroztak és ez mindenütt a csebabcsicsi. Na most mindez megtisztelő, de Apatintól Kladovóig? ... és főleg minden nap?! Persze a meghívásnál illett ajándékot is adni. Volt valamilyen szerény repikészlet: magyaros cserép vagy más népi klimbim, jelvény, vimpli, stb. Arra viszont nem volt apám felkészülve, hogy két héten át minden napra kell. Mikor Donji Milanovacnál kifogyott, hirtelen ötlettől indíttatva a túra további szakaszán a mindenkori vendéglátó a magyar csapattól egy jól levezényelt, kórusban előadott háromszoros éljent kapott. A rendhagyó „ajándék” frenetikus sikert aratott.

A devizahiány, de általában a pénztelenség rányomta a bélyegét minden túrára. Anyám hallatlanul szégyellte magát, hogy első külföldi nyaraláson Jugoszláviában egy zacskó savanyúcukron kívül semmilyen ajándékra nem tellett. Apámat ez nem izgatta különösebben. A kiegészítő úton, az Adrián jutott eszébe a kolosszális megoldás: TENGERVÍZ! Befőttes üvegben kaptam egy halványszürke zavaros löttyöt, amelynek átadását hatásosan előadott kerettörténet kísérte (lásd háromszoros éljen). Tényleg kesernyés-sós íze volt. Kaptam mellé még kiegészítésképp egy vattába csomagolt tengeri sünt is. (Anyám belelépett, így került fájdalmasan „horogra”.) Az új tanévben a Bem József utcai ált. isk. sztárjává avanzsáltam velük: ilyen egzotikumai senkinek nem voltak!

A családi túrakellékek szerves részét képezte nálunk a nagyapám 1. VH-s katonakorából megmaradt, különösen stabil archaikus alumínium ételtartó. (Azt hiszem, illetve remélem, hogy az időközben echte antikvitás még mindig megvan a kredenc mélyén.) A német szakaszra való indulás előtt Nagymama hatalmas tepsi linzert sütött, amely kockára vágva pontosan kitöltötte az aludobozt. Szüleim vittek magukkal továbbá ..., valamint két üveg szilvapálinkát. Sose lehet tudni. Először Münchenbe mentek, onnan a Zugspitze-re, illetve amit még a környéken látni kell.

Az Isar-parti kempingben minden nagyszerű volt, csak a linzert érte hangyatámadás. Az agresszorok a sátor előterében hűsölő antik aludoboz lyukain keresztül cserkészték be a védtelen áldozatot. Anyám úgy döntött, hogy nem adja meg magát ilyen könnyen, és a csapat két legfiatalabb, egyben legjobb étvágyú férfitagjának üzleti ajánlatot tett: Ha hajlandók egyenként hangyátlanítani a linzert, akkor megehetnek minden negyedik kockát. Ez egyenes, fair dolog volt, 25%-os haszon nem rossz üzlet, a srácok elvállalták. A kivitelezésre a TID-megnyitó Ingolstadt-i pihenőnapján került sor. A magyar csoport többi tagja utálkozva nézte a műveletet. Mikor anyám megkínálta őket a tiszta eredménnyel, senki nem akart venni a dobozból. „Így is jó.” – gondolta a bölcs asszony.

Linzbe érve immár széles körben és messzemenően elfogytak a hazai készletek. Az ínség alaposan megváltoztatta az otthonról hozott fogyaszthatósági értékrendet és megjelentek az első hiénák. Konspiratívan környékezték meg, egyenként, hogy más ne hallja, érdeklődtek, van-e még esetleg véletlenül abból a hangyásból. Az állapotok a túra előrehaladtával egyre kegyetlenebbé váltak. Klimatikusan elengedhetetlennek bizonyult – és mert zsemle nem volt – reggelente áttérni a pálinkára.

Szüleim sose voltak ügyeskedő, kereskedő, csencselő emberek. Mégsem tudták teljesen kivonni magukat a devizahiányos világ kényszermegoldásai alól. Emlékszünk, ugye, ez volt az orkánkabátok, a dobozos ruhák, valamint a rövidujjas raglán pulóver+kardigán szettek kora. (Utóbbi mintha tavaly ismét divatba jött volna.) Hogy ezt megvehessék Bécsben a Mexikoplatz-on, (esetleg a Darvasnál a Stephansdom-mal szemben, de ott drágább), pénz kellett. Életükben először és egyben egyetlen alkalommal megbízásból nyersgyapjúfonalat is vettek, vagy tíz kilót, amely közvetítői haszna kitett 1-1 orkánt és plisszírozott dobozos ruhát. (A ruha kétféle kivitelben létezett: egyszínű vagy giccses virágmintás. Brrrrrrrr. Fél Budapest ezt hordta.) Namost mindezt a kajakban kellett elhelyezni. Amikor Esztergomban barátaik, tehermentesítendő, eléjük mentek, a pénzügyi kényszermegoldás fonal-eredménye kitöltötte a Wartburg csomagtartóját. Nem akartak hinni a szemüknek, hogy mindez belefért a PAX kettesbe. Igaz, mire jött a fonal, addigra már elfogyott a konzervhegy.

Apropó PAX. Az első jugoszláv út előtt apám vásárolt kéz alatt egy használt PAX-ot. A világ legklasszabb összerakható kajakja volt! Sok évig járt vele. Többször kifoltoztatta, ragasztotta, javította, glancolta. Aztán a 70-es években jött az utód, a Pouch kettes. Megbocsáthatatlan hibának tartom, hogy túladott a PAX-on. Igaz, hogy az NDK rég leállította a gyártást, így nem lehetett pótalkatrészhez jutni, de az összes folttal együtt sokkal elegánsabb, jobb fekvésű volt, mint bármelyik utódja. Arról nem is beszélve, hogy ma komoly antikvitás-értéke lenne.

Az ismerkedés, barátság azzal kezdődött, hogy egyesületi zászlót cseréltek az emberek. A gyűjtemény minden évben a TID aktuális hivatalos háromszögű szimbólumával is gazdagodott. A vimpliket (így hívtuk magyarosítva a német Wimpel-t) szent ereklyeként zsinórra fűzve vittük magunkkal és a saját, illetve a szomszéd sátor között feszítettük ki. 1970-re több sátrat összekötő girlandunk volt már. Megjegyzem, illumináltan és sötétben nem mindig előny. (Ez is bevonult a régiségek közé.)

Az első túrák nemzetközisége, nyugati tapasztalata műszaki szempontból is érdekes volt. Csodálattal néztük a nyugatnémetek duplatetős, fenéklapos sátrait, összecsukható székeit, luxus-gumimatracait, vízhatlan zsákjait. A benzinfőzőt, amelyet néhány év után felváltott a patronos gáz. Valamint a sátorban felakasztható gázlámpát. „Képzeld ezeknek még csillárjuk is van!” – kommentálta anyám. Ehhez képest a mi felszerelésünk, amelynek lényeges darabjai háborús veteránok voltak (a háromlábú szék, vajtartó, aludoboz, stb.), özönvíz előttinek tűnt. Szívesen néztem a németeket, osztrákokat sátorverés, főzés közben. Minden olyan praktikus volt. A TID-en láttam először, pl. zacskós teát. Apám nemzeti büszkeségének ez már sok volt. Technikai cucc igen, de „Németektől főzni nem tanulunk!” – jelentette ki.  Nekik bezzeg nem voltak ilyen előítéleteik: Mohácson kölcsön kellett kérnem az ő főzőjüket és fazekaikat is, hogy több lángon és edényben készíthessük azt a kiadós lecsómennyiséget, amelyből biztonsággal jóllakhattak a magyar konyha iránt érdeklődő németajkúak is. Nota bene, a „Judit mohácsi lecsója” c. privát TID-kifőzde haladó hagyománnyá vált, a műsort gimnazista koromtól fogva minden évben előadtam – sikerrel. (Férjhezmenetelemig ez volt szűkös konyhai repertoárom egyetlen ételválasztéka.)


* TID Tour International Danubien
1956-ban első alkalommal Pozsony-Bp szakaszon szervezett kajaktúra. A TID az évek során a bajor Ingolstadt-tól a bulgár Szilisztráig hat országon át összesen 2080 km-es, elejétől végig két hónapig tartó jelentős nemzetközi szabadidős vízisport-eseménnyé nőtte ki magát. Az alsó és felső szakaszon 80-120, a 70-es években a Pozsony-Mohács távon csatlakozó rengeteg NDK-s és lengyel kajakos jóvoltából 500-600 résztvevővel. A jugoszláv háború miatt évekig Mohácsig, ma ismét teljes hosszon rendezett, átlagosan 150-200 fős esemény. http://www.tid.hu


 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-07-28 12:55   
Börtönkörülmények Németországban




A minap olvastam kedvenc publicistám Henryk M. Broder(1) tollából egy nagyszerű glosszát arról, hogy felszólították, legkésőbb 2008. július 28-ig jelenjen meg háromnapos börtönbüntetését letöltendő a Berlin-Plötzsensee-i büntetés-végrehajtási intézetben. Erre 2008. május 2-ikán ítéltetett jogerősen, mert 2006. októbere óta folyamatosan elmulasztott eleget tenni annak a felszólításnak, hogy fizessen 0,00 € büntetést közlekedési kihágás okán (2). Különben, mint mondja, speciel Plötzensee-nek nagyon örül. Ez a büntetés-végrehajtási intézetek között toplistás luxushely, a börtöntöltelékek, úgymond, Hotel Waldorf Astoriája. (Itt még kitérhetnék a történelmi jelentőségű Hitler elleni merénylet helyi vonatkozására, de ez témánk szempontjából irreleváns.)

Szeretett szerzőm cikkében hosszasabb fejtegetésbe bocsátkozik a bürokráciáról, jelesen a 0,00 € banktechnikailag megoldhatatlan átutalásáról, valamint hogy hogyan hozhat egy írni-olvasni tudó, sokéves egyetemi végzettséggel és kötelező joggyakorlattal rendelkező bíró ilyen hülye ítéletet, még ha tekintetbe is vesszük, hogy a törvény formai betartása … stb.

A bürokrácia minket nem lep meg, aki Magyarországon él, annak szintén vannak tapasztalatai – és itt utalni szeretnék korábbi, „Repatriáltam” c. bejegyzésemre, amelyben nem annyira a bürokrácián akadtam fel/ki, hanem inkább a magyar törvénykezésen. De visszatérve Broderra: A nem Németországban szocializált olvasó számára inkább az idézéshez csatolt egyéb, általános jellegű információ az érdekes, mert az bepillantást enged az itteni szabályozott civilizációba. Jelesen, hogy mit vihet magával az elítélt és mit nem. Megengedett a szemüveg és a saját irodalom – továbbképzés, illetve a szabadidő célszerű eltöltése céljából. Ezzel szemben tilos az alkohol, a fegyverek, és a kerékpár. Főleg utóbbit sajnálja Broder, mert mint megtudhatjuk, épp most vásárolt egy nagyon praktikus, a legkisebb helyen is elférő összecsukható biciklit.

Nekem még valami feltűnt: a „... legkésőbb 2008. július 28-ig”. Ezek szerint az elítélt szabadon rendelkezhet az időpont felől – természetesen bizonyos ésszerű korlátokon belül. Vagyis a büntetés el/letöltését beoszthatja úgy, hogy az lehetőleg ne ütközzön éves szabadságával. Nem tudom, ki hogy van vele, de a szervek ilyen liberális és polgárbarát hozzáállása, főleg így nyáridőben, nekem nagyon imponál.



(1) Nagyon szeretem vitriolos tolla miatt, miközben gyakran nem értek vele egyet. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy kitűnő publicista. Mániája a német bürokrácia kipellengérezése. És amilyen peches ez utóbbi rendszeresen okot ad a szerzőnek jobbnál jobb írásokra.

(2) Az eredeti cikk a “Der Tagesspiegel” c. berlini napilap júli 21-ikei számában jelent meg "Plötzensee zum Nulltarif" címen.
http://www.tagesspiegel.de/meinung/kommentare/;art141,2576741

------------------------------------------

http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=40318

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-07-24 12:07   
Repatriáltam



Érdekes hely ez a Magyarország. Polgárai melldöngetően büszkék és kifelé lépten-nyomon hangoztatják, hogy ők már 1100 éve európaiak, hogy forradalmian haladók, felvilágosultak, hogy a tolerancia hagyományos hazánkban, hisz itt mondták ki elsőnek Európában a vallásszabadságot, továbbá már 1848-ban is, ... ésatöbbi. Szóval europäer, haladó, demokratikus, európai, ... és még egyszer európai.

Ehhez képest én, például magyar állampolgárként nem rendelkez(t)em a legalapvetőbb és máshol születés okán elidegeníthetetlen alanyi joggal. Már korábban is kifakadtam amiatt, hogy Németországban élő magyar állampolgárként nem választhatok (1). Mert ahhoz széphazánkban az állampolgárság nem elég, csak a számszerűen nyilvántartottak és ott bejelentett lakcímmel rendelkezők élhetnek vele.

Azóta további jogi furcsaságokba ütköztem. Az a helyzet, hogy szerencsétlen tokaj-hegyaljai vállalkozásunk ingatlanjai nem egy tagban vannak. A közöttük elhelyezkedő, helyrajzilag gyümölcsösként nyilvántartott, állapotában parlag, funkciójában futballpálya tulajdonosa felajánlotta nekünk az eddig is általunk haszonbérelt terület megvásárlását. Egy a rendszerváltás után hozott, az európai szellemmel, a szabadpiaci gondolattal és az EU törvényeivel szöges ellentétben álló – ezért 2012 után nyilván megszüntetendő – abszurd törvény kimondja, hogy mezőgazdasági területet cég nem vásárolhat meg, csak magánszemély. (Nyilván az országos kótyavetyét megakadályozandó hozták, ami persze semmit nem tudott megakadályozni). Jogilag irreleváns, hogy az általunk használt (kaszált) gyepes földön már kb. a Kiegyezés óta nincs gyümölcsfa, mint ahogyan az sem szempont, hogy nagyságrendileg mindössze néhány ezer m2-ről van szó. (Más lehetőség lenne még az ágazati hasznosítás alóli kivonás, ami macerás, hosszadalmas és nagyon költséges eljárás.) Úgy döntöttem tehát, hogy ha az időközben hozott fenti jogszabály miatt a cég nem teheti, úgy én veszem meg.

Ennek kapcsán néhány hete kiderült, hogy szülőhazámban nemcsak választójoggal, de az adásvétel, vagyis a szerződéskötés képességének jogával sem rendelkezem. Persze vajat, tejet bármikor, de ingatlant nem vehetek. Ez a 2004 óta még mindig érvényben lévő korlátozás számomra meglepő. Csak a példa kedvéért a mindig is európai, ezért ezt nem agyonhangsúlyozó Németországban az ingatlanüzletnek mindössze egyetlen feltétele van, t.i. a nagykorúság – mindenféle korlátozó rendelkezés, körülmény, „wenn und aber” nélkül. (A pénzről nem beszélek, az nem jogi kérdés.)

A szerződőképesség a mai demokratikus Magyarországon a személyi azonosítószámmal és az adószámmal nyer bizonyosságot. Nos, én mint külföldön élő, tehát nem rendes (alternatív: rendellenes, rendetlen, rendszertelen, nem rendeltetésszerűen használt, rend ellen való, renitens, ellenséges) állampolgár, ilyennel nem rendelkez(t)em. Viszont nincs akadálya annak, hogy ezt a hiányosságomat kiküszöböljem, mondták: csak kérvényeznem kell. Az ügyintézés adminisztratív menete egyszerű, átfutási ideje, ha Magyarországon intézem, 2, azaz kettő hónap. Bár tehetem a berlini magyar konzulátuson keresztül is, de akkor három hónap. Különben javasolják, hogy egyben kérjem a hazatelepülést. Ugyanis csak akkor kaphatok letelepedési=lakhatási engedélyt(!). Állampolgárként a saját szülőhazámban. Itt nyelnem kellett egyet. Azt hittem, rosszul hallok. De nem, ugyanúgy kezelnek, mint minden Magyarországra bevándorolni kívánó külföldit: letelepedési engedély szükségeltetik. (Amelynek egységes és alapvető előfeltétele a személyi szám, ezért ilyet a tartósan odaköltöző külföldinek is adnak!)

Itt megjegyzendő, hogy a még a szocialista érában bevezetett személyi azonosítószámot a Magyar Alkotmánybíróság már sok-sok évvel ezelőtt alkotmányellenesnek nyilvánította. Ehhez képest azt nemcsak vígan használják, de enélkül a legelemibb adminisztratív lépések, jogi aktusok sem lehetségesek. A szintén elengedhetetlen adószámon már meg sem lepődtem. (Jelzem, a bürokráciájáról elhíresült Németországban nincs személyi szám, adószáma pedig csak a vállalkozásoknak van.)

A dolog sürgősségére való tekintettel nem kívántam várni sem két, sem három hónapot, hanem megkértem édesapámat, derítse ki, hogy kerületünkben személy szerint ki a honosítás és mindenféle szám-ügyben illetékes. Felhívtam a hölgyet telefonon, elsírtam neki a gondomat és megkértem, hogy segítsen hozzá egy gyorsított helyszíni ügyintézéshez. S lőn.

A korábbi cipőboltból átalakított, több, biztonsági ajtónállónak maszkírozott ügyfélszolgálati segítő által bankszerűen őrzött (2) irodában mindössze néhány perces várakozás után sorra kerültem. Három papírt kellett kitöltenem:
1. személyi szám igénylése
2. honosítás (hazatelepülés) engedélyének kérvényezése előre megadott címre,
3. bejelentőlap, amelyen a tulajdonos/főbérlő aláírásával igazolja, hogy a lakásba befogad.

Több baj volt. Mint kiderült, tudtomon kívül volt már számom. A rendszer bevezetésekor a 80-as években vélelmezhetőleg érkezési sorrendben kiosztottak egyet minden honpolgárra, aki a politikai határokon belül született. Ha akarta, ha nem, ha tudott róla, ha nem. Mivel én ekkor már nem éltem Magyarországon, kaptam ugyan egyet, de azt egyúttal „passzívvá” tették, vagyis kiiktattak, kilakoltattak, száműztek. Nyilvántartásilag.

Készséges ügyintézőnőm – nyilván az eset ritkasága miatt – nem találta azt a gombot/alpontot/oldalt, amellyel reanimálni lehet a tetszhalottat: visszaléptetni a rendszerbe, reaktiválni. Hasztalan kért tanácsot a kolléganőktől. Végül felhívta a központot, kinyomtatott valamit, azt elfaxolta, várt, majd mindezt megismételte. Nagyon szerencsétlen képet vághattam eközben, mert bíztatóan hozzám fordult:
„Na, azért ne aggódjon! Ezt bármikor vissza lehet csinálni. Vagy valóban haza akar települni?!”
„Háááááát, ... ha nem muszáj ....” – nyögtem kínomban
„Igaza van. Én sem tenném.” – nyugtatott meg kedvesen.


Mialatt hosszasan ügyintéztünk (mármint a hölgy intézett, én főleg vártam), módomban volt körülnézni. Mellettem egy ötvenes, láthatólag felsőfokú végzettséggel rendelkező úr szeretett volna bejelentkezni nemrég vásárolt lakásába. A fent említett harmadik papírhoz mellékelte a személyijét, az általam igényelt és épp folyamatban lévő kártyácskát, valamint a tulajdonjogi lapot. Meglepetésére közölték vele, hogy az egy társasház 26 tulajdonossal, ezért a többi 25-nek is alá kell írnia, hogy beleegyeznek. Szomszédom lassan emésztette a hallottakat, majd érvelni kezdett, hogy hiszen ő egyedüli tulajdonosa a saját lakásának! Azt a hölgy kézséggel elhiszi, de a tulajdoni lap szerint ...
„Ez egy hülyeség! Mi közük ahhoz, hogy én a saját lakásomba...?! Különben is a földrajzi nehézségektől eltekintve, merthogy az egyik Ausztráliában, a másik Londonban, a szomszéd a Balatonon, szóval ettől függetlenül van két őrült, aki elvből nem ír alá semmit és ezzel ellehetetleníti a ház életét.
„Sajnálom, ez a szabály.”
„Netán közjegyző által hitelesített aláírások kellenek? Mert azt, ugye Ön sem hiszi, hogy 25 embert egy időben ide tudnék ráncigálni?”
„Nem kell idejönni, elég a sima aláírás.”
„Nem ellenőrzik? Vagyis hamisíthatok ide 25 szignót?”
„Ezt, kérem én sose állítottam!”

Az úr dolgavégezetlenül, de információban gazdagon távozott.

Ebben a pillanatban váratlanul megjelent apám. Tudta, hogy itt van dolgom és benézett, élek e még. Épp a legjobbkor, gondoltam és aláírattattam vele a bejelentőt. Az ügyintéző ezt átvette, lepecsételte és fáradt legyintéssel elhárította, amikor apám igazolni akarta magát. Ehhez képest bárkinek a tulajdonába bejelentkezhettem volna?!

Itt egy rövid kávészünet következett, majd összesen két óra múlva kézhez vehettem az áhított és minden igaz magyar állampolgárral azonos jogokat biztosító kártyácskát, amely tulajdonképpen két okmány(3) :
• LAKCÍMET IGAZOLÓ HATÓSÁGI IGAZOLVÁNY és a túloldalán
• SZEMÉLYI AZONOSÍTÓT IGAZOLÓ HATÓSÁGI IGAZOLVÁNY.
Utóbbi tartalmaz egy Bar-kódot is. Igen, ez pontosan az a vonalkód, amit a kereskedelemből ismerünk, és ami minden árucikk címkéjén megtalálható. (Az Alkotmánybíróság vajon tud erről?) A dolog őszintén elgondolkoztatott. Akkor mostantól adásvételi ügyleteknek nemcsak alanya, de tárgya is lehetek? Erre az esetleges állampolgári jogra semmiképp sem tartanék igényt.

Nem tettem fel azt a szerény felfogóképességemet meghaladó kérdést, hogy eme két okmány mellett mi szükség a szintén ugyanezeket az adatokat tartalmazó személyazonossági igazolványra. Miért nem lehet az egyszerűség kedvéért utóbbiból a fényképet az előző kártyácskára rátenni? De ezt, mint mondtam, nem kérdeztem. Örültem, mint majom a farkának, hogy most végre szerződőképes vagyok.

Csak ezért utaztam ezúttal Magyarországra és végül eredményes voltam: Két óra alatt sikerült elintézni azt, ami hivatalosan két hónap. Ehhez a szokatlan gyorsasághoz ügyvédünk titkárnője kicsit irigykedve gratulált. Előtte kétségbevonta, hogy ez véghezvihető lenne, és ő tudja, mit beszél: unokájának, aki, bár Sátoraljaújhelyen született, de akinek édesanyja (fölöttébb rendellenesen) kanadai állampolgár, tehát e rendhagyó csecsemőnek anyakönyvezése fél évig tartott. Addig pedig se keresztelő, se egészségügy, se családi pótlék, se semmi. Mint tudjuk, papír nélkül nem létezik az ember.


Oroszország jutott eszembe. 10 évig volt ott irodám. Ha megkértek, hogy foglaljam össze tapasztalataimat egy mondatban, így jellemeztem: Oroszország olyan hely, ahol a világon bárhol legtermészetesebb dolgokat képtelenség elérni, viszont olyasmi lehetséges, ami másutt tökéletes képtelenség volna.

__________________________________________
(1) Erről már írtam „Választási gyakorlat német módon“ címmel – olvasható itt: http://hhrf.org/up/szerz/pomp/
(2) Empatikus leírás erről a jelenségről itt:
http://hatodikalabardos.freeblog.hu/archives/2007/09/17/Talalkozas_a_hivatallal/
(3) A Magyarországon élők nyilván ismerik



Eredeti közlés itt: http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=40149

 
 Fredi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-07-06 13:59   
Folyó és (árnyék)székes ügyekről

Azt mondják, hogy egy nép kultúrájának szintjét meg lehet ítélni WC-ik állapota és a kenyérfogyasztás alapján. Nos a kenyérfogyasztással nem kívánok foglalkozni, mert nagyon rossz fénybe kerülnék.
Ha a németeket, pontosabban a bádenieket kellene WC-ik állapota alapján megítélni, akkor az igen nagy nehézségbe ütközne, ugyanis ma már alig találni működő nyilvános WC-t. Nem is olyan régen nem létezett városi park, vagy állomás nyilvános illemhely nélkül. Ma már nem csak az illemhelyek, de az állomások is eltűnnek. A vasút vagy lebontja, vagy eladja az állomási épületeket. Helyükbe marad egy automata. Ha az épületből kocsma lesz (több mint felével ez történik), akkor a WC marad ugyan, de csak a vendégek használhatják. Ez egy ördögi kör. Ahhoz, hogy a WC-t használni tudjam, kell valamit fogyasztanom, mondjuk egy korsó sört, de ettől rövidebb-hosszabb idő után megint szükségem lesz egy WC-re!
Ugyanez a helyzet a városokban is. Vagy eltűnnek az illemhelyek, vagy be vannak zárva. Állítólag nem rentábilisak, mintha a városi nyilvános WC-nek az lenne a hivatása, hogy szanálja a városi kasszát!
Olyan zárt WC-t is találtam amire az volt kiírva, hogy „Vandalizmus miatt zárva.” Különben nem csak a WC-k tűnnek el, de a szemétkosarak is. Felmerül a kérdés, ha nincsenek nyilvános illemhelyek, hogyan vonható felelősségre az, aki kínjában dolgát mondjuk a városi park egyik fájának tövében végzi? Nem hiszem, hogy sokat kellene várnom az első idevonatkozó mintaperre. Kíváncsi vagyok annak kimenetelére, hogy kinek drukkolok majd, azt nem nehéz kitalálni.
A német alkotmány (szövetségi) első cikkelyének első sora kimondja: „Az ember méltósága sérthetetlen. Ezt tisztelni és védeni minden állami hatalom kötelessége.” Lehet e sorok olvasásakor némelyek mosolyogni fognak – én halálosan komolyan gondolom. Ha nincs lehetőségem kellő, időben egy nyilvános illemhelyet igénybe venni, akkor én emberi méltóságomban sértve érzem magam, arról nem is szólva, hogy ha ez így megy tovább WC-k és szemétkosarak nélkül, hogyan fognak kinézni a bádeni városok!
A németül tudóknak egy hasznos link: http://www.gratispinkeln.de/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-04-23 20:54   
Pénz


A minap az iwiw*-en magánüzenetként a következő levelet kaptam:

Téma: Pénz

Kedves Judit!

Budapesti magán-idősotthoni ellátás folyamatos értékesítésére (elsősorban) külföldön élő képviselőket keresünk nagyon magas jutalék-kifizetés mellett!

A magán-idősellátás napjaink legdinamikusabban fejlődő üzletága az öregedő Európában!

Várom érdeklődését!

Tisztelettel:
(xxxx) István




Válaszom:

Téma: Pénz?

Kedves ismeretlen István!

A gyorsuló idő, mindennapi környezetünk valóban lépten-nyomon azt sugallja, hogy minden a pénz. Ezért az üzleti szférában manapság célszerűnek, hovatovább elengedhetetlennek tűnik szüntelenül üzleti kapcsolatokat keresni, a meglévőket pedig a biznisz szempontjai szerint ápolni.

Magam közgazdász és vállalkozó létemre nem így gondolkodom. Ez, remélem, kiderül publikus megnyilvánulásaimból. Ha tallózott volna az Interneten, „kigooglizta” volna, kinek ír, de ha csak elolvassa az iwiw-en önmagamról közrebocsátott információt, magától rájött volna erre. (Nota bene ugyanott Önről az üzletieken kívül semmi nem található, ámbár ez is egy információ.)

Miután nem ismerjük egymás, sőt, tudtommal közös ismerősünk sincs, nem tudom, milyen kiválasztási rendszer alapján kerültem bele Önnél a „szórásba”. Mert ugye jól gondolom, hogy nem csak engem szólított meg?

Mindazonáltal nem értem. Ön eredményes, tapasztalt üzletemberként – és ezt én Önről, ugye, 40 évével és ZRT-tulajdonával méltán feltételezhetem – szóval Ön valóban úgy gondolja, hogy a potenciális képviselő/szabadúszó külsős/alvállalkozó megszólításának pont az iwiw és pont ez a magánüzenetként álcázott körlevél a legmegfelelőbb módja? Miért az „avon”, „tupperware” és társaiktól megszokott, a bárkiből lehet házaló ügynök felfogást tükröző és ezáltal túlzott bizalmat aligha keltő, szőnyegbombázó módszerrel próbálkozik? De ha ezt teszi, akkor nyilván megalapozott reménye van a pozitív eredményre.

Ezek szerint a „Senioren-Residenz”-értékesítés is hasonlóan történne, mint az újsághirdetés-, porszívó-, vagy fazékkészlet-eladás? Betanított agymosó-szöveggel bárki végezheti, akinek van hozzá adottsága? Eddig mást hittem. Illetve nem is tudom, mit hittem. Valószínűleg még nem gondolkoztam el a dolgon.

Magán-idősellátás. Szép kifejezés, még nem hallottam eddig. Hangsúly a magánon. A célpublikum feltételezhetőleg a gazdag, hazaköltözni vágyó, külföldre szakadtak piackutatásilag nyilván feldolgozott és ezek szerint jelentős tábora. Gazdasági nyelvre lefordítva üzlet: biztos nyereséget sugall – valamennyi költség és remélhetőleg jó bevétel mellett –, miközben utóbbiból „nagyon magas jutalékot” fizetnek. És a legdinamikusabb üzletág. Logikusan egyszerűnek tűnik.

De visszatérnék a megkeresésre. Persze, persze, tudom, hisz marketing-szemináriumok keretében eleget hallottam, hogy a jó eladónak mindegy, hogy mit árul: krumplit, hirdetőfelületet, antik festményt vagy befektetési alapot – a jó kereskedő bármit el tud adni. Mégis most hirtelen megijedtem. Rémes számomra a gondolat, hogy adott estben és elesettebb koromban rövidre szabott jövőmet az így rekrutált, biztos profitra utazó ügynök kezébe tenném.

Persze az is elképzelhető, hogy mindez így normális, bár nem mondanám, hogy így helyes. Meglehet, hogy életkorom és –tapasztalatom ellenére még mindig túl naiv vagyok.

A fentiektől függetlenül az iwiw-et nem erre találták ki.


Üdvözlettel

Pompéry Judit


* http://hu.wikipedia.org/wiki/IWiW
Aki nem ismerné:
Nemzetközi ki kicsoda, Internetes ismeretségi hálózat, amely segítségével rég elveszettnek vélt ismerősöket lehet keresni és találni, ismeretségeket feltérképezni, közösségeket és fórumokat kialakítani, bennük résztvenni. Alapvetően magánszemélyeknek szóló, személyes jellegű kezdeményezés és meghívásos alapon működik.

http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=37130

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-04-21 17:11   
Kávé-preferenciák
avagy
Kinek-kinek a maga honvágya




A 80-as évek elején lehetett, hogy a Berlin-Budapest repülőjáraton szimpatikus fiatalember ült mellettem és elmélyülten olvasta Móricz már nem emlékszem melyik regényét német fordításban. Beszédbe elegyedtünk. Megtudtam, hogy fergetegesen szerelmes egy debreceni lányba, aki viszontszereti. A család is szimpatikus, befogadták, ahogyan az övéi is a lányt. Mégis nagyon tépelődik, hogy mit tegyen: elvegye-e vagy sem.

A 70 perces repülés, majd később több kelet-berlini személyes találkozás során – politikailag szubverzív módon – minden erőmmel igyekeztem rávenni, hogy vegye el. Ez egy soha vissza nem térő alkalom, hogy két legyet üssön egy csapásra: egybekelhet a világraszóló szerelemmel, egyben megszabadulhat a rémes NDK-tól, annak fülledtségétől, bezártságától, a folyamatos posztsztalinista bornírtságoktól. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy valaki önszántából ragaszkodhat ehhez az általam mélyen lenézett, szocialistaságában durch-und-durch kispolgári, langyoslábvíz, miközben korántsem puha politikai elnyomáshoz. (Ma már tudom, hogy lehetett hozzá ragaszkodni – persze, nem politikai vonzereje miatt.)

Szóval, a srác mindenben helyeselt, de tétovázva azt mondta, hogy vannak azért dolgok, amik neki Debrecenben kimondottan hiányoznak, illetve ami az összes magyar vonzerő, temperamentum és szerelem ellenére neki nem tetszik, sose tudná megszokni. Utálja, pl. a magyar feketét. Miért kell annyira spórolni a vizet? Hiányzik továbbá a délutáni német kávéceremónia. Valahogy a magyaroknak ehhez nincs érzékük, nem tudják megadni a módját. Rémes számára az az elképzelés, hogy M.o-ra költözésével egy életre lemondjon erről a harmonikus tradícióról.

Leesett az állam. Nekem pont ugyanez volt a bajom, amikor Berlinbe kerültem – csak fordítva. Sokáig nem értettem, miért kell hosszú lére eresztett lábmosóvizet inni a velős és tartalmas presszókávé helyett és minek ehhez a rossz löttyhöz ekkora felhajtás. Rendkívül nehezen emésztettem meg a német „Kaffee und Kuchen” haladó hagyományát. Az erre az alkalomra szóló meghívás semmiben nem azonos a magyar „Gyere fel egy kávéra” c. műsorszámmal. Ezzel a felkiáltással magyarul összeülünk kötetlenül beszélgetni. Ez történhet a lakás bármely csücskében, akár a térdünkön egyensúlyozott mokkáscsészével a fotelban, a konyhaszéken, ad absurdum a fürdőkád szélén. Van tehát fekete, esetleg némi rágcsálnivaló, de általában semmi ünnepélyes sallang, hangsúly az eszmecserén.

Nem így Németországban. A „Kaffee” itt szent dolog. Szépen terített asztal, kávéscsésze (amely alatt magyar teás méret értendő), desszerttányér és a vendégek létszámától függően, de mindenképpen minimálisan kétféle torta, sütemény. Utóbbit (Kuchen) nagyanyáink magyar receptkönyveiben lepény címszó alatt találhatjuk. Rendes háziasszony ezeket nem piteszerű szerény kicsire, hanem legalább 5x10 cm nagyra vágja. Dívik még hozzá – ha kell, ha nem – a tejszínhab, különben a sütemény a helyi felfogás szerint túl száraz lenne.

A „Kuchen” kelt tésztából és az egész sütő alapfelületét betöltő tepsin készül. A tészta felett lehet bármi. Csak vaj, túró, mandulás-mézes keverék, vagy (lehetőleg) savanyú gyümölcs, úgymint alma vagy szilva. A legmeglepőbb változat a „Streuselkuchen”. Ez kelt tészta alapra rámorzsolt linzertészta. Évekig nem értettem, hogyan lehet tésztát tésztával enni?! Bármily meglepő, ha friss, kimondottan finom.

Míg budapesti környezetemben ebéd után kb. ötig a legnagyobb udvariatlanságnak számított, nem hogy beállítani, de akár csak telefonálni is, Berlinben a „Kaffe & Kuchen” egy celebrált szertartás délután 15.00, 15.30, legkésőbb 16.00 órai kezdettel. Mégpedig halál pontosan, nix negyedóra késés! A meghívottak – előszeretettel a 60-70 fölötti korosztály – gyakran már háromnegyedkor megjelentek, amikor nálam nemcsak, hogy nem állt a terített asztal, de magam hajcsavarókkal a fejemen még sminkeletlenül sürgölődtem bízván az otthon megszokott akadémiai negyedóra íratlan törvényének nemzetközileg is kötelezőnek vélt erejében. Minthogy a fürdőszobába menekültem, a kedves látogatók behatóan érdeklődtek a háziasszony után. (Nálunk mindig apám fogadta a vendégeket és anyám akkor jelent meg, amikor elkészült. Ez otthon természetesnek számított.) A fenti tapasztalatokból okulván kávévendégeink később, bár változatlanul háromnegyedkor csöngettek, előbb csak benyújtották a csokrot, hogy addig se hervadjon el (!), majd sétáltak még 15 percet.

Talán érthető, hogy nehezen tudtam megbarátkozni a kávézás tipikusan német szokásával. Újdonsült barátomnak pedig pont ezután volt honvágya – éspedig már előre.

(Adalékként megjegyzendő, hogy európai viszonylatban az egyik legrosszabb minőségű kávé az NDK-ban létezett – a vízmennyiségtől és eljárástól függetlenül. Gondolom, barátom sem ezért szerette.)

http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=37042


 
 poe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-03-31 14:15   
Felhívás

Ezúton szeretném felkérni minden öntudatos, jólelkű, humánus embertársamat, csatlakozzanak tömegesen most indított mozgalmunkhoz, melynek célja, hogy megvédjük a föld növényeit az esztelen és kegyetlen pusztítástól.

Nem gondolhatunk borzalom nélkül például a kenyérre. Lássuk csak, honnan kerül a fitobálok asztalára ez a mindennapinak, kedvesnek, illatosnak rémlő tárgy?
A föld testét durván fölsebzik dübörgő gépezetekkel, éles vasakkal. Vegyi anyagokat, állati ürüléket szórnak sebeibe. Az ártatlan gabonamagvakat az így bepiszkolt ágyba tapossák. Különféle praktikákkal kényszerítik minél serényebb növekedésre, minél nagyobb szaporulatra. Amikor a magról kelt gyermekek felserdülnek, fiakat nevelnek, megint jönnek a dübörgő gépek, és a növényeket kíméletlenül lefejezve elszakítják a magvakat anyjuktól. Ezután porrá zúzzák, vízbe fojtják őket, majd mesterségesen gombás fertőzésnek teszik ki a belőlük nyert pépet, amitől testük kétszeresére dagad. Ezt a mozgó, növekvő teremtményt elevenen megsütik, majd éles késekkel feldarabolják és szájukba gyömöszölve 32 fogukkal ismét péppé őrlik az emberek. Hát normális dolog ez? Nincs Önökben végképp semmi érzés, irgalom? Nem sajnálják szegény ártatlanokat?

Vagy ott van például a karfiol, őt még virágjában leszakítják. Sosem engedik anyává lenni, magot érlelni. És gondoljanak a fákra is. Micsoda inkvizíciós eszköz a metszőolló, a fűrész, a balta. Az ember kénye-kedvére csonkítja a fákat, egyesek nem átallanak almafába körtét, barackba szilvát oltani, és még nemesítésnek nevezik ezt a megalázó, természetellenes nászt!
A városi emberek szabadon élő növényeket szűk cserepekbe, ládákba zárnak, és sötét, levegőtlen lakásokban évekig kínozzák őket! A legszebben nyíló virágokat megölik, hogy néhány napig a szobában nézegethessék.

De ez még nem minden. Nem csak az emberek, de egyes megátalkodott állatok is növényevők. Hogy félhet az a zsenge fűszál, amikor az a marha nagy állat lelegeli? Mit érezhet az a szerencsétlen káposzta, amelyik kecskék fogára jut?
Jogosan kérdezhetik Önök, mi a megoldás? Egyszerű a válasz: szintetikus élelmiszerek létrehozása, amelyek kinézetükben hasonlítanak a megszokott eledelekhez, de egyetlen növénynek sem kell meghalnia értük. Igen, pontosan, műanyag ételekre gondolok, ez a jövő útja embertársaim. Nem mehetünk el tovább szótlanul a növények leírhatatlan szenvedése mellett.

Ne egyenek többé növényeket!
Ne használjanak ártatlan növényt kísérleti célokra, kozmetikára, gyógyszeralapanyagnak!
Állítsák le a papírgyártást, a digitális kommunikáció korában ez már amúgy is antagonizmus!
Csak műanyag és fém bútort vásároljanak!
Mondjanak nemet a biodízelre, bioetanolra! Növények millióinak kell elpusztulniuk minden megtett kilométerért!
Ne hordjanak lenvászon, gyapot öltözéket. A textilipar az egyik legnagyobb növénypusztító!
Csak húsevő háziállatokat tartsanak, ezek előbb-utóbb felzabálják egymást!

Iratkozzon fel közénk még ma! Mindenkit tárt karokkal várunk. Önkéntes anyagi támogatásával növények ezreinek életét mentheti meg!

Növényvédő Szer-vezet
Ez a felhívás csak az interneten terjed, egyetlen fának sem kell meghalnia érte!

Írásom apropója egy hír, ami nem áprilisi tréfa. Holnaptól a rotterdami állatkert lakói mindannyian növényi táplálékot kapnak. Egy kéthónapos szoktatási periódusban szeretnék elérni, hogy a ragadozó állatok is áttérjenek a vega kosztra. Mindezt azért, hogy a látogatók körében népszerűsítsék a zöldség- és gyümölcsfogyasztást.

_________________
poe

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-03-28 10:51   
Mit tehet az ember?



A házunk előtt lévő játszóteret esténként – nem túl gyakran, mégis rendszerességgel – ellepik hangoskodó és alkoholizált fiatalok. Legutóbbi ilyen zeneileg is feltyúnolt estünk tegnapelőtt volt.

Fellépni ellenük nehéz, mert
- Finoman szólva egyszerűen strukturáltak
- Magunkfajta ember többnyire nem találja meg velük a hangot, hisz különböző szinten kommunikálunk
- Magas alkoholszintjük jobb kiindulási feltételek esetén sem tenné lehetővé a logikus érvelést
- Magunkra hagyatva érezzük magunkat, ugyanis a szomszédok legtöbbje kerül minden éles és direkt konfliktust, ergo:
- A sok-lúd-disznót-győz elve érvényesül, ha valaki egyedül megy oda a csoporthoz
- Akció-területükhöz a mi házunk, illetve kiugrónk ablaka van a legközelebb, amely vonzó hatást gyakorol rájuk.

Tegnap ismét bömbölt a zene, amit az irodából lemenet a lépcsőházból nem tudtam rögtön helyileg beazonosítani. Mint kiderült, ezek nem azok voltak. Egy kb. 10 éves golf parkolt pont a kiugró előtt/alatt, és ez ontotta magából 120 decibeles erősséggel – ezúttal a neonáci ideológia zenei megtestesítését. Amire felfigyeltem, a visszatérő refrén: "Deutschland für Deutsche, Ausländer raus!"

Nem vagyok félős típus, nem hinném, hogy az irányzatos és nekem szóló akció lett volna, ezért nem éreztem személy szerint megtámadva magam. De:
- Utálom a hangos molesztálást bármilyen ideológia nevében vagy anélkül
- Nem szenvedhetem a nemzeti sovinizmust sehol és semmilyen náció nevében. (Ennek magyar megfelelője ellen szintén kikelnék.) Mellesleg a fenti tartalmat önmagában, így annak terjesztését főleg bünteti a törvény.

Férjem kiment és szólt nekik. Ezúttal épp feltűnt két kutyát sétáltató távolabbi szomszéd, akik szolidaritást mutatva velünk megálltak és hosszasan nem tágítottak. További szerencsénk, hogy a szokottnál kevésbé alkoholizált srácok – talán épp ezért – nem voltak annyira harciasak, mint máskor. Végül további incidens nélkül elmentek.

Ma becsöngetett az egyik tegnapi szolidarító. További támogatásáról biztosított és ez jó. Utólag azt mondta, ki kellett volna hívni a rendőrséget, ami viszont épp nem jutott eszünkbe. Mint ahogyan az sem, hogy feljegyezzük a rendszámot. Különben az általunk eddig kétszer szorgalmazott rendőri beavatkozásnak a következményei mindkét alkalommal kedvezőtlennek bizonyultak: Egyszer kiszúrt kocsikerekek, máskor tojással megdobált ablakok által éreztették velünk az érintett fiatalok rosszallásukat. Mit mondjak, egyikhez sem ragaszkodunk feltétlenül.

Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy a rendőrség, ha egyáltalán, akkor csak felületi tüneteket tud kezelni. A valódi baj elhárításához, továbbiak megelőzéséhez nem elzavarni, hanem behívni kellene a fiatalokat és több órán át beszélgetni velük. De:
- Nem biztos, hogy vitaképesek, így
- nem biztos, hogy hajlandók
- Kinek van erre ideje?
- Egyszemélyben senki nem pótolhatja a többszázezer fiatalnál kezdetektől hiányzó alapokat
- A magánembernek se energiája, se lehetősége nincs arra, hogy értelmes szabadidő-elfoglaltsági lehetőségeket és kereteket biztosítson számukra.

Ráadásul a kísérlet nem veszélytelen. Ugyanis ha létre is jönne a párbeszéd, a lakásviszonyaink közti feltételezhető különbséget további provokációként foghatják föl. Ennek elemzése és értékelés pedig messze továbbmegy a neonáci problémakörön.

"Wat nu?" – kérdi ilyenkor a berlini. Mit tehet az ember? És ez most nem retorikus kérdés, ez valóban foglalkoztat.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-03-19 15:33   
„Ünnepi” gondolatok


Ahogy telnek, múlnak az évek, nemzeti ünnepeinkhez fűződő viszonyom egyre ambivalensebbé válik. Néha tűnődöm, mit is ünneplünk, időnként megkérdőjelezem, időszerű-e, használható-e még ma egyáltalán a korábbi szimbólumrendszer. Figyelem, hogy az ünnepek fénye folyamatosan kopik, fontosságuk csökken, identitásra, nemzeti öntudatra ösztönző képességük fogy. Ez egyaránt igaz úgy a már biztos időtávolba került, ezért elvileg napipolitika-mentességre predesztinált 1848-as, mind a még életközeli, de már történelmileg értékelhető 1956-os forradalomra. ...

http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=35756

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-03-06 19:43   
STASI - Kísérlet a múlt felgöngyölítésére

3. Ami kiderült



Félrevezető a fejezetcím. Inkább azt kellene mondanom: Ami nem derült ki. T.i. hogy ki az „Alexander” néven nyilvántartott besúgó, vagy ahogyan STASI-nyelven hívták, IM (inoffizieller Mitarbeiter = nem hivatalos munkatárs.) Mindenesetre egyik sem az általam meggyanúsítottak közül. Nyilvánvaló, hogy kicsoda, de nem ismerem. Erre a fordulatra nem voltam felkészülve.

1985-1988 között két és fél évig a WAN GmbH munkatársaként rendszeresen jártam az NDK-ba (Lásd 1. fejezet). Feladatkörömhöz tartozott többek között a Olympus japán cég által szállított orvosi eszközök szervizelésének lebonyolítása. A meghibásodott kórházi műszereket a fővárosban központilag javították. A nyugati gyártmányokat is itt gyűjtötték össze. Az endoszkópokat, pl. fennforgás esetén én ott átvettem, a WAN Nyugat-Berlinből postán továbbította az Olympus Hamburgban székelő európai képviseletének szervízhálózatához, majd javítás után ugyanígy kerültek vissza.

Szemben a külkervállalatok agyonellenőrzött munkatársaival, akiket mint hivatalosan nyugati munkakapcsolattal rendelkező embereket nyilvántartott a STASI, és akikkel soha nem lehetett négyszemközt szót váltani, így nem is alakulhatott ki egyikkel sem emberi kapcsolat, a fenti karbantartó központ kedélyes adminisztratív vezetője, a nála tett látogatások számomra kimondott felüdülést jelentettek. Korban, végzettségben, érdeklődésben hozzám hasonló, határozottan szimpatikus elvált asszony volt, akinél szívesen időztem a hivatalos teendőmön túl is. Irodájában egyedül fogadott, és ottjártamkor egy-egy csésze tea mellett megbeszéltük a világ állását. Így gyakran szó esett M.o-ról, a kedvenc „nyugati” uticélról is, ahol majdnem minden NDK-s járt, az ottani viszonyokról, a különbségekről, stb.

Ilyen terefere lehetett az 1986. április elsejei is, amelyről az aktámból következtetve Frau Hausmann este beszámolhatott élettársának, aki azon melegében másnap feljelentett a STASI-nál. Előrebocsátom, soha nem találkoztunk, tehát személyesen nem ismertük egymást, nem emlékszem, hogy tudtam-e egyáltalán a létezéséről. „Alexander” azt állította, hogy én 100%-osan biztos tippel rendelkezem a magyar zöld határt illetően, tudomásom van róla, hogy Magyarországon át sok NDK-s menekül Nyugatra, továbbá felajánlottam segítségemet disszidálási szándék esetén. (A szóbeli információ alapján készült feljegyzésben nevem kérdőjellel áll és csak hangzásban hasonlít, később a Stasi beazonosított.) Hogy ez nevetséges, szemenszedett hazugság, arra, gondolom, nem érdemes itt szót vesztegetni. Innentől számomra a dosszié elsősorban érdekes esettanulmánynak minősült.

Utólag óvatosnak tűnik nekem a besúgó, mert azt nem állítja, hogy barátnőjét személy szerint bármire is bíztattam volna, csak általában felajánlott segítségről szól. A körülmények arra engednek következtetni, hogy „Alexander” élettársa tudta nélkül, annak háta mögött jelentgetett. Később privát okokra hivatkozva beszünteti a tájékoztatást. A feljegyzésekben több helyen is olvasható, hogy a kapcsolattartó STASI-tiszt informátorát enyhén szólva megbízhatatlannak tartja.

Mindenesetre ez az eleve kétes megbízhatóságú, harmadkézből származó információ elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy „Ajánló” címen a STASI aktát nyisson nekem, illetve az ügynek. Készül egy 10 pontból álló akcióterv a velem kapcsolatos teendőkről: ezek konkrét, a STASI különböző részlegeire kiszignált, határidővel ellátott feladatok. Innentől fogva tehát egy ezzel (is) megbízott szakgárdája széles körben nyomoz utánam, figyel, megfigyel, követ, fényképez, jelent. Megdöbbentő a mindenre kiterjedő alaposság, az egymás ellenőrzése, úgy az informátorokkal mind a saját főállású munkatársakkal szembeni bizalmatlanság, a (nyilván az áttekinthetőségtől való állandó félelem miatt) csak részfeladatok kiosztása, az ebből fakadó információhiány, ami aztán sziszifuszi, időigényes és fölösleges kulimunkát generál, végül az így automatikusan kialakuló szisztematikus papírtigris messzemenő értelmetlensége.

Utólag meglepetéssel konstatáltam, hogy a lényegre vonatkozó összes információjuk mindvégig ebből az egyetlen, harmadkézből jövő forrásból származik. Azt leellenőrizendő, sem az általam felkeresett emberekkel, sem velem nem vették fel direkt a kapcsolatot, amit – nyilván önmagát leadminisztrálandó – írásban indokolva dokumentál a nyomozótiszt. Így nem is értem, honnan reméltek bizonyítékokat.

Betegre nevettem magam azon, hogy mennyi ember mennyi időt áldozott rám, illetve velem kapcsolatos kézenfekvő, az NDK szervek előtt messzemenően ismert összefüggések kiderítésére. Miután Frau Hausmann munkahelyén keresztül beazonosítottak, elkezdték különböző nyomozók figyelni, hogy melyik határátkelőhelyen milyen rendszámú kocsival léptem be és ki, továbbá kik ültek velem egy autóban, azok még milyen más kocsikon jártak ki-be, amelyekben ismét ki mindenki ült még, stb. Emögött valamilyen konspiratív módszert tételeztek fel. Találtam egy lepedőnyi táblázatba szedett adathalmazt, amely a fenti autó-ember-határátkelőhely-kapcsolatot szedi „rendszerbe”. (Nem volt benne rendszer.) Ma ezt egy Excel-táblázatban tartanák nyilván, akkoriban kézzel készítették. Bele is unt a szerencsétlen, mert amikor eljutott odáig, hogy biztonsággal állíthatta, miszerint én összesen öt kocsival jártam az NDK-ba, amelyekben azonban mások is ültek, akik még, ...., és akik közül tizenötöt itt, másik ötöt ott tart nyilván a STASI, ..., szóval eljutott 24 személyhez és összesen 51 gépkocsihoz, nos, itt áttekinthetetlenség miatt feladta. Ez a nem-áll-arányban-indok is szorgalmasan le van papírozva.

Akiket rám irányítottak, azoknak érzékelhetően semmi egyéb velem kapcsolatos összefüggésről nem volt szabad tudniuk. Erre következtetek a jelentések szövegéből. A szorgosan körmölők megállapították, hogy a fenti táblázatba szerkesztett legtöbb kocsi a WAN tulajdonát képezi. Szorgalmi munkával kimásolták a WAN cégbejegyzését, tevékenységi körét. (Ezek szerint nemcsak az irodalmat és a tudományt, még a kémelhárítást is kilóra mérik. Feltűnő az álinformáció, a szövegpótló terjedelem mennyisége.) Lejegyzik, hogy a sok WAN-munkatárs rendszeresen kirajzik az egész NDK-ba, a gazdaság minden területén ápolnak kapcsolatokat iparvállalatokkal, de a jegyzetkészítő számára érthetetlen és nyomon követhetetlen, hogy kinek mi a szakterülete, illetékessége, kihez, miért, hová jár. Ezt különben bármely külkervállalattól megtudhatták volna. Még egyszerűbb: a WAN a később elhíresült Schlack-Golodkowski-impérium, a KOKO cégeinek egyike volt, s mint ilyen, az NDK tudtával és kegyéből létezett. Vagyis semmilyen titok nem övezte. Úgy hogy nem kellett volna újra felfedezni Amerikát, ha Colombus azt már egyszer megtalálta.

Aztán lehettek olyan főállású árnyékok, akik a mindenkori határon álltak készenlétben és bizonyos rendszámokat követtek, miközben vélelmezhetőleg nem tudták, hogy miért. Ezért találhattam többször is olyan megjegyzést a jelentésekben, hogy jöttem ekkor, mentem ide, majd oda, közben KRESZ-szabálysértően megfordultam, aztán amoda, végül elhagytam, ... De hogy kivel mit beszélhettem meg, mikor csak 15-20 percet tartózkodtam az egyes épületekben, ezt a megfigyelő elképzelni sem tudja?! (Ezek külker. vállalatok voltak, ahol leadtam, átvettem, egyeztettem, ... mikor mit, a munkakörömből adódóan. Vajon milyen konspiráció lehetséges d.e. 10 és 12 között az általuk is dokumentált Intermed, GERMED, stb. cégeknél, ahol a recepción túl sose jutott élő külföldi, ott pedig állandó megfigyelés alatt állt?)

Máshol azt írják, hogy elvesztették a nyomomat?! (A rossz útburkolat és a közlekedési rendőr konzekvens büntetésétől való állandó félelem miatt nyugati kocsi nem-igen cikázott a városban akkoriban.) Ismét másutt az áll, hogy látták az Oderberger Strasse-n parkoló kocsimat, átraktam a csomagtartó tartalmát, de hogy hová mentem, honnan jöttem, azt nem tudják. A srácok szintén emberek, gondolom, nem tengett bennük se túl a munkamorál. Így történhetett, hogy az első részben említett Herr.H. nem került képbe. Ugyanis az Oderberger Strasse-n életemben egyetlen egyszer parkoltam, amikor H-hoz mentem látogatóba.

A jelentések a folyamatos megfigyelés és akribikus jegyzetelés ellenére felületesek. Vagy legalább is szerzőik nem ismerik eléggé a jogszabályokat, de minimálisan provinciálisak. Többször írják – mintegy e mögött is konspirációt feltételezvén –, hogy ugyan állítólag férjnél vagyok, de lánykori nevemet használom, máshol hogy noha férjem nyugat-berlini, én az NDK-ba mégis magyar útlevéllel járok. (Ezek szerint nem tudták, hogy nem törvényszerű az azonos vezetéknév, illetve az NSZK-ban nem jár a külföldi házastársnak automatikusan állampolgárság.)

Dalos György író a saját STASI-aktáival kapcsolatban beszámol az elharapódzó pontatlanságról. Ezt én is megerősíthetem. Az „árnyékok”, feltételezem, nem tudják, kit is figyelnek, ezért mindig „pontos” személyleírást adnak rólam. Ezekből a következő tendencia olvasható le: idővel növök, soványodom és öregszem. A jelentő nem lenne azonos azzal, aki a sztárfotókat lövi rólam? A képeken látni, hogy határozottan fiatalabb vagyok a leírtnál! (Megjegyzem, ez utóbbi bosszantott a legjobban. Bár lehet, hogy nem kellene utólag mellre szívnom.)

Megállapítják ugyan, hogy alapvetően munkám jóvoltából járok az NDK-ba, de szorgosan felgöngyölítik a megfigyelt négy magánkapcsolatomat is. Jut eszembe, az ötödiket ezek szerint nem vették észre! Jártam még egy varrónőhöz ruhát csináltatni. Ő nem szerepel a listán. Ez utóbbi tény arra utal, hogy a privátútjaimat kizárólag a befutott és kiértékelt adatokból rekonstruálhatták. (Nem hiszem ugyanis, hogy követtek volna Lipcsébe, Mecklenburgba, bárhová a városon kívül.) Minden beutazónak a vízum igénylésekor meg kellett adnia uticélját, illetve hogy kihez megy, feltüntetvén a barát/rokon/ismerős címét és születési adatait.(!) (Ez utóbbi nyilván a személyi szám segítségével történő könnyebb beazonosításhoz volt szükséges.) Én ekkor üzleti, hivatalos vízummal rendelkeztem, rám ez az előzetes adatnyújtási kötelezettség nem vonatkozott. Viszont – és itt lép be az egy-autóban-több-ember-táblázat a képbe – férjem vízumkísérő sajtcédulájáról kiderült, hogy hová mentem vele együtt. A varrónőhöz, pl. nélküle jártam, az ő neve, címe nem fordult elő semmilyen kitöltött papíron.

A sok megfigyelés, követés, kapcsolatrendszerem feltérképezése eredményezett egy váratlan és nem szándékos mellékvonalat. Szóval NDK-beli magánszférám egyik része egy nyugdíjas házaspár, akikkel egyetemista koromban idegenvezetőként barátkoztam össze. Pótlányuknak tekintettek és érzékelhetően szívesen vették volna, ha kialakul valami köztem és az akkoriban az NVA (NDK Néphadsereg) ösztöndíjával tolmácsnak tanuló fiuk, Gerd között. A srác – szemben a melegszívű, közvetlen és minden NDK merevséget nélkülöző szülőkkel – nekem kimondottan antipatikus volt, és már 20—22 éves korában megtestesítette a színtelen szagtalan, merev NDK-funkcionárius prototípusát. A szülők később nagy keserűséggel mesélték, hogy feleségül vette egyik kádercsaládból származó, vonalas évfolyamtársát, Rostockba költözött és a haditengerészet kötelékébe lépett. Külföldre is utazó tolmács („Reisekader”) minőségében államtitkok tudójává („Geheimnisträger”) vált, ezért szükségszerűen szűk korlátok között mozgó, társaséletet nélkülöző, visszavonultságban él családjával. A szülők egyetlen öröme az unoka, de a fentiek miatt a kisfiút is csak ritkán látják.

Az asszonyt időközben agytumorral leszázalékolták, nyugdíjas lett és mint ilyen, „már idő előtt”, szokatlanul fiatalon utazhatott nyugatra. (A nyugdíjasok kaphattak útlevelet, mert az állam az ő esetükben nem félt a disszidálástól, sőt, ha valaki kintmaradt, annak felszabadult a lakása és nem kellett többé folyósítani számára a nyugdíjat.) Gerd, miután erről értesült, egy szép napon felszólította az anyját, hogy az fia szakmai továbbjutása érdekében adja vissza vágyva vágyott friss útlevelét és mondjon le a jövőben nyugat-berlini látogatásairól. Ekkor a csalódottság nyílt ellenállásba csapott át: Inge határozottan visszautasította ezt az életébe súlyosan beavatkozó követelést, és ez persze nem tett jót a családi harmóniának. A meny többször felhánytorgatta hiányzó loyalitását, miközben ritka látogatásai során mégis elvárta a kávé, csokoládé és mosópor formájában megjelenő nyugati „luxusadót”, és ebben nem érzett ellentmondást. Inge legalább is így számolt be nekünk a gyér és hűvös kapcsolatról. Talán ezért is ragaszkodott fokozottan hozzám, hozzánk.

Megvallom, gyarló ember vagyok. Aktám olvasása során nem csekély kárörömmel töltött el, hogy Gerd, aki a katonai ranglétrán a 80-as években már a haditengerészet főnökének adjutánsává lépett elő, sűrű magyarázkodásra kényszerült miattam. Nota bene, erről a magánkapcsolatomról tudhatott a STASI a legtöbbet, mert Ingével – a „cég” által is olvasott – levélváltásban álltunk, amire a jelentések utalnak. Arról nem szól a fáma, hogy a haditengerészeti adjutánst közvetlenül vagy közvetve disszidálásra buzdítottam volna, de – tudtomon kívül – enélkül is eléggé kényelmetlenné váltam számára.

Egyáltalán, semmilyen felbujtási gyanút nem tudott megerősíteni az egy éves megfigyelés. A bizonyíték hiányán túl az akta, aktám lezárásának másik lényeges oka, hogy „Alexander” – mint egyetlen forrás és terhelő tanú (kiemelés tőlem) – nem állt többé rendelkezésre. Valószínűleg szétment a barátság Frau Hausmann-nal.

Szép, kerek történet – ez a sok hűhó semmiért. Miközben semmi esetre sem teljes. Mert most változatlanul itt állok bizonytalanul, gyanúperrel a szívemben, hisz semmi nem került elém, ami 1986 áprilisa előtt, illetve 1987 májusa után lett volna velem kapcsolatos.

http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=35172

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-02-24 17:52   
STASI - Kísérlet a múlt felgöngyölítésére


2. Látogatásom a Birthler-Intézetnél




A tapasztalatok szerint az ilyen terjedelmű anyag elolvasásához általában két óra szükséges, de számítsak kicsivel többre, mert utána még megbeszéljük a találtakat. Előzetes telefon-felvilágosítás és egyeztetés után tehát bementem.

Az épületkomplexum maga egy ronda szocialista tömb Berlin kellős közepén, az Alexanderplatz-on. A portásnál név szerint kell jelentkezni, akinek az ügyintéző jövetelemet előre jelezte. Ennek megfelelő az adminisztráció: kilét igazolvánnyal bizonyítandó, kartotékból a látogató kártyácskája kihúzatik, mindkettő alapján a portás A6-os formátumú látogatócetlit tölt ki, telefonál. Majd kordon előtti várakozás. Ehhez üzemi étkezdei asztalok, székek, továbbá az intézet munkájáról képernyőn lehívható információ, valamint különböző általános prospektusok és rendezvényekre szóló meghívók állnak a látogató rendelkezésére. Egy NDK szobrásznő, a 80-as évekből származó, Kovács Magit késői szobrait idéző bronzplasztikái lazítják a posztszocialista teret. Vitrinnyi ablakfront nyílik a förtelmes környékre. Egy januári szerdán délelőtt egyedül állok itt.

Kb. 10 perc múlva megjelenik a számomra illetékes ügyintézőnő és liften felkísér a 4. emeletre. Végtelen, frissen renovált, sivár folyosókon megyünk érzésem szerint körbe. Bevisz egy nagyobb helységbe, amely ruhatárként szolgál a városi uszodákból ismert szekrényekkel. Frau P. leültet egy asztalhoz és felvilágosít a viselkedési szabályokról: Szekrénybe kell zárnom minden holmimat, az aktatáskát, táskát is, telefon kikapcsolandó. Az olvasóteremben tilos minden hangos szó, továbbá enni-inni is tilos. Ide azonban bármikor visszajöhetek, ha megéhezem vagy -szomjazom.

Majd elmagyarázza a talált 152 oldal jellegét, azok milyen akció keretében születtek, hogy nem minden papír eredeti, a másokra vonatkozó adatokat olvashatatlanná tette a másolatokon, illetve hosszabb terjedelem esetén az engem nem érintő részeket letakarva másolta őket. Minden eredeti is az aktában van, de borítékban, sok gemkapoccsal lezárva, ezeket tilos kinyitnom. A rólam jelentő besúgót a STASI „Alexander” álnéven vezette. Ha nem jönnék magamtól rá kilétére, kérvényezhetem személye nyilvánossá tételét, ehhez létezik egy külön nyilvántartás, egy „fordító”-névsor. Kérhetek továbbá fénymásolatokat, amihez a mellékelt nyomtatványt kell kitöltenem. Addig olvashatok, nézelődhetem, ki-bemehetek, ameddig kedvem tartja. Ha bármi gondom lenne, a teremőrrel üzenhetek neki. Ha kész vagyok, értem jön és utána kiértékeljük az egészet, illetve megbeszéljük az esetleges további teendőket.

Innen újabb gyalogséta után jutunk el az olvasóterembe: A foyer-ból már ismert asztalok mögött itt csak egy-egy szék áll. Minden asztalon általános információ az intézményről, a betekintés szabályairól és mikéntjéről, a STASI adattárolási szokásairól, a speciális „Rosenberg” aktákról. Az első és nagyobb asztalnál ül a felügyelő munkatárs. (Később tapasztalom, hogy a rend őrei idővel váltják egymást.) Mikor beléptem, egy 60 körüli hölgyet láttam, aki vékonyabb füzetnyi papírok között lapozgatott. Később egy másik, idősebb hölgy csatlakozott hozzánk. Az ő több iratrendezőt megtöltő aktáit egy kerekes kocsin tolta be ügyintézője. Az én dokumentumaim terjedelme így pillanatok alatt relativizálódott.

A 152 oldal egyetlen ügy, az ú.n. „Ajánló” (ez én volnék) fellelt anyaga, amely 1986 április 2-tól 1987. április 29-ig kíséri végig az NDK-n belüli tevékenységemet. A lényeg röviden: egy be/feljelentés alapján a STASI aktát nyitott rólam, amelyet egy évvel később eredménytelenség végett lezárt.

Frau P-nek igaza volt: a könyvnyi papír ellenére nem sok a rólam összegyűjtött információ. A hivatalos feljegyzések több példányban készültek és illetékesség végett a STASI megfelelő tevékenységi ágazatai, osztályai, kerületi, területi kirendeltségei automatikusan másolatokat kaptak. A névre szóló keresésnél minden lehetséges forrásból az összes feltalálhatót egybegyűjtik. Ennek eredményeképpen különböző lelőhelyekről gyakran ugyanaz a jelentés bukkan elő (van, ami háromszor is), így a 152 oldalból valós, új információt megközelítőleg talán 30 tartalmaz. Mégsem unalmas az olvasás, mert pont ezekből a másolatokból válik követhetővé a szervezeti struktúra, derülnek ki a keresztkapcsolatok, a „cég” mindent behálózó mivolta, a rendszer bürokratikus nehézkessége, alapossága, a sziszifuszi munka értelmetlensége.

Ma antikvár jellege van ennek a rengeteg, főleg mechanikus írógépen pötyögtetett anyagnak, amely tartalmaz nyilvántartási kártyákat, pecsétes hivatalos jelentéseket, „gyalog” gyártott statisztikai táblázatot, de akad közte kockás papírra kézzel írt több oldalas portásjelentés, titokban felvett fekete/fehér fénykép, stb. Egy ma már visszahozhatatlanul távolinak tetsző, letűnt idő levéltári anyagát tartom a kezemben, a rettegett állam az államban tárgyi bizonyítékait. Megannyi gépelt lap indigóval készült 4.-5., ezért rendszerint olvashatatlan példányai, stencilen vagy ormiggal sokszorosított nyomtatvány – megannyi, a mai webvilágban kőkorszaki adathordozó. Pl. egy három oldalas belső jelentés, amely összefüggéstelen mondatokból áll. Egy órával később bukkanok az eredetire egy másik fő/alosztály anyagában: Aha, tehát kérdőív, de vélhetőleg takarékossági okokból az n-edik indigós másolathoz sima papírt használtak, amely a kérdéseket – nyilván örökké ugyanazok – nem tartalmazza, csak a válaszokat. Eszembe jut a Habsburg világ és a cári Oroszország titkosrendőrsége. Akkor még nem volt se írógép, se indigó, kézzel körmölték a jelentéseket és azok másolatait is. Az lehetett csak igazán kulimunka! No, de nem azért vagyok most itt, hogy posztum sajnáljam a STASI-t.

Kb. kétórai olvasgatás, jegyzetelés, elmélkedés után úgy érzem, hogy mindent tudok, ami az „Ajánló” anyagából kiderül. Frau P. értem jön, egy újabb, üres tárgyalóhelységbe megyünk, ellenőrzi, hogy jól adtam-e meg a fénymásolati igényemet, majd érdeklődik, hogy kívánom-e megtudni „Alexander” kilétét. Nemleges válaszomnak örül, hisz ezzel munkát takarítok meg neki. Tudni akarja, hogy hogyan hatott rám az egész, kívánok-e ellenbeadvánnyal élni. Jogomban áll ugyanis, ha valami becsmérlőt, emberi önérzetemben sértőt találtam volna, írásban kijelenteni, hogy az nem igaz. Kitör belőlem a nevetés. A tény, hogy most itt ülök, az emberi önérzetet alapvetően sértő titkosszolgálati rendszer eredménye. Igen-igen, illetve nem, arról van ugyanis szó – magyarázza –, hogy tiltakozhatom, ha, pl. olyat írtak volna rólam, hogy homoszexuális lennék, esetleg bérgyilkos. (Sajátos ez a párosítás.) Nem, nem tiltakozom, ilyet nem találtam.

Hogyan hatott rám? Mert ő az itt eltöltött évek alatt tapasztalt egy s mást. Volt, aki zokogott, más felháborodott. Volt, aki főállású STÁSI-tiszt apját ezekből az aktákból ismerte meg, szóval előfordul itt minden. Nálam nyilván nem kritikus a dolog. Miután ő állítja össze az olvasásra előkészítendő anyagot, ő készíti a másolatokat, hivatalból kényszerül annak elolvasására és így előre tudja, hogy mi vár az érdeklődőre. Nem, erre nincs semmilyen szakmai előképzés. Az Intézet megalakulásakor az élet minden területéről toboroztak munkatárásakat. Ő, pl. 17 éve a vendéglátásban dolgozott és úgy véli, korábbi minőségében ma valószínűleg munkanélküli lenne.

Szóval a másolatok pénzbe kerülnek (végül € 5,11-be) és majd hazaküldi postán (ez 4 hétig tartott). Megjegyzi, hogy amit most láttam, az nem garantáltan minden. Fel is írja azonnal, hogy nem tartalmazta a férjemnél anno rólam talált hét oldalt, ennek feltétlenül utánanéz. Ha bárkire gyanakszom, lehet rákerestetni. Ehhez szükséges az illető neve és születésnapja. Csak a név nem elegendő. (Honnan a fenéből tudjam a születésnapját, pl. egy már 20 éve nem látott hajdani alkalmi ismerősnek, akinek a nevére is alig emlékszem?) Nem baj, ha eszembe jut, jelentkezzem nyugodtan, pótkérvényt bármikor beadhatok.

Ugyanez vonatkozik a férjemre is. Hogy ő miért nem kapott értesítést? Neki más az ügyintézője. Különben is, aki már élt a betekintés lehetőségével, annak másodlagos kérvénye nem élvez sürgősséget. (Nálam az elsőre való reakció két és fél évig tartott.) Mindig fennáll a lehetőség, hogy újabb adalékok bukkannak föl, mert a STASI által utolsó pillanatokban széttépett (a kisteljesítményű papírzúzdák 1989 novemberében néhány nap alatt felmondták a szolgálatot) és zsákokba gyűjtött, de idő hiányában kidobásra már nem került papírok feldolgozása évek óta folyamatos. Vagyis a dolgok jelenlegi állása nem végleges.

Azzal az érzéssel hagyhattam el három óra után a házat, hogy az ügynek koránt sincs vége, illetve, hogy Frau P. munkahelye még hosszú évekig – előreláthatólag nyugdíjazásáig – biztosítottnak tűnik.


(folyt. köv.)


http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=34801


 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-02-24 17:00   
STASI - Kísérlet a múlt felgöngyölítésére


1. Érdeklődés és gyanú



Mintegy két és fél éve betekintést kérvényeztem a Történeti Hivatal német megfelelőjénél, a Birthler-Intézetnél fellelhető aktáimba. (Ez a népies neve, hivatalosan „Die Bundesbeauftragte für die Unterlagen des Staatssicherheitsdienste der ehemaligen Deutschen Demokratischen Republik”, de ezt hosszánál fogva senki nem használja. A mindenkori vezetője után korábban Gauck-Behörde, jelenleg Birthler-Behörde néven ismerik.) Tudtam, hogy léteznek rólam feljegyzések, mert a férjemnél nyoma van ennek.

Noha házastársam tősgyökeres nyugat-berlini, az NDK szemében mindig is szálkát képező – mert szövetségi, ennek ellenére mégis Nyugat-Berlinben működő – Állami Anyagvizsgálati Hivatal (BAM) kutatómérnökeként többször is a keletnémet ipari kémkedés érdeklődésének középpontjába került, ezért ő már a 90-es évek elején a „Gauck-Behörde” megalakulásakor betekintést kért. Találtak valamit, de nem sokat. Eberhard a szemrevételezés után kissé csalódott volt azt tapasztalván, hogy az ő személye még kisebb helyet foglalt el a STASI érdeklődésének fókuszában, mint azt ő gondolta, ugyanis az előkerült szerény 13 oldalból hét tulajdonképpen velem foglalkozott.

Történt vala, hogy 1973-ban a háború befejeztével Vietnamban átmenetileg a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság biztosította a rendet, amelynek Magyarország is tagja volt. A magyar katonai vezetés nyelveket beszélő embereket keresett tolmácsként, és, mint azt több évvel az események után megtudtam, én is a kiszemeltek közé kerültem. Ezért „lekádereztek” és ennek keretében a BM a Stasi segítségét kérte annak kiderítésében, hogy ki is az a nyugat-berlini fiatalember, akihez engem akkor már erős szálak fűztek. (Aztán megbízhatatlanként kiestem a rostán anélkül, hogy egyáltalán tudomást szereztem volna az engem érintő kiküldetési tervekről.) Nos, ez a két szocialista biztonsági szerv közötti orosz telex-levélváltás tette ki a férjemről anno fellelhető dokumentumok nagyobbik részét.

Amúgy a 80-as években egy belnémet kereskedelemre szakosodott, – és mint az az egyesülés után kiderült – a Schalck-Golodkowsi-impériumhoz tartozó hajdani nyugat-berlini cégnél dolgoztam. Állandó vízummal munkámból adódóan rendszeresen jártam Kelet-Berlinbe, ahol feltételezhetőleg már előfordulási gyakoriságom miatt is automatikusan figyeltek. Később a Szovjetunióval folytatott kereskedelmi tevékenységem során hirtelen egy időben megkerestek úgy az orosz mint az amerikai hírszerző szolgálatok emberei, de ez egy más történet.

Már szinte megfeledkeztem kérvényemről, mikor decemberben kaptam egy kedves és vaskos levelet a Birthler-Intézettől, hogy találtak rólam – most kapaszkodj! – 152 oldalnyi anyagot. Időpont egyeztetés után befáradhatok megtekinteni – iktatószám, ügyintéző, félfogadási idő, telefonszám, emailcím, valamint mellékletként térkép, közlekedési és parkolási lehetőségek, épület-tervrajz, továbbá általános tájékoztató a betekintés mikéntjéről, stb.

Mit mondjak: férjem 13 oldala után ez a terjedelem mellbevágott. Egyrészt büszkévé tett a tudat, hogy ha ekkora felhajtást okoztam, akkor nyilván fontos ember vagyok – illetve voltam. Bár némiképp számoltam is ezzel, hisz permanensen renitens, a rendszer utálatát véka alá sose rejtő magatartásom mellett ..., korábbi belnémet és orosz kereskedelmi tevékenységem alapján eleve ..., továbbá más hírszerző szervek is ... (lásd föntebb), – vagyis mégsem meglepő. De azért 152 oldal igencsak vaskos, szinte regénynyi. Jesszusom! Mennyi idő kell ennek tüzetes elolvasásához?! Nem, most nem. Először jön a Karácsony, meg évvége, majd az újévben.

Ahogy teltek a hetek, egyre többet morfondíroztam azon, hogy mi tehet ki 152 oldalt. Vajon ki súghatott be, milyen alapon és miért? Eszembe jutott, pl. a jelenet, amikor férjem általam utált, de lekoptathatatlannak minősült, gyerekkori keleti barátjával szokott módon randevúztunk a schönefeldi reptér parkolójában. Az NDK időkben szinte ez volt az egyetlen lyuk a rendszerben. Ha repült az ember, akkor nem vetették alá a szokásos, mindenre kiterjedő, ezért kiszámíthatatlan ideig tartó ellenőrzésnek. (Ellenkező esetben egy nyugati sem használta volna a repteret.) Így macera nélkül bevihettünk különben tiltott napi- és hetilapokat, képes magazinokat, amely lehetőséggel szubverzív módon rendszeresen éltünk is. Férjem előzőleg telefonon odarendelte a barátot és a parkolóban a csomagtartónkból kiemelt kofferek egyike átvándorolt Klaus kocsijába, a többivel elrepültünk. Egyik alkalommal feltűnt, hogy a parkolóban négy Lada áll a közelünkben két-két emberrel, akik – csak úgy vannak. Nem szálltak ki, nem provokáltak, nem akadályoztak meg semmit, mindössze kilátásba helyezték magukat, vagyis figyeltek. Helyesebben megfigyeltek. Klaus a későbbiek során tagadta, hogy látott volna valamit és állította, hogy később sem keresték volna meg a „cég” emberei. Eberhard erre hirtelen megszakította vele a kapcsolatot, mert nem hitte, hogy ami nyugatiként neki feltűnt, azt az ilyesmire sokkal jobban kihegyezett NDK-s barátja ne vette volna észre. (Más szóval, amit én többéves aknamunkával nem tudtam elérni, azt nekem másodpercek alatt elintézte a Stasi: leépítette az általam nagyon nem kedvelt barátot.) Esetleg Klaus? A maszek vállalkozó, tehát politikailag átlag fölött kiszolgáltatott, ergo megfélemlíthető, nagyhangú, de gyáva, legkevésbé sem grál lovag ex-barát jellemébe ez beleillett volna.

Jut eszembe: Hová tűnt H , az NDK TV hangtechnikus mérnöke, aki a 80-as években véletlenül mellettem ült a Moszkva-Berlini járaton? Az elmélyült beszélgetés során sok lelki és intellektuális hasonlóságot fedeztünk föl egymásban. Néhány nap múlva felhívott telefonon. (Ez meglepett, hisz K-Berlinből ez akkor külföldi hívásnak számított, továbbá a rendszeres lehallgatások miatt a tény maga exponált állású emberek számára kockázatteljes volt. A kiemeltség politikai szempontból már a tűzoltóparancsnoknál és a művezetőnél kezdődött.) Annyi mondanivalója és kérdése lenne még, kérte, hogy találkozzunk, ha Kelet-Berlinben járok. Később meghívott családostul magukhoz. Emlékszem, nagyon kellemes estét töltöttünk feleségével és tinédzser ikerlányaival Prenzlauer Berg szívében egy végtelenül lepusztult ház szeretettel berendezett lakásában, amely meghitt értelmiségi szigetnek tűnt. Később beajánlottam a házaspárt Budapesten szüleimhez, akiknél magyarországi útjuk során eltöltöttek két éjszakát. A dolog aztán a többi NDK-s barátságunkhoz hasonlóan egyoldalúnak minősült, hisz H-ék sose jöhettek hozzánk. Majd a fal leomlása után végre mi is meghívhattuk őket és szemmel láthatóan jól érezték magukat nálunk. Aztán valahogy észrevétlenül abbamaradt a kapcsolat. (Nem ez volt az egyetlen barátságunk, amely elhalt a rendszerváltás után. Ennek lehetséges okaira most itt nem kívánok kitérni.) Eberhardnak hogy kezdeti nagy ragaszkodása minden esetre gyanús volt. Szerinte „rámállították”, sőt, szerinte már a repülőn sem véletlenül került mellém. „De hisz sose akart tőlem, tőlünk semmit!” – védekeztem a súlyos vád ellen. (A kapcsolat elhalása Eberhardot megerősítette gyanújában.) Én ezt azóta sem hiszem, ámbár, ki tudja, minden lehetséges. Esetleg mégis csak H?

Vagy netán ... hogy is hívták? Kolléganőm volt a 80-as években a WAN-nél, az ominózus, NDK kegyeiből működő kereskedelmi cégnél. A hölgy nem szívelt és ott tett nekem keresztbe, ahol csak tudott. Permanensen bemószerolt az igazgatónál, szaglászott utánam, oldalakat lopott ki a hivatalos aktákból alkalmatlanságomat bizonyítandó és nyugati létére nem tűrt semmilyen NDK-ra vonatkozó kritikai megjegyzést, még tanuk nélkül kettesben sem. Noha hozzám hasonlóan munkájából kifolyólag hetente többször kellett átjárnia, egyszer megrökönyödésemre mindenféle apropó vagy kényszerítő esemény nélkül, önszántából saját költségén férjestül hosszabb hétvégét töltött a Grandhotelban. Csak úgy, múlatni az időt! (Ha nem lett volna ott dolgom, ha nem lettek volna rokonok, barátok, akiket látogattunk, az életben nem jutott volna eszembe kvázi „nyaralni” menni egy kelet-berlini szállodába!) Tehát esetleg I.L.? Vagy más... talán még más is...?

Mindez olyan rég volt! Atyavilág! Már 19 éve annak, hogy leomlott a fal. Ki emlékszik arra, hogy mi volt, hogy volt 20-25-30 évvel ezelőtt, ki mindenkivel álltam kapcsolatban a néhai NDK-ban?!


(folyt. köv.)

http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=34696


 
 Fredi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-08-24 17:05   
Kiszolgáltatottság

Azok, akik a népi demokráciákban nőttek fel, tudják mit jelent kiszolgáltottnak lenni. Nos ma azt is tudom mit jelent a polgári demokráciában kiszolgáltottnak lenni.
Na nem, nem az alacsony nyugdíjamra, a magas házbéremre, a politikusok léhaságéra gondolok, legalábbis nem elsősorban, hanem a fogászati rendelőre.
Történt vala, hogy 14 év után a protézisemet tartó egyik rögzitőszeg felmondta a szolgálatot. Valamit tenni kellett. Felhívtam a fogorvosomat, elmondtam röviden miről van szó és kértem egy terminust. Mikor találkoztunk széles vigyorral üdvözölt. Normálisan lassan kapcsolok, de most valahogy rögtön megértettem: - most aztán a kezeim közt vagy nyomorult!
Hellyel kínált – kínált? – kényszerített! Még le sem ültem és máris a rendelő kinzókamrává változott. Csak egy gombnyomás és székem szédületes tempóban dőlt hátrafele. A lábam szinte az égnek, a fejem csak úgy lóg hátrafele, gondolom a gilotinon sem volt rosszabb a kényelem.
Kommunikációra esélyem sincs, mindkét oldalról asszisztensnők vesznek kezelésbe. Eltávolítják protézisemet, vattát gyömöszölnek ajkam és fogínyem közé és beindul a turbina. Zümmög, spriccel, miközben egy szerkentyűvel szívják le a nyálamat, persze nem ott ahol kellene és úgy, hogy közben kegyetlenül nyomják fogínyemet. Mindenféle tűkkel, spatulákkal piszkálnak, fúrnak, faragnak és én már csak egyre nyelek és lélegzeni is alig tudok.
Az orvos megkérdezi, hogy fáj-e? Most biztos jól szórakozik. Hogy a fenébe válaszoljak, amikor a számat öt felé feszítik és három kiló mindenféle szerkentyű van benne. Ha szóhoz jutnék, megmondanám, hogy: - a kurva mindenit hát, hogy a fészkes fekete fenébe ne fájjon, amikor a fogínyemet széttrancsíroztátok és a fejem is, úgy lóg lefele, hogy az agyvérzés csak percek kérdése. Még csak a kezemmel sem tudok inteni, hiszen mindenféle kábel, vízcső, tálca állja útját. Annyira telik csak szellemi erőmből, hogy spontánul az inkvizícióra gondolok. Persze ezzel a gondolattal kapcsolatban igen zavaró, hogy a baloldali inkvizítornő egy miniszoknyás szőke jezsuita, aki kemény jobb combját erősen bal vállamnak nyomja – szegény biztos nem gondolja, hogy ettől, kínjaim nem fognak enyhülni. Jobb oldalamon egy barna szépség néz rám sokatmondó tekintettel: - tata, nem adok öt percet és a félelemtől be fogsz hugyozni!
Na egyszer aztán megunják – minden szórakozás unalmassá válik egy idő után – és felemelik a széket. A vér lassan nyomásmentesíti agyamat, vagy azt, ami belőle még épen maradt. Azt is örömmel konstatálom, hogy fulladásveszély nélkül tudok újból lélegezni. Angolosan távoznék, de visszatartanak. Közlik a további vallatási terminusokat, mind az ötöt.
Nem tudom túlélem-e. Ha mind megúsznám is, nem valószínű, hogy majd a számla olvasását élve kibírom. Búcsúzom Tőletek, emlékezzetek rám!

© Schneider Alfréd

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-19 23:18   
Karácsonyvárás 2006-ban


A messzemenően langyos, későőszi időjárás szinte máig tart, többek között ezért sem akaródzik a belülről jövő karácsonyi hangulatnak beállnia. Noha a külső, elsősorban kereskedelmi forgalom-orientált környezet mindent megtesz a karácsony érdekében, és ez a minden bővelkedik groteszk mozzanatokban. Pl. a rádióban kellemesen búgó, szeretetteljes, családiasan ünnepélyes férfihang kívánja, hogy szakítsunk időt a békés várakozásra, a meghitt pillanatokra, a boldogságra, – és most jön a lényeg – a boldog bevásárlásra az XY bevásárlóközpontban.

Szintén boldogan, mint vívmányt naponta közli velem a média, hogy szombatonként 22.00-ig, valamint immár vasárnap is nyitva vannak a boltok. Mindez az évtizedekig körömszakadtig védett és törvénybe iktatottan korlátozott üzleti nyitva tartás hazájában. A kötelező, meghitt, „gemütlich” ádventi kávé helyett tolongani a H&M mozgólépcsőjén – ez a gondolat nekem idegen. Másoknak nyilván nem, hisz szemtanuk jelentése és a hírek szerint 3. Ádvent vasárnapján bevételi rekordot döntöttek a boltok, a szent ádventi kávé idején pedig az összes korosztály a nyugdíjastól a gyerekkocsit tolóig emelt létszámban tülekedett a spandaui „ARKADEN” forgatagában. „Shoppoltak” – ahogy újnémetül mondják.

A shopping szótól, ill. ennek németesített és igésített változatától, t.i. „shoppen”, eleve kiráz a hideg. Az amerikanizálódó világban pusztába kiáltott szó, hogy a venni, bevásárolni németül „kaufen”, ill. „einkaufen”, vagyis létezik e cselekvésnek pontos német megfelelője. A jövevényszó „shoppen” az én olvasatomban ennél több: az áruházi vagy kereskedelmi központszerű szentélyekben hobby jelleggel űzött, boldognak szuggerált időtöltést jelenti kiegészítve lehetőleg kedvezményes áron kapható cikkekre (ú.n. „Schnäppchen”) való vadászattal.

A konzum-fétis kötelező imádatát alattomosan és tudatosan adagolják már a legkisebbeknek is. Szombaton a „Deutschlandradio” gyerekműsorának (Kakadu) több pontján is kiakadtam. Persze, hogy várják a gyerekek az ajándékot karácsonykor, de muszáj azt rögtön felszólító módban követelni? Döbbenten hallgattam a legújabb karácsonyi gyerekdalt, amely kommersz pop zenei aláfestéssel és a reklámszövegek agresszivitásával a korszellemnek megfelelően támadja a Télapót: „Hé, Télapó, gyere hozzám, de ne felejtsd az ajándékokat, különben kidoblak!” – a hevenyészett fordítás nem adja vissza a gyerek-szleng pattogó erejét. A dal ebből az egyetlen strófájából áll, amelyet a hajdani pancsoló kislány mai utóda korántsem kedvesen, inkább hetykén, fenyegetve, refrénszerűen ismétel. Üzenete: nekem az ajándék alanyi jogon jár. Ha nem kapom meg, ütök. Hová lett a Rüttli-iskola mindennapi erőszaka által kiváltott társadalmi megbotránykozás? Nem lát itt senki összefüggést?

A továbbiakban a műsorvezető versenyre invitálta a hallgatókat: Külön ajándékot kap az a betelefonáló, aki 30 másodpercen belül tíz karácsonyi kívánságot tud felsorolni. Az első, hétéves kislány rögtönzött, így fél perc alatt csak a hatodikig jutott és kiesett. A második ügyesebb volt. Füllel hallhatólag felkészülten, papírról olvasta fel a személyes boldogságához szükséges tíz áhított dolgot, és ehhez mindössze 8 másodpercre volt szüksége. Ezek kizárólag megvásárolható, materiális javak voltak, még véletlenül sem szerepelt a vágyak között, pl. a világbéke, az együttlét öröme, a jóllakottság, az egészség, a kiegyensúlyozottság, a család összetartása, a szeretet,... és még sorolhatnám tovább. A műsorvezető paff volt. Nagyon olcsónak érezhette a győzelmet, mert feltett még néhány tartalmat is érintő kérdést. Pl. hogy kinek a – figyelem: nem születését, hanem – születésnapját ünneplik december 24-ikén. Utóbbi, ugye egyértelműen partit és ajándékot jelent.

De mi van, ha nincs tíz-tíz ajándék személyenként a fa alatt? Akkor a gyerekdal szellemében ütünk?


Berlin, 2006. dec. 20.

 
 poe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-23 18:24   

Fél évszázad karácsonyfái

Ilyenkor év vége felé gyakran csinál az ember számvetést. Honnan indult, hová jutott, merre tovább? A korai alkony, a gyertyák táncoló fénye, a meleg szoba puha fészket készít a nosztalgikus gondolatoknak, a múltba révedésnek, az álmodozásnak. Illatos-fűszeres forralt bort kortyolok, és lapozgatom a fényképalbumokat. A karácsonyi képeknél meg-megállok, behunyom a szemem és emlékezem.

Mindig szerettem a karácsonyt. Már advent idején megváltozott körülöttem a világ. Családtagokból, barátokból, szomszédokból egyszeriben titkos összeesküvők lettek. Suttogások töltötték be a szobákat, titokzatos csomagok kerültek a házba, majd tűntek el valamerre. Vanília, reszelt citromhéj, rum illata lengte be a konyhákat, de kilopózott az utcákra is. A garázs vagy a pince zugában ott bujkált a fenyőfa. Az asszonyok haditanácsot tartottak az ünnepi menüről, receptek keltek vándorútra. Ahogy peregtek a naptár lapjai, úgy nőtt a várakozás.

A szocialista Magyarországon nem kellett titokban ünnepelni, a karácsony mindig is kétnapos állami ünnep volt. A szereteté, a családé. December 24.-én korán végeztek a munkahelyeken, korán zártak a boltok, leállt a közlekedés, csak néhány magányos taxis tekergett az utcákon, csend és hó szitált. A két ablak között ott guggoltak a piros csokimikulások. A kisgyerekeket átküldték a szomszédba, míg feldíszítették a fát, és kirakták az ajándékokat. Hat óra tájban szólaltak meg a kis harangok, csengettyűk, meggyújtottuk a gyertyákat, csillagszórókat. A közös ének sem maradt el soha, és a meghatottság gombócai csak az
ünnepi vacsoránál tűntek el a torkokból. Legjobban az illatokra emlékszem. A nagytakarítás tisztítószereinek szaga volt az alap. Az olajkályha tetején pár fenyőtüske, darabka narancshéj pirult, alma sült.
Az asztalon illatozott a mákos és diós bejgli, citromot, mazsolát párázva. A szaloncukroknak, habkarikáknak is volt illata, kávés, csokis, eperhabos. A fenyő igazi volt, erdőillatot lehelt, a nyíló ajtón télszag tódult be némi fafüsttel. A konyha felől rántott hal és krumplisaláta hívogatott. A gyümölcsöstálon piros almák mosolyogtak versenyt a csak ilyenkor kapható mandarinnal, naranccsal, banánnal. Szenteste mindig bőség volt, meleg volt, fény volt, és békesség volt. Néha elmentünk az éjféli misére, az is kalandnak tűnt, az utcán járni alvásidőben.
Nem kaptunk drága, különleges ajándékokat, és sokat sem. Talán ezért tudtunk neki örülni. Egy új pulóver, bundás kesztyű, doboz társasjáték volt a fa alatt, és persze az elmaradhatatlan, a várva várt könyv. Mi gyerekek is készültünk, hiszen már az óvodában megtanultuk, hogy adni öröm. Eleinte magunk fabrikálta ajándékkal, később az összekuporgatott fillérekből már vásároltunk. Valahogy mindig jól sikerült a meglepetés.

Aztán férjhez mentem. Az ezerféle újdonság között talán a legfájóbb változással a karácsonyi időszak szolgált. Buta fruska voltam, eszembe sem jutott, hogy ne legyen karácsonyom. De hát bele kellett törődni, hogy bizony az Jugoszláviában nem állami ünnep. Sőt, a többség ünnepe két héttel később van. Tehát dolgozni kellett mindenkinek, jobban mint máskor, hiszen az év vége a legtöbb munkahelyen nagy hajtást hozott. A képeslapokat is sokáig kerestem, hogy még időben elküldhessem, a nagy készülődésből alig látszott valami. - Nincs szaloncukor se! - jajdult belém a veszteség, és hiába volt ananász, amit még sose láttam, libamáj, sokféle földi jó, és hiába a színes tévé, a hóesés, a bennem sírdogáló gyereket semmi nem tudta megvígasztalni. A családban is más szokások fogadtak, bár volt kis fenyőnk a hideg előszobában, pár dísz is rajta, de nem volt csengőszó, se gyertyagyújtás, se ének. Persze halvacsora se. Aztán felszáradtak a könnyek és én felnőttem végre. Rájöttem, a magam ura vagyok, tehát magad uram! Második évben már készültem, terveztem, szerveztem, és teremtettem, ha valami nem volt. Lassacskán kialakultak a közös új szokásaink. A csernyei karácsonyok titkosabbak voltak, mint az elveszett régiek, hiszen csak kettőnkből állt a világ. Volt már újra gyertyafény, szaloncukor, és lemezről szólt a Csendes éj. És legalább odahallatszott a templomból a harangszó. Ha hó is esett, puhán szárnyaltak a hangok, és a fénykörön kívül maradt a világ.

Aztán világgá mentünk, és itt megint másféle karácsonyok vannak. Sokmillió apró égő teremt nappali világosságot az utcákon. Az ünnep már október végén támad, kommerciálisan, erőszakosan, harsányan.
Először a tavalyról maradt bóvlit próbálják meg jutányos áron elsütni, aztán kerülnek piacra az újdonságok. Az életnagyságú éneklő rénszarvas, a falramászó télapó, a háromdimenziós és zenélő képeslapok, a ruhaipar és a technika legújabb csodái, amiket majd januárban 30 százalékkal olcsóbban megkaphatnánk, de hiába, ha most van karácsony. Hol vannak már a szedett-vedett díszek, melyeknek nagy része anyáról leányra hagyományozódott? Hol vannak a receptek, a titkok, az összeesküvések? Az ajtókon kiillanó illatok? A karácsonyi menüt újabban házhozszállítják, de sokan mennek étterembe is szentestén. Van itt minden, csak a meghittséget nem találom. Meg a szaloncukrot, mert azt nyugaton nem ismerik.

Műfenyők állnak a szobákban, rajtuk gyertya formájú elektromos égők. Műhavat fújnak rájuk. Minden évben más divat jön a díszekben, egyszer szalmából fonják, máskor ezüstpapírból hajtogatják, majd az átlátszó plasztikgömbök következnek, bennük figurákkal. Agyagból, porcelánból, bőrből, tollból, minden sorra kerül. Azt hisszük, na vége, nem lehet már újat kitalálni. Aztán dehogynem. Itt sorakoznak már a zenélő díszek, a műanyag jégcsapok, a vörös masnik. Mindig újabb, másabb, mert vásárolni kell. A rikító színű gyertyák egzotikus illatokat árasztanak, a csillagszóró egy méteres, és nem járnak már kóringyálni, hiszen mindenkinek van saját betleheme. De ki tudja még, mi az a jászol?

Az éjféli mise szerencsére megvan, és hogy sokan hiányolják az ünnep lelkét, bizonyítja, hogy tele vannak a templomok. A gyerekkórus őszinte átéléssel énekel, tiszta hangjaik könnyet csalnak a szemekbe. Az emberek ilyenkor többet vannak együtt, figyelmesebbek, segítőkészebbek, adakozóbbak. A tévében kevesebb a lövöldözés és több a mosoly.
Nálunk itthon megmaradtak a régi tradíciók, bár a fenyőfára már mi sem teszünk gyertyát. Bejglit sütök, meg apró, cukormázas karácsonyi csillagokat. Ajándék is van mindig a fa alatt. Cicáink várják a csak karácsonykor vásárolt ünnepi Sheba menüt. Karácsonyi vacsoránkra évekig hívtunk egy-egy magányosan ünneplő ismerőst, pár éve pedig egy holland házaspárral osztjuk meg a szeretet ünnepét. Tizennégy éves barátság fűz hozzájuk.

Fél évszázad alatt megtanultam már, hogy a karácsony bennünk van. Olyan lesz, amilyenné mi tesszük magunknak és egymásnak.



_________________
poe

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-13 10:25   
(Lég)áramlatok 2.

A minap jöttem vissza Portugáliából és volt alkalmam valamint szerencsém (a szó minden értelmében, tehát a ritka lehetőség, ugyanakkor a kimondottan veszélyes időjárási helyzet miatt szerencsés kimenetellel) Portóban járni. Már régen kíváncsi voltam rá, hisz az UNESCO csak 40 városnak adott világörökség címet s köztük van Portó.

Megdöbbenve tapasztaltam ugyanakkor, hogy ez a ?kiváltságos? szituáció sem lendít akkorát a helyzeten, ami portugál ismerőseimmel beszélgetve, nagyon szomorú. Igaz, van ultramodern metro, ami a gyakran műkincsnek felérő, mégis a szinte romokban heverő vagy rothadó óvárosi házak mellett húz el ... mint egy mézes madzag. Persze a házak nem szólnak vissza neki, hogy elvitte a pénzt. Csak rogyadoznak csendben évszázados terheik alatt.

Bementem egy belvárosi kávéházba. Mind a dekoráció, mind a kiszolgálás a 70-es évekbeli Magyarország ?cukrászdájához? hasonlított, azzal a különbséggel, hogy mindenféle ?globalizált? üdítőt, csipszet, fagylaltot is rendelhettél a történelem mellé.

A szegedi, békebeli Marx téri piac pedig, minden kofás standjával és csarnokával együtt is felemeltebb képet festett volt szocialista piacfelállásával és színes cserekereskedelmével, mint a 2007-es szürke, sötét, kimondottan rémísztő ?kapitalista szocreál? kőtömbök között kialakított portói piac.

Tudom, hogy a hagyománynak íze van. De én valami latin pikánságot vártam, vagy édes színt, vöröst, amit csak a híres portói borban leltem meg. Lám. Tényleg a borban van az igazság.


 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-12 12:09   
(Lég)áramlatok

Felkapta a szél Pamukot és Stockholmba repítette. Közben odahaza fizetésképtelenné vált a Magyar Írószövetség. Hm. Különben is félhold van. És volt/van/lesz magyar-török kapcsolat.
Hunyadi pedig ?forog?, mert nem tudja mit tegyen. Eltéríthetne pl. egy Pamukot szállító gépet Istambul és Stockholm között Ferihegyre s onnan vágtathatna szirénázó ?lóerőkkel? egyenesen Buda várába vagy Erdélybe a magyar, de nem terrorista! furfanggal megszerzett légi csekkel. Nem is tudom. Ez nem az ő műfaja.
Viszont, ej, de jól jönne! Nem a műfaj, hanem Hunyadi, de a csekk különösen. Nem törököt verni. Csak úgy. Ma, amikor a pénz szerves részévé vált a magyar ?íróipar? (is), vállalva ezzel azt a kapitalista nyűgöt, amit a piac, a tőke, a profit, az érdek ... tánca diktál a kultúra világában (is) ... és sajnos gyakran annak rovására.



 
 poe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-11-28 11:45   
Kattintott onlájn-kor

Biztosan mindenki emlékszik még a legelső történelemórára, amikor az ősemberről, az ősközösségről, a pattintott kőkorszakról tanultunk. Azzal az egyetlen művelettel ükapánk mindent el tudott intézni. Tüzet csiholt, nyársat faragott, húst szerzett, magvakat őrölt, bogyókat préselt, edényt formált, diót tört, rajzolt a barlang falára, sőt talán haját, szakállát is ilyen kővel fazonírozta.

Ma rengeteg gépezet, eszköz vesz bennünket körül, de azért nekünk is van hasonló univerzális szerszámunk. Vagy tíz éve még hevesen tiltakoztam a számítógép és az internet ellen, nem hittem, hogy jöhet majd olyan kor, amikor mozdulni sem lehet nélküle. Aztán szép lassan mindennapi életünk részévé vált. Onlájn vásárolunk, pénzt utalunk át, levelezünk, telefonálunk, pletykálunk, köszöntünk és részvétet nyilvánítunk, jelentjük a mérőórák állását, kérünk információt, reklamálunk, orvosságot íratunk, ismerkedünk vagy akár kukkolunk, hogy csak a legalapvetőbb funkciókat soroljam fel hirtelen. Sms-ben játszhatunk, szavazhatunk, adakozhatunk, kaphatunk információt az aktuális időjárási, közlekedési helyzetről, a sportmérkőzés állásáról, politikai pártok programjáról is.

De számtalan lehetőség van még a mobil telefonokban és az internetben. Csokorba szedtem az elmúlt hetek néha szinte bizarrnak tűnő ötleteit.

Nem kell már személyesen szakítani a megunt kedvessel. 15-35 euróért választhatunk a magyarul tán kapcsolatleépítési ügyintézőnek nevezhető német úr szolgáltatási egységcsomagjaiból. A honlap Sigmund Freud figyelő szeme előtt működik, és rengeteg érdekes információval szolgál. Van képeslapküldője, fóruma, terapeutája. Létezik havi előfizetés is, ezért 3 hónap alatt 10 szakítást lehet kapni, bár sehol nem írja, hogy ez tíz különböző személyt jelent-e? A szakítás napja, órája is megrendelhető, sőt, a szakítócsekk mint ajándékutalvány is felhasználható. Milyen szépen mutatna egy ilyen a karácsonyfa alatt.
Az ajánlat nem érvényes házasságra, jegyességre és 5 évnél hosszabb kapcsolatra. Három kategória marad csak: barátság, szerelem és szexuális viszony. Szakíts ha bírsz!

Ha egy kapcsolatnak vége szakad, kezdődhet egy új szerelem. Ám a szerelmi vallomás nem könnyű. Semmi gond, imhol a segítség, az 50 legsikerültebb szerelmes sms. Tessék eltárolni a telefon memóriájában, hogy mindig kéznél legyen. Nekem legjobban a tízes számú tetszik, hadd idézzem : Te vagy szívem kuglófjának egyetlen szem mazsolája. Persze ez csak a magyar szívek kulcsa, de mi van akkor, ha választottunk más ország szülötte? Semmi vész, itt az SMS szótár. Öt európai nyelvre fordít 400 forint +áfáért, egy feltöltőkártyával ugyanott SMS nyelvtanfolyam is rendelhető. Fantasztikus, nem?

Aztán ha a szerelmesek a tettek mezejére lépnek, szóba kerülhet hamar a fogamzásgátlás is. A technika már erre is kínál lehetőséget egy SMS-ben, igaz, egyelőre még csak Lengyelországban.

Izgalmas dolognak tűnik az SMS reklám is. Eddig csak a postaládánk volt tele a hirdetésekkel, meg az elektronikus leveleink közé szemeteltek, a tévében két reklám között már alig van egy falat film, az újságok fele reklám. Az épületeket, domboldalakat, kerítéseket, járműveket, ellepi a hirdetés, mint a guano, vastagon. Reklámot cibál maga után a repülőgép, reklám van a sportolók öltözékén és egyáltalán minden szabad felületen. Ez mind kevés. Végre valakinek kipattant a fejéből a korszakalkotó ötlet: SMS-ben kell reklámokat küldeni. Szóval most már a maroktelefon is el fog tűnni a kommerciális szeméthegyben.

Akad azért vidámabb dolog is, például a robottanár program. Dolgozatot írni elég izgalmas, különösen, ha a felkészülés hagy némi kívánnivalót maga után, de dolgozatot javítani halál unalmas. Ezen segít az említett program. Szegény tanároknak nem kell majd harmincszor elolvasni ugyanannak a versnek az elemzését, sem Shakespeare életútját. Nem áll majd görcs a kezükbe a piros toll szorongatásától. Mindössze egy kattintás, és készen van a javítás.
Még mindig az iskolánál maradva, csak a minap akadtam rá erre a cikkre a varázstábláról. Mint volt pedagógus, élvezettel olvastam minden sorát, szinte viszketett a tenyerem, hogy kipróbálhassam. Hol van már a kréta undok csikorgása, a nyálkás-szutykos szivacs, a kék köpenyt behamuzó krétapor? Ritkán kívánkozom vissza az iskolapadba, de egy ilyen tábla előtt most szívesen lennék újra diák. Ma már nem kell a különleges tudakozót hívni egy házi feladathoz, a gyerekszobák legfontosabb tartozéka a számítógép, az interneten pedig szinte minden megtalálható. Bár lehet, hogy mint egy rendes mai gyerek, én is átjátszanám a napot és a fél éjszakát.

Az oktatástól csak egy ugrás a hit világa. Manapság reneszánszát éli a zarándoklás. Megnyíltak a határok, az autópályákkal, gyors kocsikkal, fapados repülőjáratokkal lerövidültek a távolságok. Aki teheti, elzarándokol hát valamelyik kegyhelyre, a pápához, gyógyító forráshoz vagy éppen Szűz Máriához Fatimába. Lehet, hogy nem használ, de ártani biztosan nem árt, és kirándulásnak sem utolsó. Kinek nincs levezekelni való bűne? Tegye fel a kezét! Na ugye. De mi van, ha valami miatt nem tudok elmenni, pedig fontosnak érzem a megtisztulást? Hát erre találták fel a bérzarándokot. Hm. Félmillió forint egy veszendő lélekért nem is sok.
Bár azt hiszem, Isten szeme mindent lát. Ismét a történelemkönyv lapjairól jut eszembe egy kép: a gazdagok bűnbocsátó cédulákat vásárolnak.

Még mindig a hitnél maradva, a kicsit távolabbi Szaúd-Arábiában SMS-ben reklámozzák az iszlámot. A szolgáltatásnak nagy sikere van.

Már nem berzenkedem. Nyomkodom az egyre pirinyóbb telefon gombjait, szorgalmasan ülök a képernyő előtt és tanulok. Minden nap valami újat, hiszen ennek az onlájn kornak legfőbb jellegzetessége, hogy az ember sosem tud vele lépést tartani. Mire megbarátkozik egy készülékkel, programmal, funkcióval, addigra a technika már elrohant mellette, és lehet futni utána. Ma azt mondta egy ismerősöm, dobjuk ki a faxot, már nem divat. De attól félek, egyre gyorsabban tűnnek majd el mellőlem a megszokott tárgyak, és egy napon teljesen idegen lakásban ébredek.


_________________
poe

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-07-04 11:43   
Még a himnuszt is



Megvallom, alapvetően futballellenes vagyok, mi több, a politikailag és üzletileg messzemenően kiaknázott élsport bármely fajtáját megvetem. Nem tartok semmit az olimpiáról, hisz az rég nem az egészséges, sportszellemű vetélkedésről, hanem üzletről és hatalomról szól. Akárcsak a futball VB.

Kezdetben viszolyogtam a nagydobra vert felkészüléstől, a FIFA előzetes reklámbotrányától, sajnáltam, ahogy a sportosnak nem mondható kancellárnő is belekényszerült a nem neki való PR-szerepbe, utáltam, ahogyan a cirkuszos „Fanmeile”* giccsesen, de annál hangosabban rondít bele a berlini kormányzati negyed látványába, és még sorolhatnám az olcsó hatású, népbutító, ízléstelen, egyben proccos jelenségeket.

Aztán elkezdődött az év eseménye és lassan megváltozott a véleményem. No, nem a túlfizetett sztárokkal operáló élsportról, hanem a körülményekről. Mert végül minden másképp van, a dolog jópofa, sorra megdőlnek a bebetonozott klisék. Kiderült, hogy a németek humorosak, patrióták, szívélyesek, szeretetre méltóak, nyitottak. A rettegett botrányok eddig nem következtek be. Helyette mediterrán hangulat uralja az országot Lübecktől Stuttgartig.

A VB ugyanis eddig egy nagy-nagy népi, egyben nemzetközi banzáj. Nem hittem volna, hogy mi mindent lehet nemzeti színekbe öltöztetni: a hawaii művirág-girlandtól a női szoknyán, aol.de nyitólapján át a motoros jacht utánhúzós felfújható gumicsónakjáig. Még hogy hiánycikk! A korábbi kommunista polit-kelléküzlet felvonulási „integető eleme” – tényleg így hívták, „Winkelement” – az utcaszéli bódék keresett hiánycikkévé vált. Persze csak néhány órára, amíg megérkezett a kínai utánpótlás.

A házfalak tarka lobogódíszben parádéznak – helyenként a sorminta ilyen: német-német-török-német-ukrán-német-argentín-német-olasz-német-német-... A felhozatal autózászlókban a legnagyobb. Egyes kocsikon akár négy is. Tegnap egy biciklista jött szembe elől-hátul lobogóban. Vagyis hirtelen előkerült a 60 éve eltűnt nemzeti érzés, de ez nem harcias, nem mások ellenében.

Inkább buli-hangulat van és szinte mindegy, hogy ki nyer aznap, lényeg, hogy azt közösen meg lehet ünnepelni. Sietnem kell ezekkel a gondolatokkal, mert a mai meccs kimenetele mindent megváltoztathat.

Vicces hallgatni a helybeli törököket, amint „nekünk” drukkolnak. A német pápa beiktatása óta átlényegült és rendszeresen idézett „Wir-sind-Deutschland”-szlogen most tényleg mindenkire vonatkozik. Az utcán sétáló, üldögélő, az életet teljes mértékben élvező tömeg a VB-vel csak távolról is összefüggésbe hozható bármire kapható. Ezt persze az egyháztól az irodalomig igyekszik minden és mindenki kihasználni. (Pl. a berlini St. Hedwig katedrális kupolája alatt hatalmas felirat: A VB idején minden nap idegennyelvű mise, az „Ungarischer Akzent” keretében rendezett német és magyar írók futballmérkőzéséről nem is beszélve.)

Ezek után semmi meglepő nincs abban, hogy a berlini akcióművész, Peter Kees** a nyolcad- és negyeddöntő közti focimentes két napot futball-kultur-performansz-ra használta „HALBZEIT” (Félidő) címmel. A „Sophiensäle” alternatív színház egyik termében félórás filmet vetített: „Theweleit*** megmagyarázza nekem a futballszabályokat” Az ismert szociológus és esztéta hülyéknek, nőknek és gyerekeknek is közérthetően, egyben szórakoztatóan elmondta, hogy a bőrlabda rugdosásakor hogyan és mire megy ki a dolog. Neki pedig ezt elhihetjük, hisz egyik kedvenc témája a sport, valamint a politika és az üzleti élet működésében mutatkozó párhuzamok.

A film után, egyben a párhuzamok gyakorlati demonstrálásaként következett az igazi performansz. A piripócsi – esetünkben a henningsdorfi – rezesbanda a nem zenész, mégis nagy átéléssel vezénylő Peter Kees irányításával eljátszotta a német himnuszt. Négyszer. Nem, ez így nem pontos: eljátszotta a „Deutschlandlied”**** első három szakaszát. A negyedik a megérdemelt ráadás volt. Azért hármat, mert az elsőt Hitler bukása óta nem éneklik. A másodikat sem. A hivatalos himnusz ma a 3. szakasz. Ez a „politikailag korrekt” (ma nagyon divatos fogalom, hosszabb fejtegetést is megérne – lásd a mellékelt linket) megoldás azt vonja magával, hogy nem ismerek embert, aki hibátlanul tudná a szöveget. Hetekig cikkeztek az újságok, pl. Sarah Connor énekesnőről, aki egy sportesemény kapcsán a teljes stadion, valamint a TV-nyilvánosság előtt belesült. Szóval ezért háromszor, meg még egyszer.

A műsorszám élőzene jellegét fokozta, hogy a tuba nem talált el mindig minden hangot, a trombitának is akadtak nehézségei. Márpedig ősi zenészmottó szerint a helyes hang csak a helyes pillanatban helyes. A publikum hasát fogta nevettében. (El sem merem képzelni ezt a jelenetet magyar környezetben.)

A VB-buli eláraszt mindent, elér mindent – még a himnuszt is. És ez a könnyedség teszi szimpatikussá a dolgot. Nem veszik véresen komolyan.


* http://www.spiegel.de/panorama/0,1518,422558,00.html
** http://www.peterkees.de/aktuelles.htm
*** http://www.soziologie.uni-freiburg.de/Personen/theweleit/
**** http://www.deutschlandlied.de/

 
 amadeus  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-03-31 22:35   
Ferikének gyermekkorában sok furcsa szokása volt.

Például nem elégedett meg azzal, hogy látta mi történik elötte.
Ezért iskolába menet állandóan hátranézett, tudni akarta, hogyan változott meg a környezete amit éppen akkor hagyott maga mögött.
Módszeresen járt el, menet közben minden tizedik lépésnél röviden megfordult, miközben rákmódjára hátrafelé lépegetett tovább.
…hét, nyolc, kilenc és megfordul....hét, nyolc, kilenc és megfordul.
Kicsit furcsának találta ugyan, hogy ilyenkor tulajdonképpen az elötte van mögötte és fordítva, de ez akkor még nem zavarta különösebben.
Csak ment a járdán, számolta a lépéseket:
…hét, nyolc, kilenc és megfordul....hét, nyolc, kilenc...
és jött a villanyoszlop.

Egy héttel késöbb levették a fejéröl a kötést, de a többi furcsa szokását megtartotta.

 
 Fredi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-03-25 07:47   
Nyomorult


Volt egyszer, hol nem volt egy fiatalember. Jóképű, kékszemű, a haja pedig olyan dús és göndör, hogy sokan emiatt Jimi Hendrixnek nevezték. A továbbiakban én is így nevezem őt.
Rengeteg vitalitás lakózott benne. Szerette a zenét, a nőket, az italt, az életet. Számtalan barátja volt, hasonló művészlelkek mint ő, de művészanalfabéták is. Történt aztán, hogy őt sűrű egymásután több megrázkódtatás is érte. Az eddig pedáns ember teljesen közömbössé vált. Takarítatlan lakás, piszkos edények, a szoba közepén kupacban szennyes ruha, a papírkosárban kifizetetlen számlák, üres hűtőszekrény, stb. váltak jellemzőkké körülötte. A barátok, ismerősök elmaradtak és Jimi a 400000-es nagyvárosban magányos lett. Aztán egyre nyomasztóbbá váltak adósságai is. A hitelezők mind sűrűbben és egyre agresszívebben jelentkeztek. Jimi pedig – mit is tehetett volna mást – egyre többet ivott és cigarettázott, enni szinte teljesen elfelejtett.
Végül eszébe jutott egy mentő ötlet. Mi lenne, ha eladná a lakását?
Ettől az ötlettől jókedve támadt, meg is jutalmazta magát egy deci vodkával. Annyira belelovallta magát a dologba, hogy elkezdte olvasni a hirdetéseket. Aztán egy idő múlva talált is valakit, aki hajlandó volt úgy megvenni a lakását, hogy ő még egy évig benne lakhat.
Jimi megkapta a pénzt, kifizette minden adósságát és vett egy üveg italt. Nem volt jókedvű, sem szomorú, inkább ünnepélyes. Nagy kő esett le a szívéről, hiszen most már akár meg is halhat, nincs semmi adóssága.
Aztán teltek a napok, hónapok. Pénz már rég nem maradt és egyre közeledett a terminus, amikor el kell hagynia a lakást. A szerződés szerint ennek júliusban kellet volna bekövetkeznie.
Jimi egy nyomorult volt ugyan, de talpig becsületes. Májusban meghalt.


Schneider Alfréd

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-03-20 11:44   
Kié a jövő?



A legújabb párizsi diáktüntetések kapcsán mindenféle elemzések születnek, régi baloldaliak, volt ú.n. 68-asok jelentkeznek különböző összehasonlításokkal. Amíg Cohn-Bendit, híres francia-német mozgalmár és zöld EU-parlamenti képviselő a mai diákköveteléseket a korábbiakkal szemben reakciósnak tartja, addig német kortársa, Sibylle Tönnies szerint azok haladóbbak, mint a 68-asok voltak. „Kié a jövő” (Wem die Zukunft gehört) c. írásában T. azt állítja, hogy a 68-as nemzedéknek a mai egyetemistákkal szemben nincs mire felvágnia. Egyáltalán, nyugdíjba kellene végre vonulnia és átadni helyét a fiataloknak, akik épp ezen, távozásra képtelen generáció miatt nem jutnak ma álláshoz. A különben kultúrált és intelligens cikk eme következtetésétől és megoldási javaslatától leesett az állam. http://www.tagesspiegel.de/kultur/archiv/18.03.2006/2419197.asp

Azon lehet persze vitatkozni, hogy mi szolgálja jobban a fiatalon végzett munkakeresők érdekeit: a 26 év alatti alkalmazott két évig felmondhatatlan státusza vagy ezen előny megszüntetése. A vita kicsit a GYES-problémára emlékeztet. Elvileg, ugye, védi a nők érdekeit, ha a szülés után GYES-re mehetnek – akár 3 évre is –, amely letelte után a munkaadó köteles az anyát visszafogadni. Gyakorlatilag viszont a férjezett, szülőképes korú, de gyerektelen nő ilyen szociális törvények mellett nehezen talál állást. Vagyis mindkét esetben a tyúk és a tojás sorrendjének ősi kérdése vetődik fel.

Úgy vélem, hogy a tervezett törvénymódosítás egy jéghegy csúcsaként csak közvetlen kiváltó ok és a tüntetéssorozat felületkezelés. Maga a probléma ennél sokkal összetettebb, mélyebb, és az egész fejlett európai társadalmat érinti. Hirtelen felébredtek az elöregedő európaiak. Immáron az újonnan csatlakozott EU-tagoknál is állandó téma a csökkenő népszaporulat és a növekvő átlagéletkor. (A naponta közölt riasztó statisztikák legújabbja, hogy az európai átlagnál rosszabb helyzetben lévő N.o-on belül Berlin kullog a sor végén.) Sajnálatos módon ez a felfedezés – figyelem: nem maga a folyamat, amely Nyugat-Európában már 35-40 éves, hanem annak friss tudatosodása – egybeesik további két kedvezőtlen és egymással összefüggő jelenséggel: a globalizációval és a gazdasági recesszióval.

Mindhárom jelenség együttesen ahhoz vezet, hogy a mai munkakörülmények, a munkavállalók által vállalandó szociális kompromisszumok – ugyan modernebb technikai viszonyok között – lassan, de biztosan visszaesnek a 19. sz. végi állapotok szintjére. Az akkorival szemben ez most nem csak a proletariátust, hanem a középosztályt is érintik. Szakképzetlen munka nem lévén (azt már rég gépesítették és/vagy kitelepítették olcsóbb országokba), a közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkező és főleg fiataloktól várja el a munkáltató (többnyire nemzetközi konszern) a rugalmas készültséget. Beszéljen több nyelvet, legyen mozgékony és hajlandó a bármely földrajzi ponton történő bevetésre. Akarjon napi 10-12-14 órát dolgozni. Ezt a normálisnál fokozottabb tempóban. Változtassa meg életvitelét, kávézzon állva, egyen menet közben, használja a társasági együttlétet is a karrier építésére. Áldozza föl önként magánéletét. Végül fix állás helyett elégedjen meg rosszul vagy egyáltalán nem fizetett gyakornoki beosztással, és számoljon annak veszélyével, hogy ez az átmenetinek induló állapot több év után akár tartóssá is válhat. Ebből egyenesen következik a népszaporulati probléma, ... tyúk ./. tojás ...

Megjegyzem, az egész helyzet nem új. Ma az Eu-i piacra betörő olcsó kínai áru és a kitelepülő ipar „outsourcing” jelensége olyan leküzdhetetlen fenyegető erő, mint a gépesítés volt a 18. sz-ban. Ahogyan a géprombolóknak nem volt esélyük, úgy ma is kilátástalan a globalizáció elleni küzdelem. Nem hinném, hogy a szakszervezetek harca a heti munkaidő megemelése, ill. egyéb korábbi előnyök lefaragása ellen eredményes lehet. S. Tönnies-szel szemben abban sem hiszek, hogy a megoldást a 68-as nemzedék azonnali nyugdíjba menetele hozná. Itt, ahol utódok hiányában nincs kinek finanszíroznia az egyre továbbélők nyugdíját, miközben a még dolgozók munkaereje világviszonylatban versenyképtelenül drága, valami teljesen mást, stratégiailag újat kell kitalálni.

Természetesen nincs tippem, hogy mi lenne az az innováció, ami csak itt lehetséges és megmenti Európát. De ha záros határidőn belül nem születik meg a megváltó ötlet, akkor kénytelenek leszünk tudomásul venni, hogy képtelenek vagyunk megakadályozni a napnyugati keresztény civilizáció csillagának leáldozását. Németország helyzete ezen belül különösen rossz. Ezt abból gondolom, hogy a Berlinbe látogató franciák, angolok váltig csodálkoznak, milyen kellemesen ráérős ez a város, itt mindenkinek jut ideje egy traccsra, nincs az az embertelen lótás-futás, mint pl. Párizsban, Londonban. Vagyis a középosztály feljebb kifejtett áldozatvállalása kisebb, mint szomszédainknál. Rosszabbul is áll a német gazdaság. Azon persze lehet elmélkedni, mi jobb: ha van pénzünk, csak időhiány miatt nem tudjuk elkölteni, ill. munka + pénz hiányában rengeteg az időnk.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-03-16 22:46   
Sok hűhó semmiért



Múlt heti m.o-i utunk lényegét Shakespeare-rel tudom legtalálóbban összefoglalni.

Véget nem érő pereink legutóbbi fázisában az ellenfél váratlanul bíróság által jegyzőkönyvben rögzített egyezséget ajánlott: megvenné a vállalkozást. Bár bizalmatlanok voltunk, de a hatóság előtt tett nyilatkozat, be nem tartás esetén annak várható következményei, vagyis a logika szerint komolyan vettük a dolgot, és előre egyeztetett időpontban helyszínelésre, valamint a további lépések megtárgyalására odautaztunk. Ott derült ki, hogy a helyszínelést kért állítólagos befektető sehol, a jegyzőkönyvben holtbiztosra ígért összeg nincs. Mindössze arra nyílt módunk, hogy megmutassuk az objektumot – annak, aki azt nálunk régebben és jobban ismeri. És ezért kocsikáztunk 2.500 km-t.

Mégsem volt teljesen eredménytelen a dolog: megtudtuk, hogy a fenti, - eddigi költségeinket nem fedező - értékesítés halvaszületett ötlete az APEH jóvoltából tovább növelné veszteségeinket. Mert csakis a Ft-ban nyilvántartott befizetett tőkét, valamint a meglévő tagi hiteleket kaphatjuk vissza adómentesen. Az árfolyamveszteség (akkor 1 DM = 52,- Ft, ma 1 € = 250,- Ft) a mi pechünk, valamint az is, hogy egy nagyobb devizahitelt pár éve, a csődhelyzetet elkerülendő, elengedtem a cégnek. Más szóval, ha sikerülne megközelítőleg annyit kapni, amibe a dolog került, akkor ennek csak törtrészét vihetjük szabadon, a többit 25% forrásadó és idéntől + 3,8% egészségügyi járulék(?!) terheli. Itt fennakadt a szemem, majd nagyot nyeltem.

Nem igazán értem a M.o-on befektető multikat. Ők hogyan csinálják, amikor kiszállnak egy-egy üzletből? (Pl. azok, akik költségkímélő okokból továbbvándorolnak keletebbre.) Meglehet persze, hogy én hülye vagyok, de ha nem, akkor minimálisan fantáziaszegény. Helyesebben inkább nem elég előrelátó. Akkor ugyanis nem egy Bt-t, hanem befektető-társaságok hálózatát és holdingot alapítottam volna. Ill. nyilván nem, hisz ahhoz néhány tizedessel nagyobb összegre lett volna szükség. Különben az a legkedvezőbb, ha nem a saját, hanem idegen zsebekben kotorászik az ember. Késő bánat. Így most azzal vigasztalódom, hogy a probléma pillanatnyilag nem aktuális.

A napokban egyik ismerősöm azt mondta, hogy állandó optimizmus* árad írásaimból. Én nem így érzem. Különösen egy-egy m.o-i látogatás után nem. Ámbár lehet, hogy mégis igaza van, hisz annak, pl. határozottan örülök, hogy itt élek és nem M.o-on.

Ma más ügyben beszéltem berlini adótanácsadónkkal, aki rémképeket festett a falra arról, hogy milyen adószigorítások léptek életbe nálunk, ill. mik várhatóak a közeljövőben, és azok igazságtalanságukban mennyire értelmetlenek. Hazai tapasztalataim alapján az ilyen riogatásokra csak nevetve legyintek: – „Ugyan, ez semmi!” Ellentétben a bölcs magyar adó-törvényalkotókkal, német kollégáik még nem fedezték fel a teljes ellehetetlenüléshez vezető lehetőségek végtelen tárházát. G. úr azonban váltig állítja, legjobb úton haladunk ahhoz, hogy a szülőhazáméihoz hasonló furfangos adóötletek EU normává váljanak. Ez elgondolkoztató. Nem így képzeltem a kibővült Unió összeforrását. Örök és igazolt optimizmusommal remélem, hogy jóslata nem válik egyhamar valóra.

* Már annyira rossz a helyzet, hogy a szarkazmus is optimizmusnak tűnik?

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-03-03 00:46   
Pályázunk



A jogászok unalmasak. A közgazdászok, matematikusok, természettudósok úgyszintén. Mindegyik csak a saját szakmájáról tud beszélni és az rendszerint száraz. Mondja leánykánk.

Ezzel szemben ne tudd meg, mennyi izgalommal jár egy köztéri szoborpályázaton induló művészpalánta élete. Hogy az övé, az még csak hagyján, de bevonja és előszeretettel stresszben tartja egész környezetét is.

A kiíró, a Berlini Vízművek, idén ünnepli fennállásának 150. évfordulóját. (A BW utolsó városi tulajdonok egyike, csoda, hogy ezt még nem vette meg a Vattenfall Group, mint pl. a Berlini Elektromos Műveket. Bár a Vattenfall is művészetbarát, ott tavalyelőtt volt a Képzőműv. Főisk. csoportos kiállítása.) Miután Zsófi sikeresen túljutott az első körön és 35 induló közül bekerült abba a kiválasztott hétbe, akiket a zsűri decemberben felkért koncepciójuk részletezésére, ifjú szobrásztanoncunk boldogan visszavonult karácsony-szilveszterezni. A február 28-ikai határidő már ekkor előrevetette árnyékát, de kit érdekel az Újév előtt?! Utána pedig – nos, egy darabig még akkor sem. Különben is, a dolog elvileg be van fejezve. Az ötletet már az első fordulóban megfogalmazta, érvekkel alátámasztotta, hogy miért pont ez és miért így, lerajzolta, készített több fotomontázst a tervezett alkotásról. Innentől már semmi művészi feladat nincs, a maradék, a részletezés csak kalkuláció, koordinálás, munkatervezés, irodai munka, manuális piszmogás a modellel, vagyis semmi vonzó. Egyáltalán: miért pont szobrászoknak írták ezt ki? Az egész inkább design-feladat: cégreklám, animáció, makett, a megrendelő ízlésének megfelelő csomagolás, stb.

Na, jó. Mégis kellene valamit lépni, bár semmi kedve. Különösen, mióta tervező építész atyai barátja, H. elmagyarázta, hogy az egész koncepció rossz, valami teljesen mást kellene kitalálnia. (A kérdés nem ez volt, hanem hogy kihez forduljon árkalkulációért.) Most akkor honnan a csudából derítse ki, hogy a megálmodott üvegkocka tartozékaival mibe fog kerülni?

Igen, felhívhatná, meg a telefonkönyvben, ill. a weben megnézhetné, de az üveges tudja-e a vajon a hogyant, és ki készíti a beton alapot? Meg mit mondjon? Hogy ő egyetemista és egy pályázathoz kell, de nincs garancia rá, hogy megnyeri? Ilyen bizonytalan kimenetelnél ki a fene áll neki ajánlatot kidolgozni?

A kiírásban az is feltétel, hogy graffiti-mentes legyen. O.K., van ilyen bevonat. De üvegfelületnél nem ez a legnagyobb veszély, inkább hogy összekarcolják gyémántcsiszolóval. A leendő szobor mögött 50m-re van egy diszkó.

Rendben, odatervezte a megadott helyre a négy nyírfa közé. Az ő elképzeléséhez még csak rövidíteni sem kell azokat. De a hulló levelek utálatosan ragadnak. Hogyan lehet az üvegkockát tisztántartani? Ha a teteje emiatt ferde, akkor oda az eredeti koncepció. Jut eszébe, hol mennek a föld alatt a csövek? Mennek oda egyáltalán? És még áram is kell a belső vízhatlan megvilágításhoz. Mindegy, ez a Vízművek dolga. De kell alulról is hozzáférhetőség a víztartályhoz, a világításhoz, ..., stb. – ez viszont az ő dolga.

Végre összeszedte magát és február elején felhívott néhány céget, továbbá tanácsot kért egy építési vállalkozótól kivitelezési szakkérdésekben. 23-án látta, hogy baj van, mert eddig egy ajánlat sem érkezett. Telefonált, odament, emilezett, rajzolt, elküldte, magyarázott, újabb telefonok, hogy-hogy ez nem lehetséges, miért csak 140cm széles, mikor min. 170cm kellene, ... stb.? Ja, és még modellt is kell építeni. Ugyan felesleges, hisz magát az attrakciót, a spriccelő vizet úgy sem tudja egy maketten ábrázolni, az üvegkocka pedig anélkül is elképzelhető! A Vízművek sajtófőnöke megnyugtatta, hogy valósághű vizes kísérlet nem kell, de egy „száraz” modellt viszont mindenképp elvárnak.

Azóta lakhatatlan a ház. A napot nagyrészt a PC-je előtt tölti, ahol különböző grafikai programokkal műszaki rajzol, animál, photoshoppol, szerkeszt, szöveget ír, táblázatot készít, mélez és az Internetet bújja. A többi időben pedig lassan és szisztematikusan használhatatlanná tette már a pincét, a műhelyt és a mosókonyhát. Van ugyan a főiskolán műterme, mégis a makett talapzata (1x1m) a vasalódeszkán terpeszkedik. A mellette száradó ruháink gipszesek. Tele van minden hungarocell-, papír-, karton-, festék-, ragasztó- és maltermaradékkal, az építkezési törmelék egyenletesen terített az egész lépcsőházban. A művésznő egyre idegesebben rohangál a tetőtéri iroda színes nyomtatója és az alagsori terepasztal között. Menet közben kialakult az üvegkocka téli használatának terve és az ehhez szükséges technikai elképzelés is, továbbá a kubusz 4. oldalának ajtóvá funkcionálása. Persze minden további megoldás újabb kivitelezési gondokat generál. Tegnap a kertben szedett bozótból gipsszel élethű nyárfákká alakított virgácsok, magas súlypontjuk miatt, eldőltek – hál' istennek nem a nagy gonddal összeragasztott plexiüveg kockára –, ezért az utolsó pillanatban ismételt parkosítás következett. Egy szerencse, hogy az atya tudja a plexit egyenes élűre vágni, valamint ötletet adott, hogyan lehet gipsszel kiöntött tejfölös pohárból nehezéket barkácsolni a virgácsok alá.

Nekem csak az a dolgom, hogy a laikusok számára is érthető mondatokba öntsem az isteni szikrát, valamint ügyeljek a logikus sorrendre és a műszaki leírás teljességére. No, meg mindenre kiterjedően összehozzam a várható költségek kalkulációját, - az építésvezető honoráriumáig és a 10% előre nem látható kiadásokig bezárólag.

Tegnap volt a határidő. Előtte éjjel kettőig dolgozott(tunk) és még mindig nem lett kész. A ma d.e. 11.00-kor feltett óvatos kérdésre, hogy hány óráig szállíthatja le a pályamunkát, a sajtófőnök megenyhült hangon közölte: „18.00-ig. ... De holnap is lehet.” Nem tudom leírni az idegroncs színeváltozását. Kisimult, fellélegzett, nyújtózkodott egyet, elégedetten mosolygott, majd közölte: „Akkor most nyugodtan reggelizhetek.”

Ergo, még egy kibírhatatlan nap következik (a fene egye meg!), melynek során garantáltan megismétlődnek a következő szokott megjegyzések:
„Ne nézz így rám! Idegesít, hogy figyelnek.”
„Gyere gyorsan, nézd meg, jó-e ez így!”
„Ne szólj bele, nem is értesz hozzá!” ... ”Mondd, ezt hogyan fogalmazzam jobban?” ... „A legjobb lenne, ha megírnád, hisz úgyis kevés az idő, neked gyorsabban megy.”
„Mondd meg, de nagyon őszintén, ... – hogy nagyszerű!”
... stb.

Miután 's lőn, a modellel és a valóban profi módon összeállított, oldalanként építészkartonra felhúzott, szöveges, rajzos, fényképes, maga dizájnolta pályázati mappával végül 16.00-kor elhagyta a házat.

Végre mindannyian kialudhatjuk magunkat. Közben gondolkodom, hogy az unalmas matematikusok élete nem kellemesebb-e mégis.

 
 lafre  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-02-20 23:37   
Szokol

Kezemben szomorúan fekszik a Szokol mint egy szárnya-törött madár, recsegve megadta magát.
Elvittem javítani valamelyik csupaüveges Plaza-Centerbe. A fiatalember forgatta a kezében egy darabig:
-Rádió, ugye? - kérdezte jóindulatúan, majd bólintásomra amolyan naláttyatudomén-félét mormogott és széles
mozdulattal a krómkarikás hifi-szörnyek felé mutatott.
-Cédé, lúdnessz, pléjbekk - kezdte a felsorolást, de rámtekintve bizonytalanul félbehagyta.
-És hol kell bekapcsolni? - akartam kérdezni, de tudatlanságomban elszégyelltem magamat.
-Tessék talán ezt a modellt megtekinteni - fordult egy határozottan rádióbbformájú feketéhez.
-Ez egy Universum, teccik tudni mi az Universum? - húzta kissé féloldalasra bal szemöldökét. Nekem már
a nyelvemen volt hogy a további társalgást latinul folytassam az ifjú titánnal, de rájöttem igaza van, aki azt
se tudja mi a lúdnessz, arról hihető hogy az univerzumot is keveri az unikummal.
-Világmindenség - megadó feleletem új lökést adhatott az ifjúnak, mert mostmár hogy sziszifuszi munkája
emberesebb részén túl volt, presztizst csinált abból hogy nekem eladjon valamit, mindegy mit, hacsak egy
villanykörtét is.
-Na láttya, ezzel akár a világmindenséget is foghattya - nyújtotta felém egy dupla cipősdoboz nagyságú
készüléket. kicsit elgondolkoztam azon, hogy vajon a világmindenség nála hol végződhet, nomeg hogy a láttya
az hány tyé, de nem firtattam.
-Túl nagy... - védekeztem még utolsó csepp erőmmel - valami kissebbre gondoltam, de a színe az jó...
Nos, az ára sem volt kevés, naja ez nyugati, nem valami cuclista ruszki vacak.
..
Hazaérve ki se csomagoltam még, de meghívtam a szomszéd Józsit egy kis háttérzenére, pálinkát hozzon ő,
elvégre nem illik üres kézzel beállítani...
-Egészseggünkre - emelte Józsi a kupicát, na kapcsold má be azt a híres nyugati micsodát.
A Kossuth rádión a vetésforgó célszerűségéről volt éppen szó, nem baj a szlovákoknál mindig van zene.
A szlovák adó nem jött rendesen, sistergett, zúgott, a másik kettő is amit így külföldi rádióbarangolásaimkor
hallgatni szoktam.
-Vót jobb is - jegyezte meg irónikusan Józsi - na add csak ide a Szokolt, van egy haverom a kispiac mellett,
Gelkás volt, majd ő megjavíccsa.
Én szótlanul átadtam a tetemet neki és meg sem mertem említeni, hogy az helyesen: javítja, mert akkor megint
jön a Kistarcsa meg Nagytarcsa, az új pedig jól fog mutatni a kredencen ha vendégek jönnek, hiába, integrálódni
kell...

-lf-

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-02-19 10:09   
Hozzaszolasok a publicisztikak kapcsan itt:
Hozzászólások a publicisztika, kispróza, stb. rovatokhoz
http://www.magyaronline.net/forum/viewtopic.php?topic=762&forum=26&313



Hunor

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-02-18 22:52   
Széljegyzet a karikatúra botrány margójára


Ha egy hír botrányt kelt, akkor a közérdeklődésre számító szenzációhajhász média önjáró lavinává változtathatja az önmagukban gyakran jelentéktelen ügyeket. A menet közben fokozódó felháborodást kiváltó eseményhez mindenki hozzászól és egy idő után már csak a kommentárok értelmezését, reflexiókat követő reagálásokat, magyarázatok bírálatát olvashatjuk, miközben a vihart kiváltó ok körülményei, annak valós nagyságrendje teljesen feledésbe merülnek.

Ez történt a legújabb nemzetközi botrányt kavaró, ad abszurdum akár háborút is kiváltható hírlavina esetében. A Mohamed-karikatúrák kapcsán már minden elméleti, kérdést megvitattak. Így szóba került, hogy meddig terjed(het) a sajtószabadság, sértettek-e ezek egyáltalán vallási érzelmek, kinek milyen alapon és mennyire van joga megsértődni, arányban áll-e a fanatikus népharag, továbbá a kötelező politikai korrektség, ki mire legyen tekintettel, valamint mik az európai párhuzamok, a liberális gondolkodásmód megléte itt / hiánya ott, stb. Szóval az összes oldalról megvilágították a kérdést, minden valós, ill. önjelölt szakértő véleményt nyilvánított.

Nekem, hozzánemértő, egyben krónikusan kételkedő léleknek azonban feltűnt néhány, az eddigi vitában teljesen figyelmen kívül hagyott körülmény. Komoly és első pillanatban meglepő időeltolódást látok a megbotránykozást kiváltó ok (a karikatúrák ősszel jelentek meg) és a késleltetett (tüntetések februárban), de annál hevesebb reakciók között. Szokatlannak, egyben imponálónak tartom továbbá, hogy hány mohamedán államban olvassák ezt a kis példányszámú jelentéktelen vidéki dán újságot. Végül felfigyeltem egy szokatlan jelenségre: Az először az arab világban kirobbant Mohamed-védő mozgalomnak azonnal élére állt az iráni elnök, miközben a vallási ellentétek a síiták és a szunniták között közismert.

Szerény meglátásom szerint mielőtt eszeveszett nemzetközi vitába merültek volna a bal- és jobboldali, vallási és liberális, nemzeti és nemzetközi értékeket védők, talán az antik világ egyik – és azóta is rendszeresen beigazolódó – mondását, helyesebben kérdését kellett volna, de föltenni, t.i. „Qui bono?” (Kinek használ?)

Akkor talán idejében eljutottak volna a lavina gurulását elősegítő nyugati vitapartnerek ahhoz a felismeréshez, hogy a karikatúraügy egy jól kalkulált és mesterségesen kiváltott álkonfliktus, amelyben úgy a fogadatlan prókátorok (fanatikus vallási érdekvédők) mint a megosztott nyugati vitázók (felvilágosult politikailag korrektek és iszlámellenesek) önként eljátszák a nekik szánt szerepet: kvázi mindkét felet becsalták a hálóba. Az egész ügy abszolút nyertese az iráni elnök, akinek belpolitikai nehézségei ellensúlyozására kapóra jött a szaud-arab politika által feldobott és megfelelő pillanatban lanszírozott botrány. (Mohamed védelmén és az atomhatalmi politikán kívül nemigen akad téma, amelyben egységesen maga mögött tudhatja az ország tejes lakosságát.) Ha a lavinának még hólabda korában a hozzáértők feltették volna a kérdést, hogy kinek fűződik az ügyhöz érdeke, akkor talán egyszerű ignorálással meg lehetett volna akadályozni ezt a zsákutcába vezető konfliktust, amelyben a felvilágosult keresztény Nyugat bármilyen véleménynyilvánítással – így annak ellenkezőjével is – csak vesztes pozícióba manőverezheti magát. Persze, tudom, hogy vágyálmomnak ellentmond a média öntörvényű működése. A kalkuláció pedig pont erre – és mint ismételten beigazolódott – eredményesen épít.

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-02-13 14:54   
Mi köze van a mobilnak egy ütős népi hangszerhez?

A túlzott kínálat világát éljük. Alig dobnak piacra valamit, már jön is a másik, a mégújabb, a mégjobb, amégmittudoménmittud és közben halmozzuk azt, amink van s lehet, a legújabbat kezelni sem tudjuk, holott a jövő hónapban dupla annyiért veszünk egy másikat. Bár az is igaz, hogy van, aki ebből él. Lassan kurzusokat kellene szervezni olyan, nem is régen még elemi dolognak tartott művelethez, hogy felhívjunk valakit. Vagy! Vissza lehet térni ősi, népi módszerekhez. A baszkok régen is tudtak kommunikálni, holott magas, zord hegyek között éltek. Tehát, akkor szintén volt térerő. A hegyek akusztikája pedig (szerintem) csemege lenne ma is egy hangmérnöknek. Sőt, a haditudomány is hasznát vehetné, csak ma nem úgy támadnak, ahogy akkor. Amikor csak ló volt és egyéb hadiállat .. hm .. pardon ... szóval imitálni lehetett, kihasználva a hegyek akusztikáját egy bizonyos hangkeltést, ami elriasztotta az ellenséget. Próbálja csak ki valaki! Elég az ujjával dobolni az íróasztalon s némi technikával azonnal lódobogást színlel. Képzeljük ezt el a hegyekben! Nem az íróasztalt, jól is néznének ki a hegyi pásztorok haptákban egy-egy íróasztal mögött baszk sapkás hadviselésben ujjaikat dobogtatva ...hanem egy olyan módszert, ami kihasználva a hegyi visszhangot, többszörösére emel bizonyos tónust, olyan effektust keltve ezáltal, amitől az ellenfél berezel (nem berezonál!, bár sosem lehet tudni) és nyakaveszett menekül. Bár, több hátulütője lenne e dolognak a ma világában. Ha pl. teszem azt iskola 10.A osztálya a padon ujjdobogtatva küldené az SMS-eket, nemcsak a tanár, hanem az egész igazgatóság is menekülne. Nagyobb gond viszont, hogy a kuriózum nem fér el a zsebben. Mármint az ősi népi instrumentum. Amiről eddig beszéltem. Hogy miről van szó? A txalapartaról. Arról a baszk, fából készült "zeneszerszámról", amely egyes feltételezések szerint nemcsak Baszkföld, hanem Európa egyik legősibb népi hangszere. Az egy vagy két meghatározott vastagságúra faragott majd gyalult deszkaelemből összeállított érdekességet két, marokban fogható, szintén fából készült ütővel (a "makilak"-kal) érintettek vertikálisan, mindig ketten (tehát négykezes) úgy, mintha kecses mozdulatokkal törnék könnyedén, ritmusra szétpattintva az itt is ott is elhelyezett érett diót (micsoda kotta!). Szóval régen, akár az ellenséget voltak képesek így elriasztani ha összefogtak a hegylakók és "összetxalapartáztak" az akusztika és (az általam mindig tisztelt) paraszti logika segítségével, azaz leleménnyel egy seregnyi lódobogást, bár a hangszert más területen is alkalmazták, pl. pacifikus időkben az egymás közötti kommunikációra, holmi hétköznapi üzeneteket közvetítvén kódjaik alapján, miszerint "Antonióóóóóóóóóóó, hozd már a tejet, mert az asszony szólt, hogy elfogyott." És nem kellett nekik mobil, holott magas hegyek, kietlen körülmények, hidegek, miegyebek vették őket körül.

Talpraesett ügynöknek kell lennie annak, aki manapság és odafenn (ha felmerészkedik) a hegyi tanyákon keres új kuncsaftot cégének öltönyben, nyakkendőben ... és bakancsban. Ez utóbbi már jó jel! Az ilyentől talán (hangsúlyozom, talán!!) eltudnám képzelni, hogy képes txalaparta fantázianévvel ellátni egy-két mobilmodellt, hogy a hegyekben adja el a maroknyi telefont munkától érdes kezeknek, hangra érzékeny füleknek ... hm ... ők pedig úgy gondolnák, hogy miért ne ... és a mobillal ütögetnék a txalapartát.

©hm

 
 Fredi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-01-30 08:15   
Kafka szelleme

Elköltöztem. Azt, amivel egy költözködés jár, azt nem kívánom az ellenségeimnek sem. Csak egy cikket ragadok ki a nagy költözködés-birsalmából (azért pont birsalma, mert az eléggé fanyar e témához).
Nos mellőzöm a cipekedés örömeit, a régi lakás rendbetételének élvezeteit, stb., stb. , most csak az ügyintézésről sirámozok.
Ilyenkor millió helyre kell közölnöd új címedet és új telefonszámodat.
Ezt meg is tettem a-tól (mint Anwohnermeldeamt ≈ lakáscím bejelentő hivatal) z-ig (z mint Zavarodott Elméjűek Egyesülete).
Voltak azonban olyan cégek is amelyeknél célszerűbbnek tartottam őket telefonon elérni, illetve egyszerűen nem tudtam a postacímüket. Nos ilyen volt többek között a T-Online cég is, ahol az internet összeköttetésem (DSL) van. Itt is, mint egyre több cégnél egy automata vett kezelésbe. Közölte velem, hogy ebben az órában átlagon felüli a hívások száma, minden alkalmazottúk foglalt és próbáljam meg később. Ilyen szövegektől begerjedek és azért se. 40 percen keresztül hívtam őket, míg végre szóba állt velem az automata. Kioktatott: - ha lúdtalpam van, vagy más a virgácsaimmal kapcsolatos panaszom, akkor nyomjam meg az egyest, ha orgazmus ügyben óhajtok felvilágosítást, akkor a kettest, ha műláb, fogprotézis, avagy üvegszem téma érdekel, akkor a hármast, stb.
Találomra megnyomtam egy gombot. Végre jelentkezett egy „live” hang.
Elrebegtem, hogy már több mint tíz napja nincs interet összeköttetésem. Megkérdezték mi az ügyfélszámom. Mondtam, fogalmam sincs. Erre szerényebbek lettek és csak a régi és új címemet, valamint a régi és új telefonszámomat kellett velük közölnöm. Ez zökkenésmentesen sikerült is. Rövid csend, majd a tagló. Közölték velem, hogy én tulajdonképpen nem is helyes számot hívtam, lehet, hogy elmebajos vagyok és ha akarom kapcsolják az agysebészetet.
Így még mindig nincs internetem, ezt is most a munkahelyemről csempésztem a MON-ba, szerencsére a főnököm még mindezekről mit sem tud. Majd írók Nektek még a dühöngőből.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-01-26 16:38   
Az alábbiak előzménye egy korábbi írásom:


Mint a szociban
2003. 01. 13.

Nálunk idén posztum kitört a szocializmus. A múlt heti hidegek óta reggelenként dönteni kell: meleget akarunk-e vagy zuhanyozni. Mert hogy mindkettőt egyszerre nem lehet.

Előzmény: Házunk kazánját 25 év után másfél éve kicseréltük egy újabbra, modernebbre. Erre azért volt szükség, mert előrelátó, gondos, aggódó, műszakilag tájékozott, és az összes elképzelhető fenyegető eshetőséget falra festő, épp ezért 100%-os biztonságra törekvő, ... szóval a poroszokról elterjedt klisék összes pozitív tulajdonságával rendelkező férjem már évek óta attól tartott, hogy a régi felmondja a szolgálatot. Ezt pediglen teszi majd Murphy után szabadon egy januári vasárnapon, esetleges 3-napos ünnep kezdetén, de mindenesetre -15°C-nál. Így szólt előrelátó férjem jóslata. Legalább 3-4 évig védőangyalom különleges jóindulattal terjesztette ki szárnyát fölöttem, mert valahogy megúsztuk a jóslat bekövetkeztét.

Itt közbevetném, hogy Eberhard és köztem állandóan két világ ütközik. Szerintem mi szerencsés csillagzat alatt születtünk és, bár másokat mindenféle tragédiák, sorscsapások érhetnek, bennünket soha. De ha véletlenül mégis, akkor az ügyekkel a helyzet beállta után kell foglalkozni és nem előbb. Férjem szerint viszont jobb félni, mint megijedni, ill. ne halaszd holnapra, amit ma is megtehetsz. Szemében semmi sem akkora bűn, mint valamely (szerinte) előrelátható rossz nem megakadályozása időben, kellő „rákészüléssel”.

A fenti alapállásbeli különbségből fakadóan legalább három évig vitatkoztunk azon, hogy kell-e, és ha igen, mikor egy új kazánt venni. Az új egyben modernebb, tehát energiatakarékosabb, ezt be kellene látnom, tehát minél előbb. Mondá ő. Belátom, de kb. 20.000,- DM-be kerül, míg a megtakarítás csak évi néhány száz. Köztudottan minden spórolás úgy kezdődik, hogy először nagyon kell költekezni. Inkább fizessünk még egy darabig kicsit többet az olajért, ha ezzel ki lehet tolni a költséges beruházást néhány évig. Mondám én. Végül engedtem a többéves fokozódó nyomásnak – legyen neki meg a karácsonyi és születésnapi ajándéka és nekem a lelki békém-, így került 1999 őszén egy új, modern, energiatakarékos, kisebb helyet foglaló, szebb, tisztább, ... és még számtalan előnnyel rendelkező új kazán a pincébe.

A műszaki kérdésekhez nem értvén a fűtésberuházásnak csak gazdasági vonzatával foglalkoztam. Előbbibe szakértelem híján soha nem mertem volna beleszólni, és vakon bíztam a teremtés koronájában, hisz mérnök férjem, fűtéselszámolással foglalkozó cégünk tevékenysége során gyakran tart energetikai szemlét, készít szakvéleményt fűtésrendszerekről energiaigény szempontjából. Tehát hogy milyen típusú, mekkora, milyen teljesítményű, stb., ezt ő döntötte el.

Volt már kezdettől néhány zavaró momentum, de ezeken túltettem magam. Pl. azóta a kimosott ruha sokkal lassabban szárad és nagy a hideg a pincében, mert az új kazán – szemben a régivel - természetesen jól szigetelt, és mert a helységben nincs fűtőtest, hisz arra korábban nem volt szükség. Az automatikus hőmérsékletszabályozással is van némi gond. Hogy ennek mi az oka, azt nem tudom, ez meghaladja műszaki képességeimet. Egy a lényeg: Mióta ilyen hidegek vannak, azóta fázunk. Úgy az irodában mint az alsóbb szinteken.

Eberhard már két hete naponta bűvöli a szabályozót, pénteken kitisztította a kazánt, ennek ellenére minden reggel meg kellett hozni a gyors döntést, hogy meleg szoba vagy melegvíz. Számbavettük helységeinket. Rangsoroltuk őket. Amelyeket nem használunk állandó jelleggel, ott lecsavartuk a fűtőtesteket. A helyzet kísértetiesen emlékeztet a Márainál leírt elszegényedett, de a külsőségekhez ragaszkodó polgári középréteg fűtetlen szobás reprezentatív lakásaira. Vagy akár Csehovnál: fenn az ernyő, nincsen kas.

Végül Eberhard többéves rémálma szombat hajnalban beigazolódott: teljességgel leállt a fűtés. Azonnal kihívta a műszaki mentőszolgálatot (hétvége, hajnal, sürgősségi pótlék = emelt tarifa). A szerelő beállította az automatikát és azóta a helyzet jobb. Mától egyáltalán lefújhatjuk a háborús készültséget, mert künn megemelkedett a hőmérséklet kb. 10 °C-ot. Ha a teremtő kegyes hozzánk, akkor ez már tavaszig így marad. Megint lehet tusolni reggelente.

Közben sikerült kideríteni, hogy ki a hibás. Férjem egész héten emlegette, hogy az új kazánt szállító és szerelő cég fránya munkatársa mégkisebb teljesítményű kazánra akarta rábeszélni, de ő ragaszkodott ehhez a nagyobbhoz. Milyen rémes lenne, ha hallgatott volna a szakavatatlan tanácsra! Igen. Valóban borzasztó lenne! Eközben mélyen hallgatok és szégyellem magam azért a korábbi gyanúmért, hogy az új kazán esetleg aluldimenzionált.


 
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 következő lap )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó